Február 25. péntek
A Valentin-napi randink után és úgy egybevetve azután a nap után
elkezdtek megváltozni a dolgok. A dolgaink. Másfél hét telt el azóta és ebben a
11 napban Konrád egyre furcsábban kezdett viselkedni. Sokszor szokatlanul
rosszkedvűnek bizonyult, szinte minden reggel elaludt és elkésett (még akkor
is, mikor matek volt az első, pedig azt a reggelt eddig nagy becsben tartotta).
Persze újra és újra megkérdeztem, finoman megérdeklődtem, hogy minden rendben
van-e vele, esetleg akadt-e valami problémája, de mindig lerázott azzal, hogy
fáradt, mert kemények az edzések. Valóban nehezek voltak és megterhelők, hiszen
a hétvégén, pontosabban holnap egy újabb ellenfeléllel, ráadásul egy hírhedten
erős csapattal kerülünk szembe. Vili bá elnyújtotta az edzéseket, mindenkinek
tartott külön-külön, vagy épp kisebb csoportos alkalmakat, mikor a
gyengeségeinket próbálta kiaknázni és erősíteni. Elhittem Konrádnak, hogy
fáradt és kimerült, mert én magam is az voltam a sok edzés meg tanulás mellett
és elfogadtam azt is, hogy emiatt nem szerveztünk közös programokat a délutánokra.
Ám képtelen voltam átsiklani a megérzésem felett, ami azt súgta nekem, hogy
Konrád eltitkolt valamit előlem.
Így történt hát, hogy a péntek reggeli dupla magyaron Káin és Ábel
bűnbeesésének értelmezése helyett azon agyaltam, mi lelhette Konrádot. A
fejemben listát is készítettem, hogy mégis mik azok, amik ilyen hirtelen
bekövetkezhettek, míg végül arra jutottam, hogy nem lehetett velem baja. Az
ember nem szeret ki a másikból egyik napról a másikra… Mármint nem kezdi nem
kedvelni. Szó nem volt arról, hogy tényleg szeretne vagy ilyesmi. Nyilván ha
Valentin-napon még jól elvoltunk, nem egy éjszaka jött rá, hogy igazából már
nem kellek neki. Kicsit szorongva és kételkedve ugyan, de egyelőre kizártam
annak lehetőségét, hogy én lennék a problémájának előidézője.
Arra is gondoltam, hogy megint féltékeny, hisz legutóbb akkor
mutatkozott ilyen távolságtartónak velem szemben, mikor látta, hogy Dominik
megigazította a kapucnimat. Ha egy ilyen apró dolgot képes volt ennyire
felfújni, lehet, hogy kiakadt amiatt a levél miatt, amiben a rejtélyes illető
csodálatosnak nevezett engem. Ám arra kellett ráeszmélnem, hogy ez a teória sem
állja meg a helyét, hiszen ha Konrád féltené a kapcsolatunk, inkább többet
törődne velem, ahelyett, hogy elhanyagolna.
Természetesen a zöld szemű szörnyeteg nálam is felütötte a fejét,
eszembe jutott, hogy esetleg találkozott valakivel, vagy megkedvelt valakit, de
nem akart megbántani, ezért nem szakított velem. Azonban Konrádon nem
mutatkozott erre utaló jel, hisz reggelente megcsókolt, napközben megfogta a
kezem és kedvesen magához ölelt. Egyszerűen csak eltitkolt valami előlem, mely
összefüggött a lassan már folyamatosan fennálló rosszkedvével. Sőt, lehet, hogy
nem csak összeköttetésben állt vele, hanem egyenesen ez a titok lehetett a
kiindulópontja az egésznek. Viszont fogalmam sem volt, mi volt az.
Gondoltam rá, hogy megkérdezem Kriszt, de ezt végül elvetettem,
mert bízni akartam Konrádban. Bízni akartam benne, hogy tisztel és kedvel
engem, bízni abban, hogy jó oka van arra, hogy nem osztja meg velem mindazt,
ami nyomta a szívét. Elvégre egy kapcsolatban hinni kell a másikban, nem igaz?
- Bokasérült lány! – kapott el edzés után Konrád, mikor épp az
öltözők felé tartottam.
- Igen? – mosolyogtam rá.
- Mégsem tudlak most hazakísérni, közbejött valami – hajtotta le a
fejét bűnbánóan.
- Jól van, nem gáz – legyintettem, mert jófej barátnő akartam
lenni, aki nem akaszkodik a pasijára, aki megérte, ha annak időre van szüksége.
- Ne haragudj – simította tenyerét a nyakamra és nyomott egy forró
csókot a homlokomra. – Majd bepótoljuk.
- Rendben – hunytam le a szemem szorosan, kiélvezve érintését.
- Holnap találkozunk – suttogta, majd elengedett és elsietett
átöltözni.
Elgondolkodva baktattam be a lányok helyiségébe és elvonultam
zuhanyozni. Rám nem jellemző módon sokáig folyattam a vizet, elmerengve
meredtem magam elé, majd mikor csaknem teljesen felázott a bőröm, elzártam a
csapot és felöltöztem.
- Mi van veletek, Lean? – simította meg a kezem Eszti, amivel sikeresen
kirángatott a gondolataim közül és az egyik öltöző beli padon találtam magam,
indulásra készen, kezemben a táskám pántjával.
- Minden rendben? – foglalt velem szemben helyet Csenge is.
Körbenéztem és konstatáltam, hogy már csak mi hárman maradtunk itt.
- Nem tudom – ingattam a fejem. – Konrád olyan távolinak tűnik.
- Szerinted veled van baja? – rémült meg Eszti.
- Nem hiszem. Nem tudom – pontosítottam végül. – Olyan, mintha
lenne valami problémája. Valami… Nem is tudom. Magánéleti.
- És mit mond, ha kérdezed? – húzta fel a szemöldökét Csenge.
- Hogy ne aggódjak, nincs semmi baj, csak fáradt mostanában. De ma
azt mondta, nem tud hazakísérni, mert közbejött valami. Lassan két hete nem
randiztunk, nem csinálunk semmit sulin kívül. Én is fáradt vagyok, de értitek…
- Persze, mi is látjuk rajta, hogy valami nem okés.
- Mit kellene tennem? – néztem fel rájuk segélykérőn.
- Talán még hagyj neki egy kis időt.
- Igen, lehet, hogy olyan jellegű a gondja, amiről nem szívesen
beszél. Mindenkinek akad ilyen.
- De akkor miért nem ezt mondja?
- Mert azzal elismerné, hogy van valami nehézsége, de úgy jönne le
neked, mintha nem tartana érdemesnek rá, hogy megossza veled – magyarázta Csenge
és ebben volt igazság.
- Most is így jön le – fintorodtam el kedvetlenül.
- Hát igen – sóhajtott lemondóan. – De ne így értelmezd. Gondolj
arra, hogy csak meg akar óvni ettől a rossz érzéstől.
- Úgy, hogy még több rossz érzést ültet el bennem a
titkolózásával?
- Nem. Illetve igen, de bízz benne – tanácsolta Eszti.
- Szerintem is – értett egyet Csenge. – Eddig nem adott okot az
ellenkezőre, nem igaz?
Csenge utolsó mondatán agyalva hagytam el a sulit egyedül. A
lányok felajánlottak, hogy elkísérnek, de szerettem volna egyedül lenni,
rendezni a gondolataim és fejben felkészülni a holnapi meccsre. Utazás közben
mindig remekül pörgött az agyam, ezért megköszöntem nekik, de elutasítottam az
ajánlatukat.
Tény és való, hogy Konrád nem adott okot arra, hogy ne bízzak
benne. Leszámítva persze ezt a másfél hetet, de ez önmagában még nem jelentett
semmit. Talán tényleg egy kis időre volt szüksége, hogy elrendezze a dolgait és
aztán megossza velem. Talán még nem tartott ott a kapcsolatunk, hogy minden
ügyes-bajos gondját rögtön megossza velem, főleg ha ez valami fontos és nagy
dolog volt. Igen. Konrád sosem volt a szavak embere, nem aza típus, aki csak
úgy kibeszéli az érzelmeit. Bíznom kell benne és várnom.
Ezekkel a pozitív elgondolásoktól erőre kapva kanyarodtam balra a
suli kapuján kilépve, ám tekintetem megakadt valamin a másik irányba, így
megfordultam. Konrád és Hanna távolodó alakját láttam, ahogyan egymás mellett,
láthatóan beszélgetve haladtak a suli utcáján, majd a sarokhoz érve jobbra
kanyarodtak és ezzel eltűntek a szemem elől.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése