🎃 A vonzás törvénye - Halloween-i különkiadás, 6.rész 🎃

- Ez az én paripám, te alávaló bitang! – harsogta Cage.

- El se bírna téged, te emós fémdoboz! – vágott vissza Szeamusz, a cowboy.

- Nem vagyok emós! – kérte ki magának Cage sértődötten. – Sötét lovag vagyok!

- Nem érdekel, mi vagy, neked nem kell úgy a ló, mint nekem – feleselt a cowboy.  

- Csak hogy tisztázzuk, senki nem fog felülni a lóra – szóltam közbe mellékesen, közelebb lépve hozzájuk.

- Unikornis vagyok – szipogta Eli kikérve magának a „lelovazást”

- Mindegy – legyintettem.

- Ne szólj bele a férfiak közötti leszámolásba, te boszorka – hessegetett el a cowboy lenézően.

Ugyan nem ismertem Szeamusz-t, feltűnt, hogy mindenki megtartotta eredeti személyiségét és csak megspékelte azt a karakterének jellemével, tulajdonságaival, gondolataival. Szóval ez az ostorcsattogtatásra képtelen vadnyugati imposztor a való életbe is pont ilyen leereszkedő lehetett.

- Inkább te ne szólj bele az én leszámolásomba – feleltem nyugodtan, majd egyetlen pálcasuhintással körbekötöztem a cowboyt saját ostorával.

- Hé! Ez nem ér! – fetrengett a földön, próbálva kiszabadulni a béklyói közül.

- Na, idehallgass, te kötözött sonka! – guggoltam elé kedvesen mosolyogva, de a szemem szikrákat szórhatott. – Ha még egyszer „leboszorkázol”, téged foglak lóvá változni!

- Szerintem ez egy jó ötlet – jegyezte meg a csontváz.

- Akkor mindenki boldog lehetne – elmélkedtem az államat vakarva. – A lovagnak lenne lova, az unikornisnak meg nyugta.

- Ne változtass lóvá! – váltott inkább ártalmatlan kiskutyatekintetre Szeamusz, hiszen ő nem tudhatta, hogy feltehetőleg ez a varázslat nem működne. Ahogyan nem tudok visszaváltoztatni senkit, úgy valószínűleg a teljes átalakítás sem menne.

- Most egyszer megkegyelmezek – egyenesedtem ki, de a cowboyt megkötözve hagytam, hogy kicsit elgondolkozzon és magába nézzen.

- Olyan vagy mint valami tanárnéni – közölte Rhett a továbbra sem sikerülő lenéző pillantásával.

- Búúú! – hallatszott valahonnan az ismeretlen hang.

- Valakinek felügyelnie kell a rendet – vontam meg a vállamat.

- Húúú! – hangzott ezúttal másképp.

- És te rögtön, önként és dalolva felvállaltad ezt a nemes pozíciót? – gúnyolódott.

- Húú-búú!

- Jaj, mi van már? – kaptam fel a vizet mérgelődve, miután a hang csak nem maradt abba és a tulajdonosa egyre erőteljesebben próbálkozott.

- Booocsááánaaat – búgta az újabb ismeretlen valahonnan.

- Hol vagy? – forgolódtam értetlenül.

- Iiitt, fööönt – érkezett a válasz, mire a csontváz meg én abba az irányba fordítottuk a fejünket.

- Ó, remek. Egy szellem – sóhajtottam a testetlen fehér lepedő láttán.

- Ethan az – osztotta meg velem tudását nagy kegyesen Rhett.

- Komolyan? – pislogtam nagyokat. – Ethan? Te vagy az?

- Iiigeeen – adta meg amolyan szellemhangon a választ.

- Hogy érzed magad? – érdeklődtem, hiszen itt mindenki kisebb-nagyobb traumákon ment keresztül.

- Haver! – lelkesedett a kalapomon Ray.

- Eeegy baaacooon vaaagy – lebegett továbbra is a fejünk felett a szellem.

- Te meg egy szellem – vágott vissza Ray.

- Nem jössz le ide közénk? – invitáltam Ethan-t megnyerően.

- Ooott neeem biiiztooonsááágooos – magyarázta ide-oda kapkodva tekintetét. Mondjuk neki sem volt valami sok, pont olyan fekete lyuk tátongott szeme helyén, mint a csontvázunknak.

- Nem kell ám erőltetned ezt a szellem dumát – biztosítottam afelől, hogy engem igazán nem zavar, ha normálisan beszél.

- Neeem tuuudoook máááskééép beeeszééélniii – búgta. Hm, akkor ezekszerint ez része az átváltozásának.

- Legalább neked is vannak kezeid – próbáltam feldobni azzal, hogy a jó oldalát világítom meg a dolgoknak.

- Eeettőőől mééég neeem tuuudoook seee eeenniii, seee iiiniii – szomorodott el.

- Rhett se, de ettől még túléli az estét – nyugtattam meg Ethan-t, aki ekkor nézett le a még mindig ott ácsorgó csonthalmazra.

- Csooontváááz leeettééél? – kérdezte a világ legegyüttérzőbb stílusában.

- Aha – vonta meg a vállát Rhett, aminek következtében váratlanul lepottyant a fél karja.

- Mi a… - döbbent meg a földön vonagló cowboy.

- A rosseb egye meg – sóhajtott Rhett szerencsétlenül.

- Nincs gáz – kaptam fel a csontdarabot és egy pillanat alatt visszavarázsoltam a helyére.

- Köszi.

- Hááát ííígy kööönnyűűű – huhogott fentről Ethan elismerően.

- Szegődj mellém te is és megvédelek – emeltem felé ökölbeszorított jobbom hívogatóan. – Jó lenne nektek itt együtt. Egyikőtöknek sincs szeme, nem tudtok táplálkozni és összességében nagyon, de nagyon szánalomra méltóan viccesek vagytok.

- Nagyon poén – forgathatta gondolatban szemeit Rhett.

- Tudok hajat varázsolni neked – dobtam be az aduászt.

Köööveeetkeeezőőő rééész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2019/11/halloween-ikulonkiadas-7.html

Eeelőőőzőőő rééész: 

https://csillagokhullas.blogspot.com/2019/10/vonzas-torvenye-halloween-i-kulonkiadas_24.html

🎃 A vonzás törvénye – Halloween-i különkiadás, 5.rész 🎃

 A beszédhibás vámpír, az elégedetlen csontváz, az immáron kevésbé megszeppent baconcsík és jómagam Cage keresésére indultunk. Ugyan nem öntöttük szavakba, mind jobbnak láttuk együttmaradni a káoszban, mintsem szétválni. Rhett valószínűleg azért követett, mert aggódott a csontjai miatt, Ray biztonságban érezte magát velem, Ace pedig csak jó szokásához híven szórakoztatni kívánt, emelve a színvonalat csodálatos jelenlétével.

Szerencsére a jelek szerint nem maradtunk nagyon sokan, tehát a bulira érkezők csak kisebb része vásárolhatott a néninél. Persze azt sem zárhattam ki, hogy már megléptek, elfutottak, elrepültek, ellovagoltak, elgurultak, elmásztak ki, a rengetegbe. Arról nem is beszélve, hogy akadhattak Ray-nek is sorstársai, akik kicsik és tehetetlenek voltak és mivel nem csaptak kellő zajt, nem is vettem észre őket.

Először Rhett szobájába kukkantottunk be, de mivel az eddig is zárva volt (és ezután is), nem találtunk semmi érdekeset. Utána következett Ace birodalma, ahol viszont már annál váratlanabb jelenség tanúi lehettünk. Ace franciaágyán, a hátán elhelyezkedve ott feküdt a világ legérzelmesebb kaszása. Webb arca ugyan beesett volt, de azért kivehetőbbek voltak a vonásai, mint mondjuk Rhetté, csuklyája lejjebb csúszott, ujjait egymásba kulcsolta és szentimentálisan meredt a plafonra.

- Ütött a halálotok órája – üdvözölt minket monoton, kedvtelen hangon, mint akinek cseppet sem fekszik, hogy ilyen lehangoló munkát kell végeznie.

- Hafer, minden remben? – érdeklődött Ace, bátran megközelítve a halálhozót. Mondjuk neki aztán mindegy volt, hisz végeredményben ő már hallott volt. Most, hogy így belegondoltam, én voltam az egyetlen élő a szobában, ugyanis a csontváz, a kaszás, a vámpír és a sült meg füstölt disznóhús nem igazán számított élőnek.

- Úgy hiányzik egy társ! – szólalt meg gyászos hangon Webb, továbbra is a plafont vizslatva.

- Jesszus, már csak a szeretethiányos kaszás hiányzott a képből! – sóhajtottam a fejemet fogva.

- Szerinted megtalálom egyszer a Nagy Ő-t? – pislogott nagyokat Ace-re Webb, mintha csak most vette volna észre a fölé magasló Drakula pofát. - Kaphatok egy ölelést? - tárta szét a karjait várakozva.

- Néssz szét odakint – tanácsolta Ace nagy bölcsen, kibújva az ölelgetés alól. – Hátha mász isz kaszász lett ész találsz makadnak ety cinosz kisz menyeckét.

- Te hogy bírod ezt röhögés nélkül? – fogtam a hasam vigyorogva, kicsit oldalbalökve Rhett-tet, ám nem számoltam a bordái keménysége miatt engem ért fájdalommal. – Hű, de csontos vagy! – dörzsöltem a könyököm, ezekután jóval kisebb mosollyal az arcomon.

- Milyen elmés poén! – jegyezte meg a csontváz zsörtölődve.

- Hallod, amúgy kicsit kiábrándítóan festesz – jegyeztem meg, miközben az arccsontjait nézegettem, majd fogtam a sapkáját és lekaptam a fejéről.

- Hé! Mit csinálsz? – ellenkezett rögtön, de addigra egy jól irányzott mozdulattal elvarázsoltam a sapkát kalappá.

- Ez jobban illik az új stílusodhoz! – vigyorogtam és a koponyájára nyomtam a fekete filc kalapot. – Sőt… lehetne hajad.

- Majd megpróbálok növeszteni – morgolódott, miközben megigazította fején az újdonsült darabot.

- Úgy értettem… Rhett-nek legyen megint Rhett-haja – próbáltam a lehető legpontosabban megfogalmazni, mit is akarok és hopp! Rhett fején, a kalap alatt megjelent a szokásos göndörebb, barna frizurája.

- Van hajam – tapogatta a meg a fejét kicsit megemelve a kalapot.

- Jól nyészel ki, teszó! – dicsérte Ace Rhett-tet, otthagyva az érzelmek bajnokát az ágyon szenvedni.

Rhett nem szólt semmit, csak előhúzott egy kendőt zakójának zsebéből és nekiállt tisztogatni kilátszódó csontjait.

- Mi jót csinálsz? – érdeklődtem, mikor magunk mögött hagytuk Ace szobáját (benne az érzelgős kaszással) és átvágtunk a nappalin.

- Tisztán tartom a csontjaim – felelte olyan stílusban, mintha ez lenne a legnormálisabb és legideálisabb helyzet, amit egy csontváznak meg kell teremtenie.

- Aha. Szóval a tisztaságmániád még halálod után is megmaradt – bólogattam elismerően, felmérve egyre fehérebb és csillogóbb csontjait.

A nappali meglehetősen üresnek tűnt, csak Gaines csücsült fújtatva az egyik szekrény tetején, vele szemben a földön a lelkes vérfarkas csóválta farkát, bizonyára abban reménykedve, hogy a macska egyszer, csak megunja a fogócskát.

A konyhába érve újabb abszurd látvánnyal kellett megbirkóznunk. Cage meg a cowboy éppen nagyban hadakoztak a láthatáron lévő egyetlen lóért (őket idézve: utazási alkalmatosságért). Szánalmas kis párbajuk abból állt, hogy a cowboy egy ostort csapkodott a pulthoz, hogy fenyegetőnek tűnjön, (mivel másképp nem tudott belőle csattanást kicsikarni), Cage pedig a kardját próbálta öt centiméternél magasabbra felemelni a földről.

- Ki a cowboy? – érdeklődtem hű követőimtől, mert neki ugyan láttam az arcát, de nem ismertem föl.

- Szeamusz – sietett a válasszal segítőkészen Ace.

- A szaktárszatok, Szeamusz? – sandítottam a vámpírra remekül mulatva, Ace pedig csak bólogatott, inkább megkímélve magát a felesleges szócsépléstől. - Kezdem azt hinni, hogy direkt mindenkinek „S” betűs neve van, nehogy ki tudd mondani – folytattam a szapulását, de akkor feltűnt, hogy az unikornisunk mindeközben a konyha egyik sarkában, egy lasszóval kikötve a fenekén ült és sírt.

Oh. Ekkor esett le, hogy a két vitézien küzdő férfi bizony a nagyban zokogó unikornist nyilvánítottak jobb híján lónak.

- Minden rendben, Eli? – léptem oda a pórul járt pacihoz és leguggoltam vele szemben. Nem ő volt a világ legnagyobbra nőtt unikornisa, sokkal inkább egy szarvas-szárnyas pónira hasonlított.

- Be akarnak fogni – szipogott boldogtalanul.

- Ahogy elnézem, ezen már túl vagyunk – büktem a nyakára tekeredett lasszóra, majd egy pálcasuhintással el is tüntettem róla és felém nyújtott patájánál fogva felsegítettem a földről.

- Miért lettem unikornis? – próbálta megtörölni a szemét, de hát a lólábak nem éppen úgy hajlottak, mint az emberi kezek. Kikaptam Rhett kezéből a selyemzsebkendőt, amivel még mindig a csontjait tisztogatta és megtöröltem vele Eli puffadt kis arcát.

- Mert annak öltöztél – magyaráztam. – Ace vámpír, ő meg itt a barátom, Ray – böktem a kalapon csücsülő, megjegyzem igen hallgatag szalonnára.

- Mind átváltoztunk – egészítette ki a mondókámat Ray fentről.

- És hol van Rhett? – pislantott körbe Eli, aki a tekintetéből ítélve nem igazán szeretett volna így lóalakban összefutni Rhett-tel.

- Hát itt – mutattam színpadiasan a csontvázra, aki pont ezt az alkalmat választotta arra, hogy ledöntsön egy pohár valamit. A folyadék végigfolyt a nyakcsigolyáin, majd átáztatta a pólójának elejét.

Rhett először lepillantott a vizes ruhájára, majd felnézett és hiába nem voltak izmai, bőre és semmi egyebe mégis pont olyan arcot vágott, mint aki egy minutum erejére elfelejtette, hogy egy csontváz és azt gondolta, simán megtudna inni egy pohár vizet.

- Ez nem jött be – informáltam, majd sietve megszárítottam a ruháit, mielőtt hisztirohamot kaphatott volna.

Nem tellett bele egy fél percbe, mikor arra lettem figyelmes, hogy Ace hasonlóképp a szájához emelt egy műanyag poharat és bár az ő esetében a folyadék 50%-a a testében landolt, fogai miatt a másik fele végigcsurgott az állán, le a nyakán, végül szép foltot hagyva fehér ingén.

- Én komolyan nem tudom, mit hittél! – tettem tisztába ezúttal Ace-t és kezdtem azt hinni, én maradtam az egyetlen normális az egész társaságban. Vagy ki tudja… Talán az egész világon.

- Szomjasz voltam! – kérte ki magának.

- Akkor keress egy szívószálat – tanácsoltam.

- Asz nyem férfiasz – emelte meg az állát fensőbbségesen.

- Egy pösze vámpír vagy, aki épp most itta le magát. Meg merem kockáztatni, hogy már sosem leszel az – veregettem hátba bíztatóan, majd a (leginkább saját fegyvereikkel, mintsem egymással) hadakozó pároshoz léptem, hogy elsimítsam a konfliktust.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2019/10/halloween-i-kulonkiadas-6resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2019/10/vonzas-torvenye-halloween-i-kulonkiadas_23.html

🎃 A vonzás törvénye – Halloween-i különkiadás 4.rész 🎃

Rhett szörnyen találó kijelentése, miszerint odabent elszabadult a pokol, valóban nem állt messze a valóságtól. Azt hittem, az éppen a lépcsőn lehaladó négyes fogatunk lekörözhetetlen, ám nem számoltam azzal, ami a lakásban várt minket. Arra kellett ráeszmélnem, hogy gyakorlatilag az átalakulásunk egy nagy nulla azokhoz képest, akik bent rohangáltak fejvesztve fel s alá. Nem számítva persze Rhett-tet, aki jócskán felülmúlt mindenkit csupán azzal az aprócska ténnyel, hogy mégiscsak egy csontváz volt. Arról nem is beszélve, hogy alig néhány emberrel futottam csak össze A Nagy Átlényegülés előtt (így neveztem el magamban a sorsfordító eseménysorozat megtörténtét), ergo fogalmam nem volt, hogy ki kicsoda.

Abban a pillanatban, hogy megérkeztünk a lakásba, egy fekete macska szökkent a karomba reszketve és kissé megszeppenve fújtatva az őt követő vérfarkasra. A kutyagénekkel megáldott szőrpamacs azonban nem sok időt vesztegetett a karomban pihenő babonák főszereplőjére, ugyanis megpillantotta a mögöttem ácsorgó csontvázat és a szemének csillogása alapján új életcélt talált magának. Egy kutyának mi egy macska kergetése a csont rágcsálásához képest!

- Ezt gyorsan verd ki a fejedből! – nézett szigorúan az immáron szelíden ücsörgő, jutalmának elfogyasztására vonatkozó engedély megadására váró, farkát lelkesen csóváló vérfarkasra Rhett.

A bolhafészek nyüsszentett egyet, füleit megemelte és farkcsóváása még izgatottabbá vált, ahogyan óvatosan, biztos távolságból megszaglászta a csonthalmazt.

- Ki ez? – érdeklődtem a srácoktól.

- A szaktrászunk, Szkott – segített ki Ace, bár ezzel nem sokra mentem, mert nem ismertem az arcot se emberként, se kutyaként.

- És a szaktárszatok, Szkott miért nem tud beszélni? – firtattam, szándékosan kiparodizálva Ace vadiúj beszédstílusát.

- Mert kutya? – tippelt Cage.

- A csontváz is tud – mutattam rá. – Sőt, még az ironikus hanglejtés is megy neki.

- Talán mert ő valaha ember volt – elmélkedett tovább Cage.

- A vérfarkas is ember, nem? Ez benne a lényeg – ingattam a fejem egyre értetlenebbül.

- De úgy nész ki, bennye ragadt ebbe a tesztbe – osztotta meg velünk elméletét a pösze vámpír.

- Hé, Gaines! Te sem tudsz beszélni? – böktem meg a macskát a kezemben.

- Miaú!

- Szerintem esz egy nyem – vizslatta barátját Ace bölcsen.

- Nos, akkor legalább tudjuk, hogy a beszéd képessége ahhoz kötött, hogy ki mivé vált – bólintottam megállapítva egy újabb tényt A Nagy Átlényegüléssel kapcsolatban.  

- SEGÍTSÉG! – hangzott fel ekkor egy kétségbeesett kiáltás, majd egy egyszarvú szelte át sebesen a nappalit, akit egy elszánt cowboy üldözött, a lasszóját pörgetve. -

- Vagy csak értelmi szinthez – másítottam eggyel korábbi kijelentésemet, miután nyilvánvalóvá vált, hogy az unikornis nagyon is képes szavakat formálni a szájával, míg a kutya meg a macska továbbra is lelkes hallgatásba burkolózott.

A fel alá nyargaló unikornis csillogó fehér bőre, Eli hajszínével egyenlő szőke sörénye és farka, rózsaszín szarva és szárnyai érdekes látványt nyújtott, ám az, hogy Eli konkrétan életnagyságú unikornissá változott csak a harmadik legfurább látvány volt a szobában. A top három második helyezettje szerény véleményem szerint Rhett volt, aki sajnos csúfos vereségett szenvedett azzal az illetővel szemben, aki elnyerte a legabszurdabb, ugyanakkor legviccesebb címet. Mert a szoba legfurcsább jelensége mégiscsak a földön kétségbeesetten pislogó, nagyjából 20 centiméteres (sült!) szalonnacsík volt, akinek vékony pálcika kezei és ijedt arca mindent vitt.

- Hahó! – szólítottam meg a megszeppent bacont és letéve a macsekot, inkább felkaptam a jobban rászoruló szerencsétlent.

- Sere? – szipogott a szalonna, szemeiben könnycseppek kezdtek sorakozni.

- Igen? – kérdeztem kissé bátortalanul, hiszen nem volt fair, hogy a szalonna tudta ki vagyok, de nekem fogalmam sem volt arról, ki lapul a zsírréteg alatt.

- Ray vagyok – fedte fel valódi kilétét, mire amolyan „oh, wow, erre nem számítottam” arcot vágtam.

- Hát, izé. Sokat változtál – dicsértem végül meg.

- Egy baconcsík vagyok! – reklamált aprócska szájával.

- Aha, Rhett meg egy csontváz – bólogattam megértően. – Mindenkivel megesik – kocogtattam meg bíztatóan az aprócska fejét.

- Mi a fene történt?

- Nem sokat tudunk – hümmögtem. – A jelmezboltos néninél vetted te is a ruhád?

- Igen.

- Feltehetőleg ez az oka. Mind átváltoztunk, akik ott vásároltunk – magyaráztam, beavatva őt is az elméletünkbe.

- Nyem lehet kiszedni a fhogam – mutatta meg saját szuperképességét Ace meglehetősen büszkén, hisz neki nyilván így vagy úgy, de szerepelnie kellett.

- Te nem tűnsz nagyon másnak – vizslatott Ray engem, felülve a kezemben, elhelyezkedett a tenyeremben.

- Én varázsló lettem.

- Tudsz varázsolni? – tátotta el a száját, pici kezeivel megtámaszkodva.

- Aha, de nem tudok visszaváltoztatni senkit. Viszont, ha gondolod, ideröpítek neked egy tányért – ajánlottam segítőkészen, de felháborodott arccal meredt vissza rám.

- Még csak az kéne! Hogy valamelyik barbár megegyen!

- Jól van, akkor felültetlek a sapkámra – emeltem fel és a csúcsos sityakom karimájára helyeztem a kis bacont, hogy jól lásson, elég magasan és védve legyen a kutyától és meg tudjon kapaszkodni.

- Mit… Művelsz? Eressz! – hangzott fel mögöttem egy kétségbeesett kiabálás, mire sietve odakaptam a fejem és pont tanúja lehetettem annak, ahogyan Szkott, a vérfarkasz épp befejezte Rhett kezének rángatását, megszerezve a bal karját karját, ügyesen kihúzta a zakó ujjából és épp indult volna vele tovább. Ki tudja mióta küzdött, hogy megkaparinthassa, így először nem volt szívem megfosztani tőle. Aztán tekintetem összeakadt Rhett reményteljes pillantá… Mármint üres, fekete szemüregeivel így előkaptam a varázspálcámat és a kutya felé suhintottam.

- Megállni! – adtam ki a parancsot, mire a kutya döbbent arccal megtorpant. – Kérem a kart!

Szkott csalódottan kinyitotta a száját, mire a kissé nyálas, viszont annál csontosabb kar a földre pottyant, amit Rhett sietve fel is kapott, majd várakozásteljesen elém állt, épp kezében a levált karjával.

- Segíthetek? – mosolyodtam el kedvesen, mint akinek halvány dunsztja sincs, mit várnak tőle. Tudtam, hogy nincsenek fájdalmai, nem is volt morbid a helyzet, mert a ruhája takarta a „hiányzó részt”, ezért ki akartam élvezni a dolgot.

- Varázsold vissza.

- Talán majd, ha megkérsz – fontam karba a kezem, mondván, hogy nekem van időm bőven.

- Tsh! – horkantott a csontváz lenézően.

- Mondom, mi a pálya Rhetty – álltam neki felvázolni a helyzetet. – A gyengén illesztett kis csontjaid egészen biztos, hogy többször is megpróbálnak majd elhatárolódni tőled, de én jófej leszek és ha most, egyetlen egyszer megkérsz, hogy tegyelek rendbe, a következő alkalmaknál már szó nélkül segítek majd.

- Szerintem esz ety jó ajánlat – búgta Rhett-nek Ace, én pedig helyeslően bólogattam.

Rhett csontváz létére elismerően hatalmas sóhajt hallatott, majd leeresztette karját (mármint amelyiket tudta mozgatni) és lehajtotta a fejét.

- Sere. Légy oly kedves és illeszd vissza a karomat – mondta ki valami eszméletlenül monoton és cseppet sem őszinte hangsúllyal, de nem is ez volt a lényeg.

- Ahogy óhajtod – pöccintettem a pálcámmal és utasítottam a csontjait, hogy álljanak ismét össze.

- Köszönöm – morogta Rhett kedvetlenül, de valamivel azért hálásabban.

- Hova lett Cage? – pillantottam körbe rosszat sejtve, ugyanis a sötét lovagunk a jelek szerint időközben kereket oldott.  

Következő rész:

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2019/10/vonzas-torvenye-halloween-i-kulonkiadas_22.html