2019. december 30., hétfő

Kosársuli, 95.rész

Az öltözőbe érkezve már nem sok mindenkit találtunk ott, de akikkel összefutottunk, meglehetősen meglepett pillantással díjazták a párosunkat, mellesleg teljesen jogosan. Amilyen gyorsan csak tudtuk, felkaptuk a mezünket, (ezúttal a piros-feketét) és lerobogtunk a csarnokba, ahol a többiek már nagyban nyújtottak, de Vili bá még nem volt itt. Rögtön kiszúrtam Konrádot, ahogyan egyedül üldögélt és maximálisan a nyújtásra koncentrált.
Kár. Megnéztelek volna a pirosban” – jutottak eszembe Konrád szavai, amiket a múltkori meccs előtt mondott, mikor kiderült, hogy aznap a fekete-fehér mezben játszunk. Hát, most tuti nem fogja érdekelni, hogy festek a pirosban. Legkisebb gondja is nagyobb ennél.
Klaudiával halkan köszöntünk a többieknek, (bezsebelve újabb meghökkent pillantásokat) majd levettettük magunkat a melegítők közé. Klaudia a barátnőihez, míg én kicsit távolabb a többiektől, hogy összeszedhessem magam és a gondolataimat. Nem tellett bele öt másodpercbe sem, Konrád máris mellém pozícionálta magát és nekilátott a lábait nyújtani.
- Minden rendben? – érdeklődött, hangja aggodalommal volt tele. Ez igen nagy szó volt a részéről, Konrád ugyanis melegítés közben sosem beszélgetett, mert meg volt győződve arról, hogy úgy nem lehet rendesen odakoncentrálni.
- Aha – hazudtam többé-kevésbé.
- Írtam egy csomó üzenetet, hogy merre vagy – nézett rám, én meg persze teljesen elolvadtam a tekintetétől. Valahogy olyan fáradtnak, letörtnek és távolinak tűnt, ugyanakkor, ahogy nyugtalankodott miattam előhozta belőle az igazi Konrádot.
- Csak volt egy kis… Malőr a mosdóban – vallottam be.
- Hánytál? – kerekedett el a szeme, mint akinek most villant az eszébe a lehetőség.
- Mi? Honnan veszed? – kaptam a szám elé a kezem.
- Egyszer mesélted, hogy ha korán van meccs, nem eszel és felkavarodik a gyomrod – idézte fel a szavaimat, amivel szokás szerint megmelengette a szívemet, hiszen emlékezett arra, amit csak úgy mellékesen mondtam neki. Csak remélni tudtam, hogy nem a szám szagából jött rá igazából.
- Aha, kicsit rosszul voltam – ismertem be elhúzva a számat és inkább elfordítottam a fejemet, vele együtt a tekintetemet is.
Konrád nem mondott és nem kérdezett mást, ami megint a mély elkeseredés és csalódottság irányába lökött engem. Úgy vágytam volna rá, hogy beszélgessünk, megnyugtasson, helyrerázzon a meccs előtt, de nem igazán volt alkalmunk rá. No meg persze nem is mutatott a továbbiakban különösebb hajlandóságot arra, hogy igényelne bármi ilyesmit.
A bemelegítés alatt valami szörnyen pocsékul teljesítettem. Az összes ziccert kihagytam, folyamatosan rossz felé indultam, elrontottam a figurákat és nagyon, de nagyon nem tudtam magammal mit kezdeni. Aztán hirtelen valaki megragadta a kezem és kirángatott a csarnokból egy sötétebb folyosóra.
- Jesszusom, Liliomszál! Mi a fene bajod van? – meredt rám Dominik, aki egyszerre tűnt aggodalmasnak és dühösnek.
- Nem vagyok formában – feleltem a padlóra tapasztva a tekintetem.
- Miért? Mert fasírtban vagytok Herczeggel? – kérdezte kertelés nélkül.
- Anyám – nyögtem fel. – Miért tud erről mindenki?
- Mert eddig látványosan sülve-főve együtt voltatok, most meg látványosan nem – közölte Dominik amolyan „ez mindenki számára egyértelmű” stílusban.
- Szuper – motyogtam, Dominik piros-fehér edzőcipőjét vizslatva.
- Luca, össze kell szedned magad! – ragadta meg a vállam kétoldalt és kicsit megrázott.
- Én próbálkozom! – néztem fel rá kissé mérgesen, amiért úgy viselkedett, mintha nekem megfelelne az, ami most volt.
- Akkor próbálkozz jobban! Mi mind egy csapat vagyunk, érted? Nem vagy egyedül és ez a meccs fontos nekünk. Ezért gyakoroltunk és edzettünk hetek óta, te pedig hagynád, hogy egy ilyen ideiglenes állapot meghatározzon?
- Hidd el, én sem akarom ezt! Minden erőmmel azon vagyok, hogy rendezzem a gondolataim és koncentráljak, fókuszáljak arra, ami igazán fontos, de ez nem ilyen egyszerű!
- De most nem csak te vagy a lényeg. A csapatunk is. A csapattársaid – nézett mélyen a szemembe.
- Hű, te aztán tudod, hogy csökkentsd rajtam a nyomást – jegyeztem meg ironikusan, a szememet forgatva. – Ha szarul játszom, majd Vili bá lecserél – legyintettem végül végső elkeseredettségemben és lemondásomban.
- Ezt meg ne halljam még egyszer! – emelte fel a hangját Dominik, amivel kellőképp rám ijesztett, konkrétan egész testemben összerezzentem. – Ne légy ilyen ostoba! Ezért küzdöttél az elmúlt hetekben! Hát nem emlékszel, milyen rosszul érezted magad, mikor az első meccsen nem lettél kezdő? De nem törtél össze! Fogtad magad és mindent beleadtál, hogy másodszorra megcsináld és el is érted! Most meg eldobnád, mert Herczeggel épp nem klappol minden? Az ég szelemére, hát nem is szakítottatok! Azt se tudod, mi baja, vagy, hogy van e egyáltalán baja! Emiatt sutba dobnál mindent, amiért megharcoltál?
- Hát… Nem – feleltem némiképp vonakodva, mire Dominik megrökönyödve meredt vissza rám.
- „Hát nem”? Ennyit reagálsz a buzdító monológomra? – fonta karba kezeit a mellkasa előtt és kezdtem azt hinni, hogy ezzel egészen sikerült megsértenem.
- Igazad van mindenben. Én is tudom jól, hogy hülyeség, amit csinálok, hogy összehánytam magam reggel, de néha nagyon nehéz megálljt parancsolni a gondolatainknak – osztottam meg vele a véleményemet őszintén.
- Rókáztál reggel? – ragadta meg a mondandóm lényegét kulturáltan.
- Meglehet.
- Atyaég. Jó, akkor váltsunk taktikát és közelítsük meg ezt az egészet egy teljesen másik irányból – eresztette le kezeit és vállait. – Ne legyen nyomás, nem számít sem Herczeg, sem a meccs jelentősége. Mi az, amit nagyon szeretsz csinálni?
- A kosár? – húztam fel a szemöldököm, mert nem voltam biztos benne, mit is akart hallani.
- Ne kérdezd, Liliomszál – nevetett fel kurtán. – Ez az, amit szeretsz?
- Igen! – vágtam rá ezúttal sokkal határozottabban.
- És mit érzel, mikor erre gondolsz?
- Mármint amikor épp nem rókázom?
- Ne poénkod el! – villant meg a tekintete szigorúan. – Mit érzel, mikor pályán vagy?
- Szabadságot – gondolkodtam el. – Jól érzem magam, mert azt tehetem, amit szeretek. Mert elértem az egyik álmom és bejutottam a BKEG-re. Imádok játszani, mert nem vagyok egyedül, egy csapattal lehetek, akikre számíthatok és akikben bízhatok.
- Akkor is, ha épp pályán kívül nem vagytok sínen – tette hozzá Dominik, én pedig lassan ugyan, de bólintottam. – Meccs közben nem Luca és Konrád vagytok. Egy irányító és egy bedobó, akik csapattársak. Regi meg Czibik sem a legjobb barátaid, mégis képesek vagytok remekül összejátszani – világított rá.
- Igen. Hű, jól tolod – ismertem el, de figyelmen kívül hagyta a vicces megjegyzésemet.
- Koncentrálj arra, amit szeretnél elérni vagy megvalósítani. Például, hogy jobban bírd szusszal, hogy te irányíts a harmadik vagy akár a negyedik negyedben is. Hogy élvezd a játékot, szabadnak érezhesd magad és elégedetten gyere le a pályáról, mondván, hogy te minden tőled telhetőt megtettél.


Előző rész:

2019. december 23., hétfő

Kosársuli, 94.rész

Van az a mondás, hogy olykor nem várt helyről érkezhet a segítség. Hát nekem ez a nem várt hely abszolút Klaudia volt, de kezdtem azt érezni, hogy most pontosan rá is volt szükségem. Arra, hogy valaki együttérzés nélkül, tárgyilagos hozzáállásával jól fenéken billentsen és helyre rázzon. Nagyon kedveltem Esztit és Csengét, de ők biztosan nem tudták volna ilyen jól kezelni a dolgot, sajnálkoztak és szidták volna Konrádot, meg persze próbáltak volna erőt önteni belém, de összességében valahogy konkrétan olyasmire lehetett szükségem, amit most Klaudia nyújtott.
Még eléggé el voltam veszve, mikor kitámolyogtam a büfébe Klaudia után, aki addigra már vett nekem egy üveg szigorúan mentes vizet és sós kekszet. Mivel volt még 15 percünk, hogy átöltözve, melegítésre készen megjelenjünk a pályán, helyet foglaltunk az egyik két személyes asztalnál és komótosan eszegetni kezdtem a kekszet. Nem esett túl jól, de tudtam, hogy szükségem lesz az energiára.
- Jobban vagy? – érdeklődött Klaudia a „meccs szempontjából jól” és nem a „sajnálom, hogy titkolózik a barátod” stílusban.
- Testileg vagy lelkileg? – fintorodtam el, mert valahogy egyszeriben megszűntek az ellenérzéseim iránta és olyan volt, mintha bármiről ki tudnék most tálalni neki. Valószínűleg nem azért éreztem ezt, mert annyira jófej lett volna, hanem mert épp keresztülmentem valami nehézségen, amit jó lett volna megosztani valakivel.
- Félre kell tenned most ezt a dolgot Konráddal. Mindketten a kezdőben vagytok! Hogy fogtok így összejátszani?
- Ő simán félreteszi ezt a meccs erejéig – vontam meg a vállamat félszegen, mondván, hogy Konrád már csak ilyen.
- Nem nagyon ismerlek, de ahogy elnézlek, te biztosan nem tudod – mutatott rá, míg én kortyoltam néhányat a kellemesen hűvös vízből.
- De meg kell próbálnom – feleltem végül.
- Mi lenne, ha felmennénk és beszélnél bele gyorsan? – ajánlotta Klaudia.
- Másfél hete próbálok vele beszélni, de semmi – nevettem fel keserűen. – Nem hiszem, hogy pont most nyílna meg nekem.
- Na, jó – sóhajtott lemondóan. – Akkor beszéld meg velem, hátha az segít – engedte le a vállait.
- Azt hittem, nem kedvelsz – idéztem korábbi szavait, elhúzva a számat.
- Az most mindegy – legyintett. – Neked kell valaki, én pedig nem vagyok annyira szemét, mint amilyennek eddig tűntem. Meghallgatlak, ha akarod.
- Mindenféle hátsószándék nélkül? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn. Valójában nem hittem, hogy odáig süllyedne, hogy segítő kezet nyújt, hogy aztán felhasználhassa ellenem, amit mondok, de mégis rákérdeztem a dologra.
- Megértem, ha nem bízol bennem – nézett rám, tekintete komolyságról és őszinteségről uralkodott.
- Furcsamód úgy érzem, tökéletesen meg tudnék most bízni benned – fintorodtam el, amin Klaudia nagyon visszafogottan és halkan horkantva felnevetett. Szerintem még egyszer sem láttam nevetni, ezért ez egy egészen új élmény volt a számomra. Mármint nyilván nevetett már a közelemben, de eleve nem figyeltem rá, másrészt a gúnyos és szarkasztikus nevetések most nem számítanak bele.
- Bocs, hogy fellöktelek év elején – bökte ki végül, néhány másodpercnyi hallgatás után.
- Igazából nem haragszom – feleltem és tényleg így gondoltam. Többek között azért nem lettem hamarabb kezdő, mert sérült volt a bokám, de ennek az esetnek köszönhetem, hogy Konráddal egymásra találtunk. Konrád… Máris összefacsarodott a szívem. Olyan jó lett volna megbeszélni vele a nehézségeimet, hisz ő mindig megértett és támogatott amiben tudott. Csak hát most épp ő volt a problémáim előidézője, arról nem is beszélve, hogy nem sűrűn társalgott velem mostanában.
- Ó, jaj! – szólalt meg Klaudia vészjóslóan.
- Mi van?
- Megint olyan arcot vágsz…
- Milyet? – hökkentem meg.
- Mint mielőtt kidobtad a taccsot – jegyezte meg.
- Valentin-nap óta távolságtartóbb velem – mondtam ki végül, ami nyomta a szívemet.
- Történt aznap valami? – érdeklődött.
- Semmi rossz – ráztam a fejem hevesen. – Volt egy nagyszerű randink, jó kis ajándékaink. Kicsit féltékeny volt, amiért kaptam egy levelet, de alapvetően nála ez nem adna okot erre a viselkedésre.
- Akkor történhetett vele valami aznap – találgatott Klaudia.
- Én is erre gyanakszom. Valami személyes vagy nem tudom. Csak nem értem, miért nem velem osztja meg… Kezdek arra gyanakodni, hogy Hannával beszéli meg – hunytam le szorosan a szememet.
- Szóval nem tartasz attól, hogy megcsal vele?
- Dehogy – vágtam rá. – Eleinte gondoltam erre is, de ez butaság volt. Konrád tisztességes és őszinte típus, ha tetszene neki valaki más, megmondaná és szakítana velem. Ráadásul a körülményeket nézve ugyan hülyén hangzik, de mikor hozzámér vagy mond valamit, úgy érzem…
- Hogy még mindig szeret? – egészítette ki elcsukló hangom miatt félbehagyott mondatomat Klaudia.
- Hát, izé… - pirultam el egy kicsit. – Még nem mondtuk egymásnak, hogy szeretlek. Arra gondoltam, hogy még mindig kedvel.
- Értem. Akkor ne aggódj. Ha bízol benne, akkor adj neki időt, hogy elrendezze magában azt, ami miatt nem hozzád fordul – tanácsolta bölcsen Klaudia, amitől kicsit jobban éreztem magam.
- Oké – bólintottam, befejezve a kekszevést, elcsomagoltam a nasit a félidőre.
- És mindenképp próbáld meg ezt kizárni a meccs alatt. Gondolom, mint mindenkinek, neked is fontos lehet, hogy kezdőbe kerültél. Ne hagyd elúszni ezt a lehetőséget egy lehetséges félreértés miatt!
- Megpróbálom – ígértem, de neki ez nem volt elég.
- Ne csak próbáld, teljesítsd is. Fókuszálj a Konrádot nem érintő dolgokra. Hogy mit jelent neked a kosár, a csapatunk, a társaid, az álmaid. Mit akarsz itt elérni, miért felvételiztél pont ide, mi az, amit el akarsz érni a pályán.
- Rendben. És köszi – néztem rá hálásan.
- Igazán nincs mit. És most spurizzunk átöltözni!


Előző rész:

2019. december 15., vasárnap

A szívtelen fiú, 6.rész

- Tehát Margaret abszolút a mi oldalunkon áll, ő volt az, aki már kétszer is segített neked – magyarázza Raff este, mikor Chesternek zongoraórája van, nekem pedig ebből fakadóan nyugtom.
- A fiatal, szőke – bólintok felidézve magamban a szóban forgó személy arcát.
- Igen, Margie amolyan szobalány féle, Cutlandék szavaival élve: cseléd. Felszolgál, takarít, ajtót nyit, ilyenek. – Raff nem tűnik sem szomorúnak, sem csalódottnak, nem sajnálkozik és nem szörnyülködik az itteni viszonyok miatt. A jelek szerint ők egyszerűen beletanultak és képesek elviselni és együttélni azzal, ami itt folyik. Valószínűleg azért, mert összetartanak és segítik egymás ittlétét.
Ismerem ezt az érzést, mert nekem is megvannak a magam támogatói, akik fényt hoznak borús napjaimba. Whitney a mai műszakom után nem csak nekem adta az összes megmaradt pékárut, hanem az ehavi fizetésemet is előre átutalta, hiába ellenkeztem. Nem szerettem volna olyan helyzetbe sodorni, ami nem előnyös számára, de azt mondta, neki bőven belefér, nekem pedig szükségem van a pénzre, hogy pótolni tudjam az elégett dolgainkat.
Így hát munka után vettem néhány szükséges, használt ruhát Felicity-nek és magamnak, beszereztem a tanulmányainkhoz szükséges füzeteket meg egyebek íróeszközöket (a tankönyveket a Cutland család meg a suli nagy kegyesen újra előállította nekünk). Vettem használt, de jó töltőket, fürdőszobai kellékeket (fésűt, fogkefét, szappant) és ehhez hasonló, elengedhetetlen és fontos dolgokat. Szerencsére megvannak a bevált helyeim, ahol olcsón és könnyedén hozzájuthatok azokhoz a dolgokhoz, amikre szükségem van. Ráadásul az is sokat számít, hogy a Cutland alagsor egy berendezett lakóhelyként funkcionálhatott régebben, így sok dolog van ott, ami hasznossá vált számunkra. Reggel ugyan elaludtam, de készülödés közben villámgyorsan felmértem, hogy edényeket, evőeszközöket, törülközőket, ágyneműket és efféléket tartalmazott a vadonatúj otthonunk. Bár utálom, hogy ott kell laknom, a tudat boldoggá tesz, hogy Felicity-nek sokkal jobb körülmények között nyílik alkalma élni. És persze anyának is és nem utolsó sorban nekem is.
A vásárlókörutamról visszaérve találkoztam össze a kertben levegőző Raff-fal, aki felajánlotta, hogy mivel épp szüneten van, szívesen beavat az itteni dolgokba. Hálás voltam neki ezért, mert nagy szükségem van rá, hogy megismerjem az itteni viszonyokat, hogy képes legyek kiigazodni a jövőben.
- Értem.
- A többi szobalánnyal viszont vigyáznék a helyedben. Rajonganak a „fiatalúrért”, Cutland pártiak és pletykások – foglalja össze röviden Raff.
- Észben tartom.
- A fő séf, Oliver szerencsére jó ember, a Cutland család tagjai szinte sose teszik be a lábukat a konyhába, így ott a magunk urai lehetünk. Bizonyos kereteken belül, persze – teszi hozzá arra célozva, hogy meg van szabva mit, hogyan és milyen feltételek között készíthetnek el.
- Világos – bólintok.
- A mosogató és a konyhát takarító srác, Rhys jó arc, fiatal és kicsit ügyetlen, de még mindig itt van, szóval valamit mégiscsak jól csinál. Vagy csak arról van szó, hogy a fejesek nem látják őt soha – kacsint rám pajkosan Raff.
- Elképzelhető – értek egyet, miközben belépünk a konyhába.
- Damian és Rob viszont áruló szemetek, rájuk mindig figyelj oda – bök Raff alig észrevehetően a helyiség másik végében csevegő két srác felé. – Nekik csak az számít, hogy a család kegyeiben maradhassanak és semmi más.
- Ő lenne Rhys? – pillantok az épp felénk tartó, edényekkel egyensúlyozó fiatal fiúra.
- Igen – kuncog Raff és sietve átveszi a lábosok felét a sráctól. – Hadd segítsek!
- Köszi, Raff – hálálkodik a szeplős, vörös hajú fiú, majd rám mosolyog. – Szia! Rhys vagyok.
- Én meg Fidelia – felelem, mire Rhys kisebb csörömpölés közepette, de sikeresen leteszi a koszos edényeket a mosogatóba és megragadja a kezem, majd megrázza.
- Új vagy itt? – igazítja meg felgyűrődött pólóját.
- Mondhatni.
- Fid Mrs. Slora lánya – avatja be helyettem Rhys-t Raff, aki valamiért máris nagyon könnyedén becézget.
- Ó! Te vagy Chester Cutland kedvence! – pislog nagyokat Rhys.
Nem felelek, csak kedvtelenül elhúzom a számat.
- Csak bekukkantottunk, Rhys. Bemutatom a többieket is Fid-nek. Neked meg jó mosogatást!
- Köszi – fintorodik el a fiatal fiú, majd felém fordul. – Örülök, hogy találkoztunk!
- Én is.
Raff ezután kivisz a kertbe és összeismertet az egyik idősebb kertésszel, Charlie-val és a gondnokkal, Oscarral. Ezt követően összefutunk két kedves, középkorú takarítónővel, Joanne-nel és Poppy-val, majd a korábbról már látásból ismert szobalánnyal, Margarettel. Az, hogy tanúja lehetek annak, hogy kedves emberek is dolgoznak itt anyával, kicsit könnyít a lelkemen. Sokat gondolok rá, sokszor aggódom érte, hogy mit tehetnek itt vele, mert sosem mesél arról, milyen atrocitások érik a Cutland házban. Márpedig egészen biztos érik. Ha a kis Chester ilyen szívtelenül bánt velem már hat éves korunkban, sokszor bele se merek gondolni, milyen szívtelen szülei lehetnek. Anya az egész személyzet vezetője a Cutland birtokon, ez az oka annak, hogy nem rúgták ki azután, hogy „felégette” a műkincseket, hanem alkut ajánlottak neki (persze a legidősebb Mrs. Cutland, az egyetlen valamire való Cutland vezetésével). Anya pontosan ismeri minden elvárásukat, igényüket, vágyaikat, kívánságaikat, ami nem kis dolognak számít. Ebbe beletanulni rengeteg idő lett volna egy újonnan érkezőnek, márpedig a Cutland család élvezi, hogy anya miatt mindig minden klappol. A bútorok állása, a tisztaság, az ételek minősége és összetevői, az evőeszközök, poharak és tányérok elhelyezése, a pontos ébresztések, megfelelő időpontban tálalt ételek, kifogástalan kerti elrendezések és így tovább. Anya jól végzi a munkáját és ezzel ők is tisztában vannak.
Váratlanul megszólal a csipogóm, mely azt jelezi, Chester végzett a zongorázással és máris kitalált nekem valami remek elfoglaltságot.
Egy percet kapsz – ennyi áll a csipogón és bár fogalmam sincs, mire kaptam hatvan másodpercet, sietve elköszönök Raff-tól és egyéb ötlet híján felrohanok Chester szobájába.
- Ez gyors volt – jegyezzi meg Chester, de ez nem elismerés a részéről, hanem sokkal inkább elégedettség, amiért kedvére ugráltathat. Nem felelek, csak megállok az ajtóban és a hátam mögött összekulcsolom az ujjaimat.
Chester megint a kanapén ül, kezében egy füzettel, melyet komótosan lenget az arca mellett.
- Írd meg holnapra a művészeti házim – dobja le a kanapé előtti üvegasztalra a füzetet, amely néhány fehér lapon és egy szem grafit ceruzán landol.
A művészet óránkon kiadott házi egy héttel ezelőtt volt és pontosan tudom, hogy direkt hagyta az utolsó pillanatra. Chester ért a zenéhez, az irodalomhoz, a matekhoz, jól tanul, mert elvárják a szülei, hogy jól teljesítsen. Ám sosem jeleskedett a rajzban, a festészetben, a szobrászatban (igen, a puccos suli ilyeneket is oktat), így nem ez az első alkalom, hogy nekem kell elvégeznem helyette a leckét.
Ez az apropó azonban eszembe juttatja, hogy bizony az én házim elégett a minap, így nem csak Chesterét, hanem a sajátomat is meg kellene csinálnom holnapra.
- Rendben – lépek az asztalhoz és felveszem a kellékeket, majd sarkon fordulok, hogy elvonuljak velük.
- Itt – vág át a szobán Chester éles, rideg kijelentése, aminek következtében lassan megfordulok. Sosem kell a jelenlétében alkotnom, olyankor mindig utamra enged és meghatározott egy időintervallumot, mire végeznem kell.
- Itt? – ismétlem meg a kérdést akaratlanul, elfeledve, hogy ez sosem jópont nála.
- Talán nem mondtam elég érthetően? – villan meg a tekintete és az előtte lévő alacsony asztalra bök keskeny mutatóujjával.

Megint nem válaszolok, inkább beletörődök sorsomba és visszalépek az asztalhoz. Chester engem figyel, tudni akarja, hogyan reagálok ebben az új helyzetben és mi olyat teszek majd, amin fennakadhat. Gyakorlottan teszem vissza a dolgokat az üveglapra, majd elhelyezkedem a padlószőnyegen, a földön, hiszen eszem ágában sincs melléülni a kanapéra. Kinyitom a füzetét és nekilátok megszemlélni a terveit. 


Előző rész:

2019. december 11., szerda

Kosársuli, 93.rész

Február 26. szombat

Gondolom, mondanom sem kell, hogy nem sokat aludtam az éjjel.
Eleinte azért nem tudtam álomba merülni, mert ezerrel kavarogtak a gondolatok a fejemben Konráddal (és persze Hannával) kapcsolatban. Konrád mindig abból az irányból szokott jönni és ha emlékezetem nem csalt, nemrég kiderült, hogy Hanna meg ő egyirányba laknak. Talán csak együtt mentek haza. Egyáltalán nem volt okom komplikálni, ám mégis minden eshetőséget végigvettem, kezdve a lehető legrosszabbakkal. Idővel viszont már elkezdtem azért is idegeskedni, amiért nem fogom kipihenni magam a ma reggeli meccsre. Sosem voltam az a nagy éjszakázós, pontosan tisztában voltam vele, hogy ha nem alszom eleget, nem leszek a toppon másnap. Onnantól, hogy már ezen is agyaltam és stresszeltem, még kevésbé sikerült elaludnom. Végül hajnali kettőkor sikerült álomba merülnöm, de egészen reggel nyolcig kínoztak a rémálmok, a rossz gondolatok és képek, így eddigi életem egyik legkialvatlanabb állapotában kellett a mai napnak elébe néznem.
Ettől függetlenül nem ittam kávét vagy energiaitalt, mert nem voltam egyik híve sem. Próbáltam rendesen reggelizni, de persze nem ment, így hát csak ittam egy nagy bögre kakaót és megeszegettem a kocsiban egy túrórudit. Anyuék persze látták rajtam, hogy nincs minden rendben, de leráztam őket annyival, hogy nem aludtam jól és fáradt vagyok. A meccs tizenegykor kezdődött, mi pedig fél tízkor érkeztünk meg a budai tornacsarnokhoz. Anya meg apa közölték, hogy mivel az elkövetkezendő másfél órában csak melegíteni fogunk, meg taktikázni, elugranak addig vásárolni és kezdésre visszaérnek. Így hát kikászálódtam a kocsiból, vállamra kaptam a sulis egyensporttáskámat és néhány éve karácsonyra kapott bőr kosárlabdámat, majd felbaktattam a lépcsőn. A februári tél csípte az arcomat, a suli melegítőben voltam, téli kabáttal meg sapkával, de hiányzott a sál a nyakamról és az arcom elől. Azt juttatta eszembe, mikor kölcsönadtam Konrádnak a sapkámat. Felérve a lépcsőn kinyitottam az üvegajtót, ám abban visszatükröződve észrevettem Konrádot és Hannát, ahogyan éppen a bejárat felé tartottak, mögöttem. Együtt. Hirtelen émelyegni kezdtem, így berontottam a csarnok előterébe és mivel jártam már itt, megtaláltam a mosdót. Feltéptem az egyik fülke ajtaját és elegánsan megváltam a reggeli kakaótól meg a ruditól. Micsoda pazarlás. Remegő kézzel húztam le a WC tartalmát, majd megtöröltem a számat egy darab WC papírral, de legalább jobban éreztem magam. Sajnos nem ez volt az első eset, hogy nem aludtam eleget egy reggeli mérkőzés előtt és annyira izgultam, hogy rosszul lettem.
Nem lehetek ennyire amatőr. Nem számít, mit tesz Konrád vagy Hanna! Ez a mai meccs nagyon fontos a számomra! Végre kezdőben leszek, bizonyítanom kell, hogy ez így is maradjon! Nyernünk kell. Koncentrálnom kell. Lehunytam a szemem és vettem egy mély lélegzetet, de a fejemben máris megjelentek a gonosz, oda nem illő képek. Csak túlgondolom az egészet. Én is mentem már Dominikkal suliba, mégse kavartunk vagy ilyesmi. Ha lenne köztük valami, Konrád szakított volna velem, de nem tette. Koncentrálnom kell.
- Jól vagy? – hallottam meg egy hangot magam mögül, mire hevesen megpördültem.
Klaudiával találtam szembe magam, a nyitott fülke ajtajánál állt, míg én a földön térdeltem. Basszus, elfelejtettem bereteszelni az ajtót!
- Aha – nyögtem ki.
- Az előbb berontottál, telehánytad a WC-t és azóta arról motyogsz, hogy koncentrálnod kell – húzta össze a szemét olyan stílusban, mint aki egyáltalán nem hisz nekem.
- De már jobban vagyok – biztosítottam. – Mit érdekel egyáltalán ez téged?
- Ugyan nem kedvellek, de ez a meccs fontos. Ha valami miatt elbénázod, akkor az az én hibám is lesz, amiért itt hagytalak.
- Nem fogom elbénázni – dacoltam meg magam és fürgén felálltam.
- Az a bajod, hogy Konrád meg Hanna mostanában sokat lógnak együtt? – fonta karba kezeit mindenttudó pillantások közepette.
- Teljesen ki akarsz billenteni, igaz? Hogy pályára se álljak! – kezdtem vádaskodni idegesen.
- Hűtsd le magad, Luca – felelt meglepően nyugodtan. – Mint mondtam, nem kedvellek, de ezekkel az ötösökkel gyakorlunk két hete. Bolond lennék a meccs előtt felrúgni mindent.
A jelek szerint Klaudia tényleg nem volt oda értem, de képes volt félretenni ezt valami számára fontosabb érdekében, amivel eléggé meglepett engem. Nem hittem volna, hogy ő ilyen típusú ember.
- Bocs – mondtam végül a mosdóhoz lépve és nekiláttam hidegvízzel alaposan megmosni az arcom.
- Szerintem nincs köztük semmi. Számomra érthetetlen, hogy miért, de Konrád odavan érted – kapta el a tekintetem Klaudia a tükrön keresztül.
- Miért mondasz nekem ilyeneket? Azt hittem, az a célod, hogy szétválassz minket – meredtem rá hitetlenkedve.
- Látom, neked nem tűnt fel, de már egy ideje leszálltam rólatok. Róla – pontosított.
Most így belegondolva, már egy ideje nem szurkálódott meg nem csinált semmi különöset velem vagy ellenem.
- Miért? – kérdeztem lassan és kimérten.
- Ahhoz neked semmi közöd – vágta rá csípőből, ami csak egy valamit jelenthetett.
- Valaki más megtetszett? – mosolyodtam el annak ellenére, milyen nehéz reggelem is volt.
- Csak azért ismerem el, hogy végre összeszedd magad – szegte fel az állát és nem tudtam nem kiszúrni, hogy kicsit elpirult zavarában.
- Köszönöm – sóhajtottam őszintén.
- Szörnyen festesz – jegyezte meg és turkálni kezdett a táskájában, majd előkerült egy féső, egy doboz tiktak és egy parfüm.
- Ezeket mindig hozod a meccsekre? – ámultam, merthogy nálam egyik sem volt.
- Természetesen! – háborodott fel. – Hihetetlen, hogy nem szoktál fésülködni a mérkőzés után!
- Az izzadt hajamon nem segít a fésülködés – vontam meg a vállam, de azért most mégis elfogadtam a hajkefét és rendbeszedtem magam.
- Legalább a fél dobozt nyeld le – nyomta a kezembe a tiktakot Klaudia, majd minden irányból befújkált a parfümjével, aztán magát a helyiséget is beillatosította. – Rettenetes ez a szag!
- Bocsi – húztam be a nyakam és elfogyasztottam néhány cukorkát, hogy legalább a számnak ne legyen egyértelműen hányás szaga.
- Szerezzünk a büféből valami natúr, könnyen emészthető, de tartalmas dolgot és igyál sok vizet – adta ki a parancsot Klaudia. – Van még egy óránk, hogy gatyába rázzunk téged!


Előző rész:

2019. december 9., hétfő

Kosársuli, 92.rész

Február 25. péntek

A Valentin-napi randink után és úgy egybevetve azután a nap után elkezdtek megváltozni a dolgok. A dolgaink. Másfél hét telt el azóta és ebben a 11 napban Konrád egyre furcsábban kezdett viselkedni. Sokszor szokatlanul rosszkedvűnek bizonyult, szinte minden reggel elaludt és elkésett (még akkor is, mikor matek volt az első, pedig azt a reggelt eddig nagy becsben tartotta). Persze újra és újra megkérdeztem, finoman megérdeklődtem, hogy minden rendben van-e vele, esetleg akadt-e valami problémája, de mindig lerázott azzal, hogy fáradt, mert kemények az edzések. Valóban nehezek voltak és megterhelők, hiszen a hétvégén, pontosabban holnap egy újabb ellenfeléllel, ráadásul egy hírhedten erős csapattal kerülünk szembe. Vili bá elnyújtotta az edzéseket, mindenkinek tartott külön-külön, vagy épp kisebb csoportos alkalmakat, mikor a gyengeségeinket próbálta kiaknázni és erősíteni. Elhittem Konrádnak, hogy fáradt és kimerült, mert én magam is az voltam a sok edzés meg tanulás mellett és elfogadtam azt is, hogy emiatt nem szerveztünk közös programokat a délutánokra. Ám képtelen voltam átsiklani a megérzésem felett, ami azt súgta nekem, hogy Konrád eltitkolt valamit előlem.
Így történt hát, hogy a péntek reggeli dupla magyaron Káin és Ábel bűnbeesésének értelmezése helyett azon agyaltam, mi lelhette Konrádot. A fejemben listát is készítettem, hogy mégis mik azok, amik ilyen hirtelen bekövetkezhettek, míg végül arra jutottam, hogy nem lehetett velem baja. Az ember nem szeret ki a másikból egyik napról a másikra… Mármint nem kezdi nem kedvelni. Szó nem volt arról, hogy tényleg szeretne vagy ilyesmi. Nyilván ha Valentin-napon még jól elvoltunk, nem egy éjszaka jött rá, hogy igazából már nem kellek neki. Kicsit szorongva és kételkedve ugyan, de egyelőre kizártam annak lehetőségét, hogy én lennék a problémájának előidézője.
Arra is gondoltam, hogy megint féltékeny, hisz legutóbb akkor mutatkozott ilyen távolságtartónak velem szemben, mikor látta, hogy Dominik megigazította a kapucnimat. Ha egy ilyen apró dolgot képes volt ennyire felfújni, lehet, hogy kiakadt amiatt a levél miatt, amiben a rejtélyes illető csodálatosnak nevezett engem. Ám arra kellett ráeszmélnem, hogy ez a teória sem állja meg a helyét, hiszen ha Konrád féltené a kapcsolatunk, inkább többet törődne velem, ahelyett, hogy elhanyagolna.
Természetesen a zöld szemű szörnyeteg nálam is felütötte a fejét, eszembe jutott, hogy esetleg találkozott valakivel, vagy megkedvelt valakit, de nem akart megbántani, ezért nem szakított velem. Azonban Konrádon nem mutatkozott erre utaló jel, hisz reggelente megcsókolt, napközben megfogta a kezem és kedvesen magához ölelt. Egyszerűen csak eltitkolt valami előlem, mely összefüggött a lassan már folyamatosan fennálló rosszkedvével. Sőt, lehet, hogy nem csak összeköttetésben állt vele, hanem egyenesen ez a titok lehetett a kiindulópontja az egésznek. Viszont fogalmam sem volt, mi volt az.
Gondoltam rá, hogy megkérdezem Kriszt, de ezt végül elvetettem, mert bízni akartam Konrádban. Bízni akartam benne, hogy tisztel és kedvel engem, bízni abban, hogy jó oka van arra, hogy nem osztja meg velem mindazt, ami nyomta a szívét. Elvégre egy kapcsolatban hinni kell a másikban, nem igaz?
- Bokasérült lány! – kapott el edzés után Konrád, mikor épp az öltözők felé tartottam.
- Igen? – mosolyogtam rá.
- Mégsem tudlak most hazakísérni, közbejött valami – hajtotta le a fejét bűnbánóan.
- Jól van, nem gáz – legyintettem, mert jófej barátnő akartam lenni, aki nem akaszkodik a pasijára, aki megérte, ha annak időre van szüksége.
- Ne haragudj – simította tenyerét a nyakamra és nyomott egy forró csókot a homlokomra. – Majd bepótoljuk.
- Rendben – hunytam le a szemem szorosan, kiélvezve érintését.
- Holnap találkozunk – suttogta, majd elengedett és elsietett átöltözni.
Elgondolkodva baktattam be a lányok helyiségébe és elvonultam zuhanyozni. Rám nem jellemző módon sokáig folyattam a vizet, elmerengve meredtem magam elé, majd mikor csaknem teljesen felázott a bőröm, elzártam a csapot és felöltöztem.
- Mi van veletek, Lean? – simította meg a kezem Eszti, amivel sikeresen kirángatott a gondolataim közül és az egyik öltöző beli padon találtam magam, indulásra készen, kezemben a táskám pántjával.
- Minden rendben? – foglalt velem szemben helyet Csenge is. Körbenéztem és konstatáltam, hogy már csak mi hárman maradtunk itt.
- Nem tudom – ingattam a fejem. – Konrád olyan távolinak tűnik.
- Szerinted veled van baja? – rémült meg Eszti.
- Nem hiszem. Nem tudom – pontosítottam végül. – Olyan, mintha lenne valami problémája. Valami… Nem is tudom. Magánéleti.
- És mit mond, ha kérdezed? – húzta fel a szemöldökét Csenge.
- Hogy ne aggódjak, nincs semmi baj, csak fáradt mostanában. De ma azt mondta, nem tud hazakísérni, mert közbejött valami. Lassan két hete nem randiztunk, nem csinálunk semmit sulin kívül. Én is fáradt vagyok, de értitek…
- Persze, mi is látjuk rajta, hogy valami nem okés.
- Mit kellene tennem? – néztem fel rájuk segélykérőn.
- Talán még hagyj neki egy kis időt.
- Igen, lehet, hogy olyan jellegű a gondja, amiről nem szívesen beszél. Mindenkinek akad ilyen.
- De akkor miért nem ezt mondja?
- Mert azzal elismerné, hogy van valami nehézsége, de úgy jönne le neked, mintha nem tartana érdemesnek rá, hogy megossza veled – magyarázta Csenge és ebben volt igazság.
- Most is így jön le – fintorodtam el kedvetlenül.
- Hát igen – sóhajtott lemondóan. – De ne így értelmezd. Gondolj arra, hogy csak meg akar óvni ettől a rossz érzéstől.
- Úgy, hogy még több rossz érzést ültet el bennem a titkolózásával?
- Nem. Illetve igen, de bízz benne – tanácsolta Eszti.
- Szerintem is – értett egyet Csenge. – Eddig nem adott okot az ellenkezőre, nem igaz?
Csenge utolsó mondatán agyalva hagytam el a sulit egyedül. A lányok felajánlottak, hogy elkísérnek, de szerettem volna egyedül lenni, rendezni a gondolataim és fejben felkészülni a holnapi meccsre. Utazás közben mindig remekül pörgött az agyam, ezért megköszöntem nekik, de elutasítottam az ajánlatukat.
Tény és való, hogy Konrád nem adott okot arra, hogy ne bízzak benne. Leszámítva persze ezt a másfél hetet, de ez önmagában még nem jelentett semmit. Talán tényleg egy kis időre volt szüksége, hogy elrendezze a dolgait és aztán megossza velem. Talán még nem tartott ott a kapcsolatunk, hogy minden ügyes-bajos gondját rögtön megossza velem, főleg ha ez valami fontos és nagy dolog volt. Igen. Konrád sosem volt a szavak embere, nem aza típus, aki csak úgy kibeszéli az érzelmeit. Bíznom kell benne és várnom.
Ezekkel a pozitív elgondolásoktól erőre kapva kanyarodtam balra a suli kapuján kilépve, ám tekintetem megakadt valamin a másik irányba, így megfordultam. Konrád és Hanna távolodó alakját láttam, ahogyan egymás mellett, láthatóan beszélgetve haladtak a suli utcáján, majd a sarokhoz érve jobbra kanyarodtak és ezzel eltűntek a szemem elől.


Előző rész: