Szegénységünkből adódóan
már elsajátítottam praktikákat és hozzászoktam néhány dologhoz. Arra
vonatkozólag is, hogy a gazdagok életében egy csomó olyan dolog, helyzet és
körülmény található, amivel nekem még sosem volt alkalmam találkozni. Az idő
előrehaladtával megtanultam nem rácsodálkozni az olyan számomra ismeretlen és
elkápráztató dolgokra, melyekhez sosem volt szerencsém. Ilyen például a
kezemben tartott füles üveg kávéspohár és benne a nem egy, nem is kettő, hanem
három színben pompázó kókusztejes kávé, tetején mesteri habemelvénnyel ellátott
készítmény is. Míg volt közönségem, nem meresztettem a szemem gyermeki
ámulattal, hogy milyen fantasztikusan is néz ki, milyen finom lehet és nem
kürtöltem szét, hogy soha életemben nem kóstoltam még csak hasonlót sem. Eleve
nem ittam kávét, de azért egyszerű fekete kávé kóstolásban már volt részem.
- Mégis mi tartott ennyi
ideig? – üdvözöl Chester, aki az elmúlt 20 percben a jelek szerint nem igen
változtatott helyet.
- Kétszer fordultam, mert
az első adag kiömlött – próbálom szavakba önteni a történteket.
- Más szóval elhasaltál?
– vigyorodik el gúnyosan, miközben átveszi sebes kezemből királyi italát.
- Belebotlottam édesanyádba
– pontosítok, szavaim következtében azonban Chester arcáról lehervad a mosoly
és egészen más, számomra beazonosíthatatlan kifejezés jelenik meg rajta.
- Menj innen! – fordítja
el fejét, nekem pedig nem kell kétszer mondani. Nem érdekel, mi hozta a
változást, hogy miért enged el, csak kiiszkolok a szobából és aztán a házból
is, egyenesen vissza az alagsorba.
Felicity már édesen
szuszogva alszik a közös szobánkban lévő emeletes ágy alsó részén, így hát
nyomtam egy puszit az arcocskájára és kivonulok a fürdőszobába. Először kimosom
a mosdókagylóban kávé áztatta blúzomat, majd belépek a kádba és lezuhanyozom.
Akkor tudatosul bennem, hogy leégett a házunk és nincs semmink, mikor végzek a
fürdéssel és konstatálom, hogy nincs törülközőnk. Munka után be kellett volna
szereznem pár holmit, de teljesen kiment a fejemből, hogy nem maradt semmink.
Ez az alagsor így is csodálatos hely ahhoz képest, ahol eddig éltünk. Visszabújok
levetett fehérneműimbe és váratlan jóérzés tölt el, amiért van fűtés, ezért így
sem fázom. Módszeresen nekilátok kinyitogatni a helyiségekben lévő
szekrényeket, hátha találok valami régi holmit, de meglepetésemre az új
szobánkban álló két ajtós szekrényben az egyenruhám többi darabját találom meg.
Gyorsan magamra kapom a sötétkék sportnadrágot és a hozzá járó fehér címeres
pólót (igen, a testnevelés órán hordott öltözék is az egyenruhánkhoz tartozik),
majd felmászom az ágy felső részére. Bizonyára Chester nagymamája intézhetett
nekem ilyen gyorsan új egyenruhát, legalábbis ez az egyetlen lehetséges
magyarázat.
Reggel persze elalszom,
mert lemerült a telefonom és nincs hozzá töltőm. Kapkodva húzom fel a
harisnyámat, a kockás szoknyát fehér blúzzal és az egyre hidegülő időjárásra tekintettel
ezúttal magamra kapom a sötétkék kardigánt is. Anya és Felicity már nem nincsenek
sehol, így nem igazán értem, miért nem keltettek fel, de már nem is számít.
Valószínűleg csak korábban indultak és hagyni akartak pihenni, abban a hitben,
hogy van, ami jelezzen, ha kelni kell. Sietve bújok bele a téli kabátomba és a
cipőimbe, majd felkapom a táskám és kirohanok az alagsorból. Pont tanúja
lehetek annak, ahogyan Chester Cutland rám pillant, majd elegánsan beszáll a
neki kitárt ajtón keresztül luxus verdájába és a sofőre készségesen elszállítja
őt az iskolába. Nyilván kocsival teljesen időben van, viszont én a
tömegközlekedés miatt biztos késésre vagyok ítélve.
Csöngetés után 15 perccel
érkezem meg Mr. Culpepper órájára, de a jószívű igazgatóhelyettes elfogadja bocsánatkérésemet
és szerintem nem is írja fel a késés miatti rosszpontot. Valójában sok jó ember
van körülöttem, akik igyekeznek segítő kezet nyújtani, természetesen csak a
saját hatáskörükön belül, hiszen a valódi problémáimat nem tudják megoldani.
Ilyen a két igaz barátnőm Haven és Twyla, akik a suliban mindig kiállnak értem,
meghallgatnak, vigyáznak rám és támogatnak mindenben. Aztán ott volt Mr.
Culpepper, az egyetlen tanár, aki tényleg ismeri a helyzetemet és szívesen
foglalkozik velem, ha tanulmányi gondjaim akadnak. A jótevőim közé tartozik
továbbá Whitney, aki annak a pékségnek a meglepően fiatal tulajdonosa, ahol
kedden, csütörtökön és szombaton dolgozom. Whitney a párjával él, egészen
kellemes jólétben, így mikor ott vagyok, az aznapi megmaradt árut mindig nekem
adja, hiszen másnap úgyse lehetne már kirakni a polcokba. Így hát a hét három
napján Felicity finom péksütiket ehet és a maradékok simán kitartanak másnapig
vagy akár két napig is. Ezért mindig van mit kvinnem reggelire vagy épp
uzsonnára, hiszen ebédet szerencsére biztosít az iskola. A hétfői és szerdai
pizzériai kiszállító állásomban Vickie a fény, aki nálam nem sokkal idősebb,
szintén részmunkaidős dolgozó. Vickie szülei tehetősek, így ő nem a megélhetés
végett dolgozik, hanem, csak mert szeretné saját maga megkeresni a zsebpénzét.
Vickie mindig megnevettet, feldobja a napom és nem mellesleg minden kinőtt
ruháját nekünk adja, mondván, hogy vagy nekem vagy Felicity-nek jó lehet. Most,
hogy mindenünk odalett, kivételesen szükségünk lenne az adományaira, de tegnap
nem volt beosztva mellém. Vasárnap egésznap a város egyik hatalmas kínai
áruházában melózok, melynek vezetője a szigorú, de kedves Mrs. Kim csakugyan a
segítségemre van, mert a hibás termékek nagy részét nekem adja. Ami meg a
pénteket illeti, az a legforgalmasabb nap, mert mindig valami olyan aktuális
munkát vállalok el, ami nem követel ismétlést, csupán egy délutános vagy néhány
órás meló, például szórólaposztás, takarítás, hagymapucolás, kutyasétáltatás,
fűnyírás, mikor, mi. Szerencsére ehhez is van egy angyalom, méghozzá a
harmincas éveinek vége felé közeledő Brian, aki kezében tartja a különböző
alkalmi munkák lehetőségeit és hív, hogy mikor, hova menjek, milyen ügyben. És
persze Sally-ről se feledkezzünk meg, aki a suliban dobja fel a napjaimat a
büféből a pult alatt kiadott apró kis csokikkal. És most, hogy megismerkedtem a
Cutland család egyik fiatal séfjével, arra gyanakodom, ő is egy ilyen pártfogómmá
fog válni. Nem zavar, ha az emberek megszánnak vagy megsajnálnak és nem
szégyenkezem elfogadni tőlük azt, amit felajánlanak, mert tudom, hogy nekem és
a családomnak szükségünk van rá.
A magyaróra maradékának
letelte után Haven és Twyla körémgyűlnek, hogy meghallgassák a tegnapi, a
Cutland házban töltött estém részleteit, ám Chester is csatlakozik a kis
csevejünkhöz.
- Hozz nekem egy
ásványvizet, Fiddling! – adja ki a parancsot zsebrevágott kezekkel. Ma fehér,
élére vasalt nadrágot és abba betűrt sötétkék inget visel, fehér pulcsiját a
hátára teríti.
Szándékosan nem adja oda a
kártyáját, ezért nem mozdulok. A suli rendszere a következőképp működik: itt
nem fizet senki pénzzel, hanem van egy amolyan feltöltős kártyánk, melyre kapunk
egy x egyenleget minden hónap elején, és persze aki kívánja és megteheti, simán
adhat hozzá még annyit, amennyit csak szeretne. Az ebédlőben és a büfében is a
kártyánkat kell használnunk, az előbbiben nyilván akadnak olcsóbb, egyszerűbb
ételes és persze ínyencségek is, jobbnál jobb és minőségibb kaják is.
Szerencsére a puccos suli olcsó étele is minőségibb, mint amilyet amúgy meg
tudnék volna fizetni. Mindenesetre én alaposan beosztom a kártyám
alapegyenlegét és eszem ágában sincs a sajátommal fizetni Chester vágyainak büfében
megvásárolható megtestesüléseit.
- Megkaphatom a kártyád?
– kérdezem bőr cipőjét vizslatva.
- Én megosztom veled a
saját házam, te pedig nem vagy képes venni nekem egy üveg vizet? – ad hangot
elégedetlenségének és meg sem lep, hogy nem tervezi titkolni a dolgot. Chester számára
ez nem szégyenletes dolog társai előtt, hanem sokkal inkább elismerendőnek
számít, hisz kegyességéről és szerencséjéről árulkodik, plusz most már otthon
is azt tehet velem, amit csak akar.
- A szüleid háza,
Cutland, szóval fenébe a nagy jóindulatoddal – vág vissza neki Twyla mérgesen,
mire felékapom a fejem.
- Ha ilyen nagy a szád,
te is befogadhattad volna a mi kis árvánkat – húzza gúnyos mosolyra keskeny
száját Chester.
- Azt hiszed, nem
próbáltam? – sziszegi Twyla összeszorított szájjal és ökölbe szorulnak kezei.
Már rég behúzott volna Chesternek, ha nem tudná, hogy annak csak én innám volna
meg a levét.
- Nocsak – változik meg
Chester hangjának csengése. – Mindenáron velem akartál lakni, nemigaz? – csúsztatja
ujjait az állam alá és felemeli a fejem, hogy ránézzek.
El akarok húzódni, de nem
merek, így csak igyekszem valahogy szabadulni a jeges pillantás szorításából.
- Amiért ennyire odavagy
értem, megszánlak – mondja, majd előhúzza nadrágjának zsebéből a kártyáját és felémtartja, ám mikor érte nyúlok, nemes
egyszerűséggel a földre ejtette. – Tessék.
Chester gúnytól és iróniától
csöpögő szavai egyértelművé teszik ennek az egész jelenetnek a célját, mely nem
más, mint az én megalázásom. Azt akarja érzékeltetni magával és a
jelenlévőkkel, hogy hiába bánik így velem, én mégis odavagyok érte. Mindenki
tudja, hogy ez nincs így, mégis eléri vele a kellő hatást, hogy kinevessenek
miatta.
Nem habozom hát, gyorsan
lehajolok a kártyáért, felkapom és lenyargalok vele a büfébe.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése