2020. március 31., kedd

A vonzás törvénye - "Fordított világ" különkiadás, 3.rész

- Oké, lássuk mink van eddig – emeltem fel a kezeim és az ujjaimon álltam neki számolni. – A meleg legjobb barát, a félős gyíkarc, a szexi rosszfiú és az élen álló népszerű csajok.
Ez nem is a fordított világ, sokkal inkább az oltári nagy klisék világa. Ezek a karakterek egytől egyig a legtipikusabb sablonfigurák, akikkel az ember egy filmben vagy egy könyvben csak találkozhat.
- Mit sorolsz? – meredt rám Rhett értetlenül, amiért őszintén hálás voltam neki. Kezdett hiányozni a megdöbbent, megrökönyödött, gúnyos, cinikus stílusa és igazán örültem ennek a kis morzsának a régi Rhettből.
- Semmit – legyintettem. – Mit csinálunk most?
- Elmegyünk a könyvtárba.
- Könyvtárba? Miért? – hökkentem meg.
- Mert lyukas óránk van és ZH-t írunk mindketten, amire bőven van még mit tanulnunk – okított kedvesen Rhett, maximálisan elnézve nekem, amiért „furán” viselkedem.
Nem ellenkeztem vele, követtem őt a könyvtárba, viszont jelenleg totál nem izgatott sem a zh, sem az egyetem, ezért egészen más célok vezéreltek eme nemes helyre. Míg Rhett helyet foglalt az egyi asztalnál, addig én a pulthoz lépdeltem és megszólítottam az ott ücsörgő lányt.
- Szia! – köszöntem, mire felkapta a fejét, megszakítva az ölében heverő könyv olvasását. Jó ég! Shelby volt az! A szőke csaj a WC-ből, aki állandóan belémkötött, mert nem tetszett neki, hogy Ace foglalt. Hisz neki szurkoltam!
- Szia! Miben segíthetek? – tolta fel orrán barna keretes, vastag lencséjű szemüvegét.
- Hát, izé – kezdtem kissé megdöbbenve. – Valami misztikus könyvet keresek. A világok közötti utazásról vagy ilyesmi.
- Hm, ez egy jó kis téma – bólogatott elismerően, letéve könyvét az asztalra és felállt. – Vannak, akik esküsznek arra, hogy a világok közötti utazás kulcsa a féregjáratok, tudod, azok a vékony, csőszerű képződmények, ami az univerzum vagy éppenséggel más univerzumok két távoli, görbületmentes területét köti össze.
Egy szavát sem értettem, de azért nagy bőszen bólogattam, miközben elhagyta a pultot és az említett témájú könyvek irányába vezetett. Haját kócos kontyba fogta össze és még egy amolyan hajpántot is viselt, amilyet már nagyon régóta senki sem. Blúzban volt, amihez barna kardigánt húzott és trapéz farmert. Hát mégis akadt még olyan karakter, akit nem vettem számításba: a könyvmoly.
- Ebben a sorban megtalálsz minden ezzel kapcsolatos irodalmat, a könyvtárunk rengeteg művel büszkélkedhet, biztosan találsz kedvedre valót. Esetleg, ha mégsem, szólj bátran, a környező városok könyvtáraiba is be vagyok iratkozva, szívesen megszerzek neked bármit. Imádom a klasszikus irodalmat!
Én tényleg, de tényleg nem szerettem volna előítéletes vagy rosszmájú lenni, mégis azon járt az agyam, hogy az igazi Shelby tuti nem járt még könyvtárban. Sőt, valószínűleg a tagság, amit említett a cipő és ruhaboltokra vonatkozhatott, a klasszikus fogalmáról pedig maximum a klassz, mint a „király” jelző szinonimája juthatott eszébe.  Vagy semmi.
- Köszi, ez szuper! – feleltem végül gépies illedelmességgel, ő pedig mosolyogva magamra hagyott.
Nekiláttam a keresésnek, ujjaimat módszeresen végighúzva a könyvek gerincén kutattam a megfelelő példány után. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy Ace kanyarodott be a sorba, ahol épp tartózkodtam, majd mikor észrevett, nyekkent egyet és sarkon fordulva elszaladt. Döbbenten figyeltem, ahogy néhány perc elteltével a feje ismét megjelent, ijedten vizslatta, hogy még mindig itt voltam. Mikor találkozott a tekintetünk, sietve eltűnt a kobakja a sarkon lévő polc mögött és újabb percek teltek el, mire megint kikémlelt.
- Szia! – köszöntem rá, kissé unva ezt a játékot.
Ace ha eddig nem is, most konstatálta, hogy lebukott, ezért előmerészkedett, de válaszra se méltatott, csak nekilátott a könyvek böngészésének.
 - Téged is érdekelnek a féreglyukak? – próbáltam beszélgetést kezdeményezni, azonban nem mert rám nézni. – Nagyon izgalmas, hogy létezhetnek más univerzumok, nem?
- Szerinted is léteznek? – kapta fel a fejét izgatottan, majd elkerekedett szemekkel fordította el ismét az arcát.
Istenem. Fogszabályzót viselt. Haját hátranyalva hordta, az édes kis drapp, kord kertésznadrágról már nem is beszélve. Ráadásul mintha összement volna, mert akkora volt, mint én.
- Persze, simán! – vettem fel a fonalat, nehogy elüldözzem. – Tuti van olyan világ, ahol mind pont az inverzei vagyunk annak, akik itt vagyunk.
Ace szégyenlősen elmosolyodott és valamiért nagyon aranyosnak tartottam a fogszabályozós mosolyát.
- Mi ez az arc? – érdeklődtem. – Tán szeretnél inkább macsó lenni?
- Ma-macsó? – kérdezett vissza legalább úgy, mintha már csupán az is kiverte volna nála a biztosítékot, hogy ilyen megtörténhetne. Még mindig nem volt hajlandó a szemembe nézni, vagy egyáltalán rám, csak idegesen, remegő kézzel megigazította szemüvegét. Kissé ironikusnak tartottam, hogy ebben a világban is remekül egymásra találhattak volna Shelbyvel.
- Hát persze. Hisz helyes vagy! – bíztattam, mert több, mint abszolút elégedettséggel töltött el, hogy végre zavarba hozhatom a nagy Ace-t. Vagy hát jelen körülmények között a kis WC-t. Persze a valódi Ace egy másodpercre se szikrázott fel, sőt, inkább csak még beljebb húzódott az amúgy is beláthatatlan odújába.
- E-engem ne-nem érdekel a-az ilyesmi! – vágta rá kissé ingerülten. Talán az zavarta, hogy meg akartam változtatni, holott ő úgyis jól érezte magát, ahogy volt. Azon töprengtem, vajon mi vezethet olyan drasztikus életstílusváltáshoz, hogy valakit a nők helyett inkább a féreglyukak érdekeljenek. Nyilván ebben a világban felesleges volt bármire is magyarázatot keresnem, még akkor is, ha nehezen ment a beilleszkedés és az árral való sodródás.
- Hé, S! – hallottam meg Rhett hangját a hátam mögül, mire rögvest feléfordultam. – Mit csinálsz? Már tök rég elmentél.
- Én csak… - néztem vissza Ace… Hűlt helyére, mivel úgy festett, ő maga elspurizott a legjobb barátja elől. Vagyis pontosabban az én drága LB-m elől.
– Semmi – sóhajtottam végül és feladva a helyzetemre választ adó könyv keresését, csatlakoztam Rhetthez tanulni.


Előző rész:

2020. március 28., szombat

A szívtelen fiú, 13.rész


Másnap Chester hozzám se szól, sőt, pillantásra se méltat. Ám ez nem olyan, mint mikor szánalomból néz levegőnek, sokkal inkább tűnik… Zavartnak. Mintha nem találná a helyét, mintha valami nyomasztaná, de fogalmam sincs, mi járhat a fejében. Kihasználom, hogy nem foglalkozik velem és igyekszem elkerülni.
Iskola után a pékségbe sietek, ahol Whitney természetesen kis híján szívrohamot kap, miután megemlítem neki, hogy elütöttek. Nincs szíve dolgoztatni, de nekem szükségem van a pénzre és már csak az hiányzik, hogy úgy fizessen ki, hogy nem is teszek semmit. Biztosítom arról, hogy jól vagyok, hogy tudom mozgatni az ujjaim és hogy így is képes vagyok elvégezni egy csomó teendőt. Ismer engem, belátja, hogy nincs értelme ellenkeznie, azonban mégis azon kapom, hogy csak a könnyebb feladatokat osztja rám. Kivételesen nem panaszkodom, mert fáj a kezem, fáradt vagyok és nem bánom, ha egyszerűbb teendőim akadnak. A munkaidőm letelte előtt nem sokkal telefonhívásom érkezik a pizzéria vezetőjétől.
- Ki vagy rúgva. Gyere be a végkielégítéséért!
Görcsbe rándul a gyomrom és ereimben meghűl a vér. Vajon miért bocsátanak el, ha egyszer tegnap megfelelően dolgoztam és elégedettek voltak a munkámmal? Talán valami rosszat tettem?
Whitney a kezembe nyom vagy négy szatyrot, benne különböző pékárukkal, majd utamra bocsát. Sietve szaladok végig az utcákon és buszozok el immáron a volt a munkahelyemre és egészen konkrétan lihegve rontok be pizzériába. Nyomban kiszúrom Vicky-t és sietve megérdeklődöm, tudja-e, hogy mi folyik itt.
- Aha és nem fog tetszeni – feleli elhúzva a száját, így a vezetői irodába nyargalok.
- Ez gyors volt – pillant rám a főnök, majd az asztalra tesz két borítékot és felém tolja őket.
- Miért rúg ki? – lépek közelebb kétségbeesett arccal és hadarni kezdek. – Valami rosszat tettem? Hisz bebizonyítottam, hogy így is képes vagyok jól dolgozni!
- Itt járt a Cutland örökös és kirúgatott – vonja meg a vállát, mire elkerekedik a szemem.
- Hogy mit csinált?
- Voltaképpen megfenyegetett, de itt hagyott neked egy csinos kis összeget, plusz a végkielégítés is hozzá dukál. Vedd el és menj – int és máris mással foglalkozik.
- Kérem, ne rúgjon ki. Beszélek Chesterrel! – kötöm az ebet a karóhoz.
- Mintha tudna rá hatni – horkant lesajnálóan, de azért beleegyezik. – A pénzt vigye.
- Jobb, ha itt hagyom, nem lesz rá szükségem.
- Vigye! – szól rám erélyesebben, így hát felkapom a vastagabb borítékot (a végkielégítést szándékosan ignorálom) és elhagyom az emeletet. Kíváncsiságom legyőzi a makacsságomat és belekukkantok Chester „adományába” és kis híján felsikkantok meglepetésemben. Életemben nem láttam még ennyi pénzt és az is holt biztos, hogy amióta csak dolgozom, még sosem kerestem meg összesen sem ennyi pénzt.
- Hűha! Látom, mégiscsak érdemes volt beolvasni neki – füttyent elismerően Vicky, miután a vállam fölött beleles a borítékba.
- Minek adott nekem ennyi pénzt? – meredek magam elé döbbenten.
- Talán csak megjött az esze. Vagy pont, hogy elvesztette a maradékot is és most Teréz anyának képzeli magát – vélekedik jókedvűen, a jelek szerint őt egyáltalán nem aggasztja, hogy Chester egy nevetségesen hatalmas összeget nyomott csak úgy a markomba.
- Beszélek vele – határozom el magam.
- Na, ez már valami! – jegyzi meg Vicky és egy bátorító mosolyt küld felém, majd hazasietek.
Olyan zaklatott vagyok az ő úton, hogy eszembe se jut, mit is készülök éppen tenni. Bizonyára felbátorodtam azon, hogy kétszer is megmondtam a magamét Chester Cutlandnek. Olyan mérges vagyok, hogy nem foglalkozom semmivel, csak betrappolok a hatalmas házba, fel az emeltre, egyenes Chester szobájába. Tegnap fejtettem ki, mennyire fontos az állásom és a megélhetésem, erre volt képe kirúgatni és kiszúrni a szemem a kis szánalom adományával.
- Miért tetted ezt? – rontok be a helyiségbe. Chestert váratlanul éri a látogatásomat, ijedtében összerezzen, majd mellkasára szorítja a kezét.
- Tessék? – kérdez vissza megilletődve. Ez új.
- Hogy volt képed kirúgatni? Egészen pontosan elmagyaráztam neked, hogy ez nem csak egy játék, hát nem érted?! Nem olyan, mint mikor viteted velem a cuccod vagy megcsináltatod velem a leckéd! Itt a családom megélhetése a tét! A húgom jóléte! Ebből nem csinálhatsz viccet, nem állhatsz rajtam ilyen gyerekes bosszút!
- Nem akartam bosszút állni – közli és feláll fehér bőrkanapéjáról.
- Akkor mégis mit akartál? – szinte kiabálok, annyira felingerel ez az egész.
- Azt mondtad tegnap este, hogy szükséged van az állásodra, hogy megéljetek, hát gondoltam…
- Gondoltad jó buli lesz megfosztani tőle?! – ripakodom rá.
- Nem – rázza a fejét. – Rosszul éreztem magam, amiért elütöttelek és emiatt veszélybe került a megélhetésed, ezért adtam a pénzt.
Jesszusom. Komolyan gondolja! Ez nem egy Chester féle rossz vicc. Legalábbis az arckifejezése nem erről árulkodik.
- Chester… Nem adhatsz nekem ennyi pénzt! – lengetem meg a borítékot az arca előtt. – Senkinek nem adhatsz ennyit csak úgy! Ez nem normális! Főleg azért nem, mert elütöttél! Bűntudatod van, mert az életben először valaki rámutatott, mit is jelent a pénz egy olyan alaknak, akinek alig van valamilye. De nem oldhatod meg ezt pénzzel! Ez nem így működik, érted?
- Már hogyne működne így – fonja karba kezeit makacsul. És akkor leesik. Chester bizonyára egész eddigi életében azt látta, hogy a szülei mindent pénzzel oldottak meg és számára ez az egyetlen út, amit követni és utánozni tud.
- Neked komolyan fogalmad nincs az életről! Ha elütsz valakit és emiatt rosszul érzed magad, hát kérj bocsánatot, de ne próbáld meg lefizetni!
- Akkor mit akarsz, mit tegyek? – szorítja össze keskeny ajkait sértetten.
- Az állásomat szeretném! És nem kell az alamizsnád! – hajítom le a borítékot az asztalára, majd elviharzok.  



2020. március 27., péntek

Kosársuli, 99.rész

Hát itt voltam.
Konrádék lakásának ajtaja előtt álltam és meredtem a csengőre, amit az elmúlt 15 percben sem sikerült megnyomnom. Elhatároztam, hogy eljövök és egyszer s mindenkorra véget vetek a mosolyszünetünknek, kerüljön bármibe is, de… De most, hogy megérkeztem, elszállt a fene nagy bátorságom. Mi van, ha tényleg nem akar már velem lenni? Vagy tényleg tetszik neki Hanna? Azt nem bírnám elviselni. Viszont, ha így lenne, biztos nem küldött volna ide Krisz. Kivéve, ha ő sem tud róla… Áh, nem. Krisz biztosan tud mindenről, ezért más a hangulata mostanában. Ismeri a barátját és átérzi a problémáját. Mondjuk ezen alapon simán lehet, hogy azért küldött ide, hogy Konrád végre jól szakíthasson velem. Krisznek tuti Konrád áll fontossági sorrendjének első helyén, szóval simán beáldozná az én boldogságomat az övéért. Egy igaz barát. Csak meg kell nyomnom a kapucsengőt. A társasház ajtaján sikeresen bejutottam, ugyanis pont jött kifelé egy arc, aki beengedett, de muszáj lesz megtennem az utolsó lépést is.
Gyerünk, Luca! Jobb lesz után! Megtudom az igazat (bármi is legyen az) és az segíteni fog lépni valamilyen irányba. Amúgysem mondhatok le ilyen egyszerűen Konrádról. Hisz szeretem. Ez holt biztos. Bele vagyok esve és ezen nem változtat az, hogy ignorál vagy nem árulja el a gondjait.
- Bakker, már! – csaptam rá nemes egyszerűséggel a gombra. Nagyjából egy másodperccel később halálra vált arccal meredtem jobbomra. Úristen! Becsöngettem! Hogy áll a hajam? A fejemhez kaptam, de konstatáltam, hogy egy; sapkában vagyok és kettő; a hajamnak teljesen mindegy, hisz izzadt, vizes és le is van lapítva. Kit érdekel? Majd nem veszem le a sapkám. Nem mintha Konrád nem látta volna még az izzadt, lelapult frizurám. Lehet, pont ezért akar elhagyni…
Ebben a pillanatban kinyílt a fehér ajtó és Konrád jelent meg előttem. Keze a kilincsre simult, szeme körül karikák éktelenkedtek, haja kócos volt, fehér pólója gyűrött.
- Luca? – lepődött meg, szemei elkerekedtek.
- Szia – intettem kissé bénán.
- Szia! – vágta rá, de nem történt semmi egyéb. Nem invitált be, nem kérdezte mit keresek itt, csak nézett rám, azokkal a szép szemeivel és összességében úgy tűnt, mint akit kellemes meglepetés ért. Talán ez tényleg csak Krisz magánakciója volt, Konrád nem tudott semmiről, de lehet, hogy örült nekem.
- Ömm… – köszörültem meg a torkom, mire megrázta a fejét, mint aki most tét magához a kábulatból.
- Ne haragudj! Gyere be! – tárta ki az ajtót, én pedig a számat rágcsálva elléptem mellőle. Rögtön megcsapott az illata, aminek köszönhetően ott helyben képes lettem volna mindent magam mögött hagyni és elfelejteni, csakhogy megint minden a régi legyen.
Nem sokat haladtam előre, nem tudtam, mit kéne tennem, így csak megálltam az előszobában és visszafordultam Konrád felé. Egy sötétkék-fehér kockás pizsamanadrágot viselt, fehér pólóval és szürke, kicipzározott kapucnis felsővel. Becsukta az ajtót, majd ismét rám emelte a tekintetét.
- Hogy… Hogy vagy? – kérdeztem némi hallgatás után, hiszen ez volt a fő oka annak, hogy idejöttem. Mondjuk…
- Jól vagyok – felelte, de aztán meggondolta magát. – Illetve nem annyira. Megfáztam.
- Mert megint nem hordtál sapkát! – vágtam rá, hiszen többször is láttam, hogy edzés meg meccs után simán kiment a vizes hajával a hidegbe.
- Igen, lehet – sütötte le a szemét, majd a hajába túrt. – Hiányoztál.
Annyira hirtelen és annyira váratlanul, mégis annyira őszintén mondta, hogy kis híján ott helyben kimúltam.
- Konrád… - sóhajtottam szelíden. – Szíves örömest mondanám, hogy te is nekem, de előbb tudni szeretném az okát. Hogy miért is volt szükséges, hogy idáig fajuljanak a dolgok.
- Oké – szedte össze magát és megindult a lakásba. – Cuccolj le nyugodtan és beszélgessünk.
Hűha! Ez már haladás. Eddig nem volt hajlandó beszélni, legalább most már igen. Bármit is tervez mondani. Fürgén lekaptam a kabátom, a sapkám meg a sálam és felakasztottam őket a fogasra, majd a táskámat otthagyva bevonultam a következő szobába Konrád után. A nappali volt az, ami egybe volt nyitva a konyhával és az étkezővel.
- Kérsz egy teát? – érdeklődött a tűzhelynél állva.
- Aha, köszi – szobroztam a nappali közepén kissé kényelmetlenül érezve magam.
- Gyere, ülj csak le – invitált a szürkére festett fa étkező asztalhoz, majd mikor helyet foglaltam, elém tett egy sima, egyszínű IKEA-s bögrét, benne a gőzölgő, forró itallal.
- Köszi.
Konrád velem szemben helyezkedett el, az asztal túloldalán, előtte ugyancsak egy bögre állt, melynek tartalmát szórakozottan kavargatta a kanalával.
- Nagyon utálsz? – szólalt meg, de nem nézett rám.
- Egyáltalán nem utállak – döntöttem oldalra a fejem, igyekeztem megnyugtatóan beszélni, mert úgy láttam, nagyon szenved és segíteni akartam.
- Pedig minden okod megvan rá – kötötte az ebet a karóhoz, továbbra is a barnás-pirosas löttyöt figyelve maga előtt.
- Azért nem minden – válaszoltam kicsit jópofizva, majd hamar elbizonytalanodtam. – Legalábbis remélem.
- Én nem tettem semmit senkivel! - robbant ki belőle, hirtelen felkapva fejét kétségbeesetten bámult rám. Egy pillanatra rám hozta a frászt a váratlan kitörése és elgondolkodtam, vajon miért rögtön erre reflektált. Mivel nem feleltem, Konrád rossz következtetést vont le és még inkább megijedt.
- Én nem akartam neked semmi rosszat! Krisz mondta, hogy mennyire furán jön ki, hogy valaki mással lógok és nekem le se esett, hogy esetleg félrevezetlek! Én nem… - itt rájött egy alapos köhögés, mire reflexszerűen felpattantam, de kezét feltartva jelezte, hogy hagyjam. – Nem csaltalak meg vagy ilyesmi! Sose tennék ilyet! Ugye tudod? Mi csak beszélgettünk!
Kicsit úgy hangzott, mint akit mardos a bűntudat, mint aki azért szabadkozik ennyire hevesen, mert mégiscsak tett valamit, ami nem volt helyes. Hittem neki. Elhittem, hogy nem csalt meg, láttam rajta, hogy nem hazudik, nem akar átejteni és hogy valóban kínlódik. Azonban továbbra sem ismertem az okát, hogy mi az, ami miatt küszködik, amit továbbra is magában tart és nem mond ki.
- Nem vagyok a kapcsolatok nagy szakértője, de nem csak fizikai tettekkel lehet megcsalni a másikat – kezdtem lassan, mert végre körvonalazódott a kép. – Tudod, ha mondjuk valakivel sokkal jobban megértitek egymást és jobb beszélgetni meg ilyenek, az sem biztos, hogy egészséges.
Próbáltam visszafogottan fogalmazni, mert magamnak se akartam beismerni, hogy talán Konrád még maga sem tudja, vagy nem esett le neki maximálisan, hogy tényleg jobban érzi magát valaki mással. Csak mert nem csalt meg konkrétan, még nem jelentette azt, hogy a szíve nem húz másfelé. Vagy többfelé. Vagy ki tudja…
- Sajnálom, Luca.


Előző rész:

2020. március 24., kedd

Kosársuli, 98.rész


Február 28. hétfő

Konráddal persze nem beszéltünk a hétvége hátralévő részén. Ő nem keresett és én sem kerestem őt. Olykor úgy éreztem, totál képtelen lennél élni nélküle, míg máskor úgy voltam vele, hogy csak 14 vagyok, előttem az élet. Csak képes leszek szerelembe esni valaki mással. Persze ezt rögtön a gondolat követte, hogy igazából nem akartam mást. Hamar világossá vált a számomra, hogy szeretem őt, még ha csak amolyan gyerekszerelemmel, hisz nem voltunk együtt éveket és nekem eleve fogalmam nem volt a kapcsolatokról és az érzésekről. Viszont azt tudtam, hogy hiányzik és hogy vele szeretnék lenni, nem nélküle. Ezekután persze a hétvégém olyanná vált, mintha valami érzelmi hullámvasúton ültem volna, ami hol felrepített, bátorsággal és reménnyel öntött el, hol meg alámerült a kétségbeesés és a szomorúság tengerében. Na, nem mintha víz alá menne a hullámvasút… Ezen a hasonlatomon még illene dolgoznom.
Nem tudtam, hogyan viselkedjek Konráddal, ezért csak mereven ültem a padomnál és bámultam az ajtót, várva az érkezését. De nem jött. Késve sem. A harmadik tanóra matek volt és mivel Konrád minden mással ellentétben imádta a matekot, az, hogy ennek ellenére sem jelent meg, arra a belátásra jutatott, hogy nem is fog suliba jönni.
Végigszenvedtem az angolt, amit Dominik csendben tűrt és nem kérdezett semmit. Szerettem volna megtudni, merre lehet Konrád, de nem volt különösebb bátorságom megkérdezni Kriszt. Olyan bénának éreztem, mert azért mégiscsak Konrád barátnőjének szerepében jeleskedtem és azt se tudtam, Krisz mit tud és mennyit. Oltári mázlim azonban szerencsére nem hagyott cserben, ugyanis kémián véletlenszerűen Krisszel osztottak párba az órai feladathoz. Hátracuccolt mellém és helyet foglalt Gergő helyén, aki előre ült Bencéhez. A mindig gondtalan, poéngyáros és felszabadult Krisz kicsit nyomottnak tűnt, nem mondott semmi olyat, ami nem a kémia feladathoz tartozott volna. Természetesen ezekután semmi merszem nem maradt, hogy megérdeklődjem, mi van Konráddal.
Megszólalt a csengő, mely az óra végét jelentette és mikor Krisz felállt, tudtam, hogy oda minden esélyem. Ám ekkor egy összehajtogatott papírt tett elém az asztalra.
- Lebetegedett. Szerintem meg kellene látogatnod – mondta komolyan, de azért megajándékozott egy apró, bátorító mosollyal, majd lelépett.
Széthajtogattam a fecnit, amin egy lakcím állt (felteszem Konrádé), meglehetősen ronda kézírással. Tehát nálam volt a labda. Rajtam állt, lépek-e, elmegyek-e hozzá vagy annyiban hagyom a dolgot. Egyelőre kétségeim voltak, hogy hogyan is döntsek, de egyébként is várt még rám egy edzésnyi idő, hogy kiokoskodjak valamit.
- Mit szorongatsz ilyen lelkesen? – érdeklődött Dominik, kirángatva ezzel a gondolataim közül.
- Hol vannak a többiek? – forgolódtam meglepetten, ugyanis már csak ketten voltunk a teremben.
- Már 10 perce kicsöngettek, te meg itt meredsz magad elé – tájékoztatott sajátos stílusában.
- Vagy úgy – toltam hátra a székemet. – És te is bámulsz 10 perce?
- Nem, én elmentem a kosárcuccomért és a csarnokba menet láttam, hogy még mindig itt szobrozol.
- Oh, hát köszönöm! – szedtem össze a dolgaimat az asztalról és behajítottam mindent a táskámba.
- Tehát?
- Mi tehát? – néztem vissza rá összezavarodva.
- Az örök élet titkát őrzöd kincsként a tenyeredbe zárva?
- Wow! Ezt aztán nagyon szépen fogalmaztad meg! – tátottam el a számat. – De nem. Ez csak Konrád lakcíme, amit Krisz adott egy rejtélyes üzenettel megspékelve.
- Rejtélyes üzenet? – vonta fel a szemöldökét Dominik kérdőn.
- „Lebetegedett. Szerintem meg kellene látogatnod.” – mélytettem el a hangomat Krisz szavait idézve.
- Herczeg megfázott. Nincs ebben semmi titokzatos – nevetett Dominik a fejét ingatva.
- Nem is arra értettem – forgattam a szemem, de azért örültem az elejtett információmorzsának, miszerint Konrádnak nincs semmi komoly baja.
- Orova gondolom próbálja megoldani a mosolyszüneteteket a maga módján – vonta meg a vállát Dominik, miközben lefelé haladtunk a lépcsőn.
- Most komolyan. Te tudod, mi baja? – torpantam meg, mire Dominik egy lépcsővel lejjebb került. Ő is megállt, visszafordult, egyik lábát felrakva az én lépcsőfokomra. Mivel ő volt a magasabb, így egyvonalba került az arcunk.
- Ha tudnám, akkor se mondanám el. Ez nem az én dolgom – nézett mélyen a szemembe.
- Te átmennél? – forgattam ujjaim között tanácstalanul a cetlit.
- Dehogy. Totál nem izgat, hogy fújja az orrát Herczeg – felelte rezzenéstelen arccal.
- Haha – fintorodtam el a válasza hallatán.
- Én lettem az ügyeletes barátnőd? – érdeklődött Dominik kissé gúnyos hangvétellel.
- Csak kíváncsi voltam a véleményedre – húztam el a számat.
- Te mindig mások véleményére vagy kíváncsi. De ez a te életed, neked kell döntéseket hoznod – mondta ki kerek perec. Kicsit rosszul esett, ugyanakkor én is tisztában voltam, mennyire tanácstalan szoktam lenni és mennyire adok mások véleményére. Ám lehet, hogy nem jó mindig valakire támaszkodni. Persze túl makacs voltam, hogy elismerjem mindezt, így inkább visszavágtam.
- Nem azt kértem, hogy megmond, mit tegyek, csak feltettem egy ártatlan kérdést – szorítottam össze a számat.
- Mivel felkaptad a vizet, legalább tudom, hogy tudod, hogy igazam van – húzódott ravasz félmosolyra a szája, majd hátat fordított nekem és továbbindult. Hát máris kiismert. Jó érzés volt, hogy valaki szavak nélkül is megértett és ismert annyira, hogy megfejtse a tetteim mögötti gondolatokat.  Sietve a zsebembe gyűrtem a cetlit és Dominik után eredtem.
- Szerinted mit fog mondani Vili bá a meccsről? – váltottam témát vidoran.
- Hogy nem voltál ott fejben – vigyorgott gonoszul.
- Neked meg, hogy több helyzetet vállaltál el, mint kellett volna! – vágtam vissza játékosan.
Furamód felszabadultnak éreztem magam, mert tudtam, mit kell tennem, hogy mire is vágyom.


Előző rész:

2020. március 23., hétfő

A szívtelen fiú, 12.rész


Belépek a hatalmas fehér kapun és gondosan becsukom magam után. Mikor megfordulok, Chester alakját látom kibontakozni a kivilágított köves úton. Nagyjából 10 méterre áll tőlem, elegáns világosbarna szövetkabátot visel, kezeit zsebeibe süllyeszti. Megdermedek, félek mozdulni, mert nem tudom, mire számítsak.
Elered a hó.
Hatalmas pelyhekben hullik alá és rájövök, hogy nincs sapkám. Chesternek sincs. Túl messze van, így nem látom az arckifejezését, nem tudom, mi járhat a fejében vagy, hogy mire készül. Legszívesebben elszaladnék, de nem merek.
Chester lassan elindul, járása akár egy ragadozóé, puha és hangtalan. El akarom kapni róla a tekintetem, de valamiért nem vagyok képes rá. Csak nézem őt, ahogyan halad felém, fensőségesen és ijesztően. Egy méterre torpan meg velem szemben, arca pirospozsgás a hidegtől, haja vizes a hótól, szeme kékebb, mint valaha.  
- Adok egy esélyt, hogy bocsánatot kérj – szólal meg kissé rekedtes hangon. Makacsul összepréselem a számat és dühösen farkasszemet nézek vele. Nincs igaza. Általában sosincs, de valahogy úgy érzem, ez más helyzet. Itt a megélhetésemről van szó, a családomról, a húgom eltartásáról. Nem felelek, csak állom fagyos pillantását.
- Hirtelen nagyon bátor lettél, Fiddling. Talán a gazdag motoros barátnőd elszállásol és kifizeti az anyád tartozását? – Egyértelműen arra céloz, hogy ha nem viselkedem, kilakoltat innen. Nem lep meg, hogy ismeri Vicky-t, Chester memóriája bámulatos.
- Nem – felelem, de mást nem vagyok hajlandó mondani. Chester szeme megvillan, nem tetszik neki, hogy ezegyszer nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő akarja.
- Semmit nem ér a szánalmas kis állásod, ha nem lesz hol laknotok – jegyzi meg gúnyosan, lenézően. – Főleg, ha az anyád börtönbe kerül.
Ökölbe szorul a kezem. Ez rosszabb, mintha kitalált volna valami cselszövést, hogy jeges vízzel nyakonöntsön az egész suli szeme láttára. Elönt a harag, de ugyanakkor egy részem azt érzi, hogy Chester dühös, megbántott vagy ki tudja milyen és fogalma nincs arról, miket beszél. A legtöbbször azt érzem, nem gondolja komolyan, amit mond, nem fogja fel, micsoda sértések és bántalmak hagyják el a száját. Gőze sincs az életről, a nehézségekről, ezért képtelen felfogni, mennyi fájdalmat okoz másoknak. Nekem. De most nem érdekel, mivel van tisztában és mivel nem, mert olyanokat mond, amiket nem hagyhatok szó nélkül.
- Nem tudsz te semmit – sziszegem és magamat is meglepem az indulatosságommal. – Nem tudod, mennyit jelent egy állás, fogalmad nincs a pénzről és annak értékéről! Soha nem kellett éhezned, nélkülöznöd vagy rettegned attól, hogy nem lesz hol álomra hajtani a fejed! Úgy teszel, mintha mindent tudnál és mindent az irányításod alatt tarthatnál, de ugyanolyan senki vagy, mint bárki más. Nincs semmid. Minden a szüleidé, a családodé.  A hatalmad, a pénzed, a befolyásod! Ez csak egy név és te azt hiszed, máris különb vagy, mint én. De közbe fogalmad nincs az életről. És én elviselem ezt, érted? 10 éve eltűröm és továbbra is elfogom, mert nincs választásom! Rátok vagyunk utalva, de legalább van hol élnünk, jó iskolába járhat a testvérem és nekem ez éppen elég. De ne merj megfenyegetni, hogy kiraktok innen, csak mert fáj, hogy igazam van. Egyszer az életben te is lenyelhetsz valamit, ami kicsit kellemetlen neked.
Chester nem felel, csak néz rám, szemeit kicsit nagyobbra nyitja, mint általában. Meg van döbbenve, amit meg is tudok érteni. Egy nap alatt kétszer is beolvastam neki, míg az elmúlt tíz évben viszont egyetlen egyszersem. Érdekes, hogy ismerem a gúnyos, cinikus, fölényes, lenéző, lesajnáló, dühös és további negatív érzéseket közvetítő arckifejezéseit, de a pozitívokhoz vagy az olyanokhoz, amiknél ő mutatkozna gyengének, sosem volt szerencsém. Talán le se esne, ha épp boldog, meghatott vagy ijedt lenne. Mint ahogy most sem tudom értelmezni, amit látok, mert egészen olyan, mintha zavarban volna a meghökkentsége mellett. Nem ismerem ezt a Chestert, már ha egyáltalán létezik ez a Chester, aki nem szól vissza azonnal, csak mered rám, mint aki nem tud mit reagálni.
Kihasználom az alkalmat és elszelelek mellette, egyenesen az alagsorba. Bevetem magam az ajtón és gyorsan kulcsra zárom magam mögött, hátha utánam találna jönni. Hátamat az ajtónak vetem és mélyeket lélegzek. Nem tudom, hogyan kellene éreznem. Nem önt el az elégedettség, hogy végre megmondtam neki a magamét, de nem is rettegek a következményektől. Az arcát látom magam előtt. A hidegtől kiporosodott orcáit, világítóan kék, bizonytalanul csillogó szemeit, megilletődött tekintetét, homlokába hulló vizes tincseit. Mint már megannyiszor, most is megfogalmazódik bennem a gondolat, hogy igazságtalan ilyen gyönyörű arccal megáldani egy ilyen gonosz teremtést. Voltaképpen egyáltalán nem fair bárkinek is ilyen szép külsőt adni, míg mások sokkal egyszerűbbet és unalmasabbat kapnak.
- Fidelia? – szólít anya, mire ijedten kapok a szívemhez. A frászt hozza rám, ahogy hirtelen kiszakít a merengésemből.
- Igen? Szia, anya! – szedem össze magam sietve.
- Mi történt a kezeddel? – szalad ide hozzám aggódva.
- Nem hallottad? – lepődöm meg. – Chester sofőrje elütött reggel. De nyugodj meg, nincs semmi bajom, csak eltört a kezem, ez minden.
- Biztosan? – simítja meg az arcom gyengéden, majd elszomorodik. – Így is dolgoztál ma?
- Hát persze – felelem nagy lazán, mert nem akarom, hogy szenvedjen. – Minden rendben ment.
- Olyan keményen hajtasz értünk – suttogja, de nem mondja, hogy ne tegyem. Szükségünk van erre és én ezzel tisztában is vagyok. Csak rosszabb lenne, ha bíztatna, legyek inkább még gyerek, szórakozzak és majd megoldjuk valahogy.
- Te is anya - felelem hát, amit egy fáradt mosollyal vesz tudomásul. Középmagas, vékony, negyvenes asszony, mégis sokkal idősebbnek tűnik, mégis méltóságteljes a tartása és a vonásai. Elvonul a konyhába, ahol épp teát főz. Felicity már alszik, ezért a konyhaasztalon állok neki a leckémnek, amit a lányok adtak oda, hogy be tudjam pótolni az elmulasztott órákat. Nehezen koncentrálok, gondolataim folyton Chester arckifejezése felé terelődnek és a korábban történtek felé. Bizonyára azért taglóz le ennyire ez az egész, mert korábban sosem történt hasonló és sosem volt alkalmam ehhez hasonló reakcióban részesülni.
Anya elém rak egy bögre teát, majd elvonul aludni. Hálásan kortyolgatom a meleg italt, jól esik a kinti hideg után és kicsit felpörgeti az agyam, hogy ismét a tanulásra tudjak fókuszálni. Hogy ne is gondoljak többet a világ leggyönyörűbb és legdühítőbb arcára.


Előző rész:

2020. március 22., vasárnap

A vonzás törvénye - "Fordított világ" különkiadás, 2.rész


 Az új világomat – mert az hétszentség, hogy ez nem az a világ volt, amiben eddig éltem – fordított világnak neveztem el. Mivel fogalmam nem volt, meddig is ragadtam itt, úgy határoztam, inkább kiélvezem a dolgot, minthogy rácsodálkozok mindenre. A Rhett-tel folytatott rövid baráti csevejem arra a következtetésre juttatott, hogy míg nekem a körülöttem lévők viselkedése és személyisége volt bizarr és szokatlan, addig nekik viszont egyedül én tűntem furának. Azt a célt tűztem hát ki magam elé, hogy megpróbálok beilleszkedni, úgy viselkedni, ahogy az itteni szerepemhez passzolhat. Így legalább inkább szórakoztathat majd a dolog, nem pedig a frászt hozza rám.
- Szóval, R… - kezdtem, miközben a folyosón lépdeltünk. – Tetszik a pólód.
- Még jó, hisz tőled kaptam!
- Vettem neked egy rózsaszín felsőt? – Ennyit a beilleszkedésről.
- Igen, kis butám – nevetett rám kedvesen. – Ma reggel a fejedre estél vagy mi?
- Átmeneti amnéziám lehet – vágtam rá fintorogva, amin jól mulatott. – Kérlek, viseld el, hogy ma ilyen fura vagyok és inkább segíts.
- Okés, tegyünk hát úgy, mintha amnéziás vagy – hagyta annyiban a dolgot, boldogan teljesítve baráti kötelességeit. – Kezdjük az alapokkal.
- Rendben – bólintottam, közben tekintetemmel az aulát pásztázva.
- Te meg én legjobb barátok vagyunk, lassan már három éve. – Nem hökkentem meg, hogy a három hónapos ismerettségünk három évre változott. Ez volt jelenleg a legérdektelenebb változás, ezért inkább annyiban is hagytam. – Nem vagyunk túl népszerűek, de lúzerek sem.
- Középosztály, ha? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn.
- Valahogy úgy. Engem nem bírnak, mert sokat beszélek, téged meg azért, mert mindenbe beleütöd az orrod és mert a gyengék védelmére kelsz.
- Ja, védeni a gyengéket oltári seggfej dolog – dünnyögtem szarkasztikusan.
- Nem mintha számítana, míg itt vagyunk egymásnak – felelte Rhett lezserül, mire életem egyik legmegdöbbent arckifejezését sikerült produkálnom.
- Aha. Csak ez a lényeg – nyögtem ki és igyekeztem magamhoz térni a kábulatból, amibe az egyszerű kijelentése taszított. Sose fogom megszokni ezt a kedves, ragaszkodó, szeretetteljes Rhett-tet.
- Az egyetem legnépszerűbb lánya Gretchen McAdams, a pszicho karról. – Oh, wow. Szóval „mindenkiről van egy aktám és fura ruhákban járok” Gretchen, aki meglehetősen népszerűtlennek bizonyult az én világomban, most a suli üdvöskéjévé avanzsált. Ő lett Ace csak lányban. – Karöltve uralkodnak a mi karunk első számú diákjával, Eliana Aciddal.
Hehe. Ez poén. Eli meg az uralkodás. Hát megkapta itt, amit akart. Népszerű lett, híres és felteszem kívánatos.
- És mi van Cage-dzsel? – érdeklődtem kíváncsian.
- Cage Horan? – torpant meg Rhett és most először kicsit bizonytalannak látszott.
- Aha.
- Hát… Ami azt illeti, ő a suli rosszfiúja. Ő az, aki bántja a gyengéket, aki ellógja az előadásokat, csajokat szed fel tömegével. Az egész teste ki van varrva, motorral jár és a cigi meg a pia a legjobb barátai.
Mi jöhet még? Azt se tudom, sírjak vagy nevessek.  
- Miért tűnsz mégis lenyűgözöttnek? – húztam össze a szememet gyanakodva.
- Mert szexi – vont vállat Rhett. OMG. Szóval, Rhett meleg. Meleg, mert a valóságban nagyon nem az. És bejön neki a szexi rosszfiú, mert a külsőségek érdeklik, ellenben az igazi énjével, akinek a külső messze nem számít annyira, mint a belső. Leeshetett volna már a rózsaszín pólónál, de kicsit sok minden történt egyszerre. De hogy pont Cage-dzsel? Ez undi. Nekem ugyan semmi bajom a melegekkel, sőt, a legjobb barátom is az, mint kiderült, de ez mégis furi. Bár jobb, mintha Ace-be lenne beleesve. Mondjuk nem biztos, hogy jobban járt Cage-dzsel, hisz épp most tette nyilvánvalóvá, hogy Cage viszont egyáltalán nem meleg. Biztos azért alakult így, mert amúgy Rhett megkaphatna bárkit, viszont ebben a fordított világban, pont az kell neki, aki sosem viszonozza majd az érzéseit. Ha nem lettünk volna éppenséggel legjobb barátok, most biztos gúnyos beszólással díjaztam volna a helyzetét, ám a más felállás tudatában azon törtem inkább az agyam, hogyan bíztathatnám. Erre azonban nem került már sor, ugyanis megérkezett az emlegetett rosszfiú.
Esküszöm, olyan volt, mintha lassítva lépett volna be a hatalmas aulába, fújta a haját a szél, vagy fogalmam sincs micsoda. Abban a pillanatban, hogy megjelent, lányok tömegei sikkantottak fel halkan, súgtak össze, de senki nem közelítette meg. Cage talpig feketében feszített, szakad farmerben, V nyakú pólóban, bőrdzsekiben és bőr bakancsban. Haja hosszabb volt és rendetlenebb, tincsei, melyeket máskor gondosan oldalra simított, most a szemébe hullottak. Bőre jóval barnább volt és emlékeim szerint az én világomban nem csak, hogy szőrtelen volt az arca, de akarva se tudott volna szakállt növeszteni, most viszont több napos borosta virított az állán. Fülbevalót viselt, füle mögé egy cigit rakott, szeme előtt sötét lencséjű fekete napszemüveg pihent, ami lehetővé tette, hogy senki se tudja követni a tekintetét. Az izmairól meg már ne is beszéljünk! Be kellett vallanom, hogy remekül állt neki ez a stílus. Még az én nyálam is elcsöppent.
Cage egyenesen felénk indult, mozgása akár egy párducé, kecses volt és puha. Cage laza, kissé gúnyos félmosollyal állt meg mellettünk és megrántotta bőr oldaltáskájának pántját a vállánál. Most, hogy ilyen közel került hozzám, még szexibbnek tűnt és kiszúrtam, hogy még egy szemöldökpiercingje is volt a bal szeme felett.
- Heló, hercegnő! – vigyorgott Rhettre, aki ettől rögtön magához tért és kelletlenül elfintorodott.
- Hé, tesó! Csak mert talpig feketében vagy, még nem leszel férfi – jegyeztem meg Rhett-tet védve.
- Szerinted nem vagyok férfi, szöszi? – Valószínűleg fogalma nem volt arról, hogy hívnak.
Ez kicsit szíven ütött. Cage… A mindig rendes, kedves, barátságos és segítőkész Cage, aki az első pillanattól fogva jófej volt velem és aranyos, most itt állt rosszfiúként, mint egy rossz Ace koppintás. Ráadásul pofátlanul jól nézett ki.
- Hmpf – horkantottam vállatvonva, miután látványosan végigmérve őt.
- Akarod, hogy levegyem a ruhám és bebizonyítsam? – húzta lassú, ragadozómosolyra a száját.
- Nem igazán – hazudtam szemrebbenés nélkül.
- Én nem bánnám – szólt közbe Rhett kuncogva.
- Azt mindjárt gondoltam – sandított rá Cage, majd a fejét ingatva, nevetve elvonult.


Előző rész: