Kosársuli, 111.rész

Május 28., szombat

- Mi van? – meredtem Dominikra tanácstalanul.

- Nem igazán értem, hogy is kerültél a jobb angol csoportba – vonta fel a szemöldökét újdonsült tanárom.

- Általánosban jól ment a dolog, de azóta eléggé szétcsúsztam – vallottam be.

- Mert sose figyelsz rendesen, csak álmodozol – pillantott rám szúrósan.

- Na már! Ezt mégis mire alapozod? – háborodtam fel, mondjuk egyáltalán nem jogosan, hiszen igaza volt.

- Az ábrándos tekintetedre, amivel kibámulsz mindig az ablakon.

- Jó, na. Néha elkalandoznak a gondolataim – húztam el végül a számat megadóan.

- Hát amíg én vagyok a tanárod, ilyen ne forduljon elő! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, majd a könyvemre bökött, hogy folytassam a feladat megoldását.

- Hehe! – nevetett ki halkan és némileg kárörvendően Konrád. Ez volt az egyetlen korrep csoport, ahol együtt voltunk, ugyanis a matekoktatásán sajnos nem kellett résztvennem és sajnos eltérő tárgyakból teljesítettünk rosszul.

- Te tán kész vagy? – érdeklődtem, mert Dominik időközben Kriszhez trappolt, hogy neki segítsen.

- Dehogy. Neki se tudod kezdeni – vonta meg a vállát hanyagul.

- És még te akartál Merikába menni – ingattam a fejem.

- Nem igazán akartam – nézett mélyen a szemembe, én pedig elmosolyodtam.

A mi házunkba voltunk és nyomtuk a közös tanulást reggel tíz óta. Az egész osztály jelen volt Gergő kivételével, aki a tegnapiak ellenére sem jött el. A szüleim nagyon jó fejek, nemcsak, hogy engedték, hogy nálunk legyen az összejövetel, anyu mindenáron ebédet szeretett volna főzni nekünk, apa pedig könyvelő lévén felajánlotta, hogy segít a tanulásban is annak, akinek szüksége van rá. Anya is felajánlotta ugyanezt, de mivel ő ápolónő, a tudása most kevésbé volt hasznos a számunkra.

Így történt hát, hogy birtokba vettük az egész házat, elkülönültek a tanulócsoportok és felváltva zajlott az oktatás és a tudásszerzés. Az angolosokkal épp a szögletes étkezőasztal körül üldögéltünk a konyhában. Konrád meg én egymással szemben foglaltuk helyet az asztal egyik szélénél, mellettünk Csenge és Eszti, a másik szélen pedig Krisz és Bence voltak.

- Lehet, hogy nem is miattam maradtál, hanem csak azért, mert nem beszéled a nyelvet – rágcsáltam a ceruzám végét elmerengve.

- Lehet – kacsintott rám huncutul, mire szórakozottan forgattam a szemem.

- Nincs duma! – csapott az asztalra Dominik, mire behúztam a nyakam és inkább a könyvemben lévő feladatra összpontosítottam.

Miután végeztünk az angollal, jött a matek és a töri, így hát szomorúan ballagtam Klauhoz a nappaliba, míg Konrád átlényegült tanárrá, hogy a többieket matekra okítsa. Szinte vágyakozva meredtem a konyhába, ahol Konrád mosolyogva köszöntötte kis diákjait. Biztos remekül tanít.

A töris csoportban Regivel, Esztivel és meglepő módon Dominikkal voltam együtt.

- Te mit keresel itt?

- Én nem tanulhatok? – válaszolt kérdéssel a kérdésemre Dumbó.

- Azt hittem, a top három minden tagja kiválóan teljesít mindenből.

- Ez többnyire így is van, de töriből van egy kis lemaradásom – vonta meg a vállát.

Klaudia magyarázott egy kicsit, aztán feladatokat adott, majd közölte, hogy velem külön fog foglalkozni, így átköltöztünk a szoba egy távolabbi pontjára, ahol már előre rettegve vártam a folytatást.

- Töriből szóbeli is lesz, szóval kezdenünk kell veled valamit – nézett rám tanakodva.

- Oké – nyeltem egy hatalmasat.

- Mi okoz gondot ilyenkor?

- Nem tudom. Egyszerűen leblokkol az agyam.

- Valószínűleg nem vagy elég magabiztos a tudásodban. Amit az ember jól megtanul, az igenis eszébe jut. Gondolom, stresszel a vizsgahelyzet, ezért bizonytalanodsz el abban, amit tudsz és abban is, amit esetleg nem tudsz száz százalékra.

- Igen, ha valamiben nem vagyok biztos, azt sokszor nem is merem mondani.

- Ez egy nagy probléma – bólogatott. – Igenis ki kéne mondanod, mert simán lehet, hogy jóra gondolsz, csak lebeszéled magad. Mi az, ami jól megy szóbeli alatt?

- Alapvetően, ha van kidolgozási idő, olyankor viszonylag megnyugszom. Amit sikerül leírnom a papíromra, azt elő is tudom adni, csak mikor kérdeznek, teljesen lefagyok.

- Oké, akkor koncentráljunk erre. Minél több mindent le tudj írni a meglévő idő alatt és azok minél lényegesebb információk legyenek. Vegyük akkor úgy át az anyagot, hogy fókuszáljunk a legfontosabb dolgokra és szűrjük ki a lényegteleneket, hogy minél több minden eszedbe jusson.

Klaudia módszere jól hangzott és jól is haladtunk vele. Mikor letelt az idő egészen elégedett voltam azzal, mennyit haladtunk előre és egészen lelkesen költöztem át a fizika tancsoporthoz, ami a matek helyére került a konyhába. Itt Krisszel, Hannával, Bencével, Csengével, Esztivel és Tibivel voltam, míg Dominik és Klau együttesen próbáltak segítséget nyújtani nekünk. Sajnos a fizika sokaknak nehézségeket okozott a tanárunk hanyagságából fakadóan, így ezzel nagyon küzdöttünk. A többiek addig biosszal és kémiával foglalkoztak a nappaliban, amit Krisz kisebb kétségbeeséssel fogadott.

- Nekem ott is részt kellene vennem! – fogta a fejét tehetetlenül.

- Így jár az, aki mindenből gyatrán teljesít – mosolygott rá szívélyesen Klau.

- Néha komolyan nem értem, hogy vettek fel – csóválta fejét Krisz, mire Dominik játékosan hátba veregette.

- Néha én se.

Tizenötpercnyi kínszenvedéssel teli fizikázás után megszólalt a csengő és mivel nem vártunk senki mást, unottan caplattam el a bejárati ajtóig, hogy elküldjem a feltehetőleg hittérítőket, akik időnként meglátogattak. A kapuban azonban nem idős hölgyek, hanem Gergő állt.

- Hát te? – tátottam el a számat csodálkozva.

- El is mehetek, ha gondolod – fordult sarkon, mire feltéptem a kaput és elkaptam a könyökét.

- Isten ments! A legjobbkor jöttél! – mosolyodtam el a boldogan és konkrétan bevonszoltam őt a házba.

A többiek egy pillanatra elnémultak és mindenki döbbenten bámulta az újonnan érkezőt.

- Srácok, itt van Gergő! Máris van fizika tanárunk! – csaptam össze a kezem boldogan.

- Eddig is volt – morogta Dominik és Klau szinkronban, de nem ellenkeztek.

A többiek végül köszöntek Gergőnek és visszatértek a tanulmányaikhoz, míg én gyorsan elhadartam neki, hogy mit hova tehet, mit hol talál a házban, majd a konyhába rángattam, hogy nekikezdhessen az oktatásunknak.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/06/kosarsuli-112resz.html
Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/05/kosarsuli-110resz.html

Felejthetetlen nyár, 75.rész

Végül szerencsére egészen hamar átjutottunk az ellenőrző kapukon és végre hivatalosan is bent voltunk a fesztiválon. Hiába hívtuk Taliát és Norbit, egyikük sem vette fel, így elindultunk a sátras részleghez, hogy megkeressük őket. Legkésőbb hatig muszáj lesz rájuk találnunk, mert akkor kezdődik a Sigma Live, amin mindenképp szeretnék Taliával együtt résztvenni, hisz közös nagy kedvencünkről van szó.

Hamar megtaláltuk a sátrukat, ugyanis Norbi egyrészt informálta korábban Coopert az ideiglenes otthonuk holléte felől, másrészt megismertem a bátyám tavaly kapott születésnapi ajándékát.

- Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem most esett le, hogy ezek ketten ezen a „nem is olyan nagy” sátron osztoznak napok óta… - jegyezte meg Coop a felállított nejlon építményt bámulva.

- Lehet, azért nem veszik fel a telefont, mert már rég kinyírták egymást – szobroztam mellette kissé lefagyva.

- Talán hiba volt őket kettesben elengedni – kontrázott Dex, majd sietve hozzátette. – Stip-stop nem én nézek be!

- Stip-stop nem is én! – kapcsoltam fürgén, mire Coop lebiggyesztett ajkakkal meredt ránk.

- Ne már, srácok! Muszáj nekem?

- A te legjobb barátod és a te húgod! – bólogattam nagyban.

Coop ugyan látszólag szívesen vitatkozott volna velem, a stip-stop szent törvény értelmében így is úgy is neki kellett benéznie, szóval nem nagyon lett volna értelme ezen hadakozni. Vonakodva lépett közelebb a sátorhoz, majd finoman megráncigálta az anyagot kívülről.

- Nahuel? Tal! Itt vagytok?

Válasz nem érkezett, így hát Coop ujjai lassan rátaláltak a cipzárra, ezzel egyidőben Dex meg én előrelátóan hátráltunk két lépést.  Coop hirtelen felrántotta a cipzárt, majd szorosan becsukott szemekkel szinte feltépte a sátor ajtaját, de nem mert odanézni.

- Na? Itt vannak? – kérdezte tőlünk.

- Ööö… meredtem a sátor tartalmára kissé megszeppenve.

- Nem éppen – felelte Dexter.

- Mi az, hogy nem éppen? – nyitotta ki szemeit elégedetlenkedve Coop és így tökéletesen szembe találva magát a hatalmas darab dühös, kopasz, tetkós, szakállas rocker fickóval. Nem mellesleg egy szál alsógyatyában. – Oh, Nahuel. Jól megnőttél, mióta legutóbb találkoztunk.

- He? - mordult fel a férfi, meg kell hagyni, roppant ijesztően, majd mondott valamit egy számunkra teljesen ismeretlen nyelven.

- Tessék? – pislogott döbbenten Coop.

– Nem tudom, mit mondott, de ha tippelnem kéne, valami olyasmit, hogy „húzzál innen nyeszlett szöszi” – fordított Dex legjobb tudása szerint.

- Jesszus! – nyikkant egyet Coop, majd felpattant és hozzánk szaladt.

- Elnézést kérünk, eltévesztettük a sátrat! – szabadkoztam, fogalmam sincs miért magyarul, majd megragadtam a srácokat és elszeleltünk.

- Miért vannak itt ilyen ijesztő emberek? – támaszkodtam a térdemre, hogy kifújjam magam, mikor végre biztonságos távolságba értünk.

- Tegnap volt az Iron Maiden koncert – vonta meg a vállát Coop. – Ezért is jó, hogy csak ma jöttünk. Sokan amiatt vettek napijegyet és tuti, hogy tegnap kész tömegnyomor volt.

- És miért aludt ez a csávó Norbi sátrában? – értetlenkedtem.

- Lehet, befogadták – gondolkodott hangosan Coop.

- Vagy sátrat cseréltek – kontrázott Dex.

- Lehet, hogy ez a csóka Tal új pasija – vetett fel egy újabb lehetőséget Coop.

- Vagy akár Nahuelé – tette hozzá Dex, a molyan „én aztán nem ítélkezem senki fölött” stílusban. – De az is lehet, hogy az mégsem Nahuel sátra volt.

- Sőt, szinte biztos, hogy nem az övék volt. Fordítva tartottam a térképet és véletlen a déli részre mentünk az északi helyett – vizslatta a kezében tartott papírlapot Coop elmélázva.

Tíz perccel később végre ráakadtunk Norbi sátrára és bár őket magukat nem leltük meg, a sátorban lévő táskák és azok tartalma biztosítottak minket arról, hogy ezúttal tényleg az ő lakhelyükre törtünk be. Volt mellette szerencsére egy kisebb üres terület, ahova Coop máris kidobta kétszemélyes sátrát, melyet a táskájában rejtegetett mindezidáig.

- Bárhogy is számolom, két kétszemélyes sátrunk van, míg mi öten vagyunk – mutattam az ujjamon az elhangzott mennyiségeket.

- Dex megy a gerlepárhoz, mi meg alszunk itt – bökött először rám, majd a saját sátrára Coop.

- Miért is nem te mész oda gyertatartónak? – vonta fel a szemöldökét Dex kérdőn.

- Mert ez az én sátram – jelentette ki Coop higgadtan, mondván, hogy ez így logikus és kész.

- Miért nem alszunk itt mi hárman és hagyjuk őket kettesben? – vetett fel egy újabb lehetőséget a kisebbik Button.

- Mert az én sátram jóval kisebb, mint Nahuelé.

- Akkor aludjon Leah velük.

- Vagy aludjunk lányok vs. fiúk osztásban – szálltam be én is a beszélgetésbe.

- Én tuti, hogy a saját sátramban fogok aludni – közölte ellentmondást nem tűrő hangon Coop és szinte biztos voltam benne, hogy ezt a nézetét Norbi is hűen vallani fogja.

- A minap te aludtál Leah-val, szóval most én fogok – érvelt Dex.

- Te nem is akartál itt maradni éjszakára! Menjél szépen haza – ellenkezett Coop.

- Na, jó! – emeltem fel egy cseppet a hangom. – Ezt a vitát folytassuk majd este, ha aktuális lesz – ajánlottam, majd beraktam a cuccom Coop sátrába. Csak a telóm és még néhány igen szükséges dolgot tartottam magamnál, azt is a shortom zsebeibe gyűrve.

Dexter és Coop hozzám hasonlóan lerakta a cuccát, természetesen Coop sátrába, mondván, hogy ha ott a cuccok, nyilván ott is fognak aludni.

- Keressük meg Norbit és Taliát – jelentettem ki izgatottan. – Egyáltalán hol vannak reggel tízkor?

- Fürdenek – vélekedett Dexter.

- Partiznak – tippelt Coop.

- Romantikus séta a fesztivál területén?

- Romantikus másnapos okádás?

- Pfuj, Coop, olyan undi vagy! – fintorogtam, miközben megindultunk.

- Jó, jó – bólogatott bocsánatkérően. – Ez amúgysem valószínű.

- Talán reggeliznek – folytatta az ötletelést Dex.

- Vagy kaksiznak – egészítette ki Coop, mire sűrű pofavágások közepette tarkón legyintettem.

- Csak disznóságok hagyják el a szád! – néztem rá szúrósan.

- Ez vagyok én, Leah! – tárta szét a kezeit tehetetlenül. – Megszoksz vagy megszöksz!

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/06/felejthetetlen-nyar-76resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/05/felejthetetlen-nyar-74resz.html

Kosársuli, 110.rész

A páros bizalmi feladatnál Vili bá bevetette minden ravaszságát és megfigyelőképességét, ezáltal az alábbi párokat alakítva ki:

1. Tibi – Klau

2. Krisz – Regi

3. Csenge – Bence

4. Eszti – Dominik

5. Gergő – Konrád

6. Hanna – Én

Persze, volt, akiknél nem okozott ez sem gondot, hisz bár Eszti nem állt túl közel Dominikhoz, annyit mindenki tudott Dumbóról, hogy sosem hagyná cserben a csapattársait meg úgy általában senkit nem hagyna a földre pottyani. Klauék szintén jól szerepeltek, hisz a játék lényege a bizalom volt, amit Tibivel mindketten megelőlegeztek a másiknak. Kriszt és Regit meg Csengét és Bencét szerintem meg nem nagyon láttam beszélgetni pályán kívül és ez persze most sem volt másképp. Ettől függetlenül mindannyian sikeresen vették az akadályokat és ha jól láttam, Krisz meg is nevettette a lányokat.

Konrád és Gergő… Nos, az ő párosuknak nem sok értelme volt. Makacsul, irdatlan tempót diktálva dülöngéltek felváltva egymás karjaiba, szemmel láthatólag ez abszolút nem a bizalomról szólt vagy arról, hogy mielőbb letudják a feladatot. Nem tudom, talán egy verseny, egy kimondatlan kihívás lehetett közöttük, hogy ki bírja tovább vagy melyikük tudja hitelesebben előadni a kamu bizalmát… De ettől még tökéletesen megfelelően teljesítették a kiszabott gyakorlatot, ahogy az tőlük már megszokottnak számított.

Vonakodva néztem Hannára. Olyan kis picinek tűnt és vékonynak, hogy bizalom ide vagy oda, erősen kételkedtem benne, hogy meg tudna tartani. Ugyanakkor nem akartam csalódást okozni a többieknek, vagy az edzőmnek, amiért én vagyok az egyetlen, aki korábban és most is hezitál. Hanna dőlt először és bár láttam rajta, hogy fél, mégis bátortalanul ugyan, de megcsinálta a feladatot, amit követően már tényleg én voltam az egyetlen, aki még nem végzett. Ökölbe szorítottam a kezem és hátralendültem, ám a nagy elhatározásomnak és felbátorodásomnak hála nagyobb hévvel dőltem hátra, mint kellett volna. Hanna valóban nem tudott megtartani, bár szegény, ez nem igazán rajta múlt. Végül mindketten a parkettán végeztünk. Ő kicsit szerencsésebben landolt, mert volt ideje megtámaszkodni a kezein, míg én, akinek csukva volt a szemem, bevertem a könyökömet a földbe és sikeresen megfejeltem Hanna térdét is.

- Luca! Jól vagy? – termett előttem Konrád rekord sebeséggel és aggódva guggolt elém.

- Aú – dörzsöltem a tarkómat fájdalmas arckifejezéssel. A többiek is mind körénk gyűltek és nyugtalanul vizslattak minket.

Ekkor olyasmi történt, amire mindenki – beleértve engem is - a legkevésbé számított. Elnevettem magam. Olyan komikus volt elképzelni, ahogy elvágódunk, ráadásul még mindig félig Hanna lábain fetrengtem.

- Most meg min nevet? – érdeklődött Krisz döbbenten.

- Lehet, hogy agyrázkódása van – vélekedett Klaudia.

- Hé, Liliomszál. Rendben vagy? – meredt rám Dominik megrökönyödve.

- Persze, minden okés! – vigyorogtam, kezemet Konrádébe csúsztatva hagytam neki, hogy felhúzzon, majd felsegítettem Hannát. – Csak mégis vicces volt ez az egész.

Konrád megkönnyebbülten felsóhajtott, majd azért a biztonság kedvéért ellenőrizte a fejemet és a kezemet, hogy nem történt-e nagy baj.

- Bocsi, túl nagy hévvel dőltem – kértem elnézést Hannától.

- É-én is sa-sajnálom! – hebegte zavarában.

- Jól van, úgy látom, csak sikeres volt ez a gyakorlat sorozat – jelentette be elégedetten Vili bá, ezzel zárva a mai edzést. Nyújtottunk, majd összeszedelődzködtünk és elhagytuk a csarnokot. Kifele menet elkaptam Gergő pólóját és megállásra késztettem, így csak ketten maradtunk a teremben.

- Szánnál rám egy percet? – érdeklődtem, elengedve a felsőjét.

Nem felelt, de felém fordult és egy nagyon aprót bólintott.

- Szóval, az van, hogy Dominik és Klau sosem ismernék be, de nem megy nekik valami fényesen a fizika korrepetálás. Nagyon hálásak lennénk, ha segítenél nekünk. Holnap tanulós szombatot tartunk nálam és ha esetleg ráérsz, örömmel vennénk, ha eljönnél.

Gergő nem szólt egy szót sem, én pedig elmondtam, amit akartam, így hát elköszöntem tőle és magára hagytam.

- Szóval, mit csináltál a tornateremben kettesben Ziriggel? – érdeklődött Konrád edzés után, mikor már hazafelé tartottunk.

- Megkértem, hogy csatlakozzon hozzánk holnap.

- És erre ő?

- Nem felelt – vontam meg a vállam, de nem éreztem ezt kudarcnak.

- Nála ez nem is olyan rossz reakció – gondolkodott hangosan Konrád, én pedig bólogatva helyeseltem. – Bár véleményem szerint, ettől még nem jön el.

- Szerintem se – húztam el a számat.

- Ugye tisztában vagy vele, hogy nélküle is le tudna vizsgázni mindenki?

- Hogyne, de éreznie kell, hogy szükség van rá is a sikerhez. Nem tudom, miért tartja magát ennyire távol mindannyiunktól, de ezen muszáj lesz változtatnia.

- Nem is a távolság a baj, hanem amiket mond – fogta kicsit szorosabban a kezem Konrád, megint befeszülve.

- Szerintem nem gondolja komolyan – vélekedtem. – Klau is elég érdekesen kezdte a sulit, egészen más oldalát mutatta meg, mint amit mostanában látni.

- Igazából megértem – eresztette le a vállait Konrád. – Nem csak egy csapat vagyunk, hanem úgymond versenytársak is. Nem lehet mindenki kezdő és később nem fognak mindenkit beválogatni a legjobb csapatokba.

- Hm, igen. Talán Gergő úgy véli, nem barátkozni jött, hanem edzeni és képezni magát, épp ezért nem akar másoknak segíteni az előrehaladásban. Hisz mind ugyanazt az utat járjuk.

- Édes vagy, amiért meghívtad – torpant meg Konrád és megsimította az arcomat.

- Én csak szeretném, ha mindenki jól érezné magát. Még nagyon sokáig együtt leszünk – néztem Konrád szemeibe. – Köszi, hogy kiálltál értem.

- Hisz mindig kiállok!

- Igen, de ha a kosárról van szó, te mindig tárgyilagos és pártatlan maradsz. Alapvetően ez így is van jól, de olykor mégis nagyon jól esik, ha mindezt félredobod értem. Olyan érzésem volt, hogy vagyok olyan fontos neked, mint a kosár.

Konrád kissé döbbenten meredt rám, így elvörösödtem és igyekeztem helyesbíteni.

- Úgy értem… Izé, szóval nyilván nem összehasonlítható ez a két dolog. Én ember vagyok, ezt meg egy sport, amit szeretünk. Csak neked tényleg ekörül forog az életed és mindig komoly meg eltökélt vagy. Érted, most meg mégis kizökkentél és ez sokat jelent nekem.

- Értem – mosolyodott el, majd elkapta a derekam, magához húzott és a járda kellős közepén megcsókolt.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/05/kosarsuli-111resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/05/kosarsuli-109resz.html

Felejthetetlen nyár, 74.rész

A vonaton elszundikálni nem éppen a legokosabb ötlet volt a részemről. Arról nem is beszélve, hogy a másik a két útitársam szintén húzta a lóbőrt. Pánikszerűeb riadtam fel, mikor a vonat hangszóróiból felhangzott, hogy megérkeztünk Sopronba. A mellettem alvó Coopot nemes egyszerűséggel fejen csaptam, míg a velem szemben ülő Dexet pedig jobb ötlet híján lábszárcsonton rúgtam.

- Fiúk! Megérkeztünk! – rikoltottam, miközben próbáltam letornázni a táskámat a fejünk fölül. Dex tért előbb magához, sietve lekapta a saját és a kótyagos bátyja cuccait a csomagtartóról, majd együttes erővel lerángattuk Coopot a vonatról.

- Már itt is vagyunk? – dörzsölte szemeit meglepetten Coop, én pedig nagyot sóhajtva csüccsentem le a földre, hogy kifújjam magam.

Nem tudom miért, de azt gondoltam, a nehezén már túl vagyunk, ám még nem láttam az emelkedőt, ami ránk várt.

- Ez komoly? – bámultam magam elé és bár nem voltam egy nyámnyila alkat, negyven fokban az enyhe kis emelkedő valahogy szinte megmászhatatlanul meredeknek tűnt. Farmershortban, tornacipőben és fekete ujjatlanban feszítettem (amin Axwell és Ingrosso fordított V jele virított), de még így is azt éreztem, menten kipurcanok.

-  Hülye emelkedő! – rángatta maga után sporttáskáját Coop haragosan.

- Te már jártál itt, bátyó. Tudhattad volna, hogy mi vár rád – jegyezte meg Dex tárgyilagosan.

- Elfelejtettem a hülye emelkedőt! Minek teszik a fesztivált egy hegy tetejére? – forrongott.

Érdekes módon, ahogy haladtunk felfelé, Coop rossz kedve az emelkedő egyre nehezebbé válása ellenére elpárologni látszott. Az utolsó szakaszon már elégedett vigyorral kapta a vállára hatalmas táskáját és haladt felfelé. Arra lettem figyelmes, hogy lányok csoportjai bámulnak meg minket újra és újra. Eleinte azt hittem a hisztis szöszi műsora ilyen érdekes, de miután jobban megnéztem magamnak az időközben kivirult Coopert, leesett a ránk irányuló figyelem oka.

Cooper Button eleve feltűnő jelenség volt. Most viszont, ahogyan világos farmerrövidnadrágjában megvillantotta izmos vádliját, égszínkék ujjatlanjában pedig izmos karját még inkább vonzotta a tekinteteket. Arról nem is beszélve, hogy most vettem csak észre, milyen kivágott nyakú felsőt választott, ezzel a mellkasának egy részére is bepillantést eresztve. Mindemellé szőke haja mindig kivilágosodott a nyáron, amit ellenzővel hátracsapott baseballsapija aranyosan lenyomott, kék szemei áthatóan világítottak és összességében nagyon, de nagyon jól festett.

Amint felértünk, újabb megválaszolandó kérdésekkel szembesültünk, ugyanis Coop nem tett le arról, hogy több napra is itt maradjon. Ez volt a harmadik nap, tehát ezenkívül, a mai nélkül még további kettő lett volna hátra. Nyilván, ha időben felveti ezt a lehetőséget, elgondolkodtunk volna rajta és mondjuk ennek megfelelően pakolunk be meg minden, de hát ez túl egyszerű lett volna. Most meg itt álltunk, neki volt egy sporttáskányi cucca, míg Dexnek és nekem csak egy kis hátitatyónyi és nagyon nem tudtunk mit kezdeni a helyzettel.

- Coop, ha maradni akarsz, hát maradj – mondtam neki a kapuk előtt hömpölygő sorban.

- Nem akarok, ha ti sem – szorította össze a száját makacsul.

- Ez így nem egészen igaz. Azt akarod, hogy mind maradjunk – pontosított Dex.

- Van valami klassz előadó holnap? – érdeklődtem.

- Nem tudom.

- Akkor miért szeretnél ennyire maradni? – próbáltam megfejteni ragaszkodásának okát.

- Mert jó buli lenne. Még sosem fesztiváloztunk együtt, Leah! – meredt rám kiskutya szemekkel.

- Velem már igen – szúrta közbe csak úgy mellékesen Dex.

- Nem is téged próbállak marasztalni – pillantott öccsére Coop.

- Akkor én hazamehetek?

- Nem! Ne csináljátok már! Mind együtt lennénk és jól szórakoznánk! Sethy-ék is itt lesznek valahol – érvelt Coop.

- Mi lenne, ha egy éjszakát maradnánk? – alkudoztam.

- Összesen két éjszaka van hátra. Mitől jobb csak egy? – ráncolta a szemöldökét Coop.

- Mert konkrétan semmilyen váltócuccot nem hoztam magammal és nincs az az isten, hogy én ugyanabban a fehérneműben legyek három napig – közöltem vele kertelés nélkül, mire néhány körülöttünk álló érdeklődve fordult felénk.

- Miért? Hisz csak ki kell fordí… – kezdte halál komolyan Coop, de mielőtt befejezhette volna nemes egyszerűséggel tarkón legyintettem.

- Nem.

- Jó, akkor maradjunk egy éjszakát – sóhajtott lemondóan.

- Igazából holnap is vehetünk még egy napra, ha esetleg úgy alakulna – tájékoztatott minket Dex, amit Cooppal amolyan „ó, ez valóban igaz” fejjel díjaztunk.

- Vehetünk addig Leah-nak új bugyogókat és máris minden gond meg van oldva – vigyorgott jókedvűen Coop, jóval hangosabban beszélve a fehérneműimről, mint azt szerettem volna.

- Kislány, én bármikor segítek neked bugyit választani – kacsintott rám egy húszas éveiben járó csávó.

- Én akár mégis veszem neked – csatlakozott hozzá egy kicsit fiatalabbnak tűnő fiú.

- Erre semmi szükség, srácok. Én választok és én fizetek – húzta ki magát büszkén Cooper, így ezúttal ütés helyett fenéken billentettem.

- Elhallgass! – förmedtem rá, miközben az arcom vörösen izzott, annyira zavarban voltam.

- Kislány, ez a szöszi nem elég férfi neked – szólalt meg ismét az első idegen, aki nem mellesleg sötétebb bőrével és barna hajával igencsak elütött az én szöszimtől. Arról nem is beszélve, hogy majd egy fejjel magasabb lehetett Coopnál.

- Mi van? Nem lehetek férfias, mert szőke vagyok? – heveskedett Coop begurulva.

- Úgy festesz, mint a kishúgom barbie hercegnői.

- Te meg úgy, mint a kisöcsém majom gyűjteményének egyik tagja!

Dexter váratlanul elvörösödött, arcát a tenyerébe temette, de nem szólt semmit. Hát igen, az említett kisöcsi és az általa kedvelt plüssmajmok valóban Dexterre vonatkoztak.

- Elég ebből az értelmetlen vitából – álltam közéjük, majd megragadtam Coop kezét és odébb vonszoltam, mielőtt összevereti magát a kigyúrt, nagydarab idegennel.

Szerencsére ezután hamar sorra kerültünk, vettünk belépőjegyet meg a sátras placcra szóló jegyet is, aztán a biztonsági őrökhöz léptünk, akik átnézték a táskáinkat.

- Remélem, Coop nem hozott magával semmi hülyeséget – suttogtam Dexternek, miközben a tatyónkban kutakodtak.

- Egy ideje már azon tanakodom, hogy azért hozott ekkora táskát, mert Cicut is belerejtette – sandított rám Dex.

- Tuti itt töltjük a következő két órát – hajtottam le a fejem rezignáltan, mikor Coop táskájából előkerült az első fura és indokolatlan kellék, melyet az egyik biztonsági őr kissé megrökönyödve tartott a kezében.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/05/felejthetetlen-nyar-75resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/04/felejthetetlen-nyar-73resz.html

Kosársuli, 109.rész

Május 27., péntek

Másfél héttel később sajnos körvonalazódni látszott, hogy sokunknak sokkal nagyobb a lemaradása, mint azt reméltük vagy hittük. Én például a fizikával és a törivel szenvedtem, arról nem is beszélve, hogy továbbra is fennállt a leblokkolási problémám. Konrád az angollal, a biosszal és a kémiával küzdött, míg Krisznek a magyar, a töri, a fizika és a kémia okozott igazán nagy fejtörést. Nyilván egyikünk sem volt tanár, így jó pár vita, elégedetlenség és egyéb kellemetlen következmény járult közös tanulásunkhoz. A legnagyobb probléma mégis a fizika oktatást lengte körül, ugyanis az igazi tanárunk nem nagyon tette oda magát és Klaudia meg Dominik hiába fektette bele és belénk az összes energiáját, nem eredményezett átütő sikert. Köztük sem volt meg az összhang, mivel más tanítási módszereket preferáltak volna és egyébként is növekedett a feszültség mindenkiben.

Ennek hála a pénteki edzés alatt mindenki kicsit szétszórtnak, fáradtnak és kimerültnek tűnt, ami végül odavezetett, hogy Vili bá az alapvonalhoz parancsolt minket.

– Nem tudom, min jár az eszetek, de most már elég volt. Az edzésre koncentráljatok!

– Én minden feladatot jól csináltam! – ellenkezett Gergő.

– Meglehet, de attól még egy csapat vagytok! Irány az alapvonal! Piramist futtok időre és ha valaki nem ér vissza időben, az egész csapat újrafutja!

A fenébe! Szörnyű az állóképességem, ha futásról van szó! Engedelmesen felsorakoztunk, Vili bá megfújta a sípját, mi pedig nekiláttunk a piramis futásnak, ami annyit tett, hogy elfutottunk az első vonalhoz, majd vissza az alaphoz, utána a másodikhoz, majd megint vissza és így tovább. Sajnos már a harmadik vonaltól sem értem vissza időben, így Vili bá megállt parancsolt és kezdhettük előről. Nyilván minél fáradtabbak lettünk, annál kevésbé értünk vissza időben és bár nem csak én voltam lassú, mégis én voltam az, aki mindig lekéste az időben érkezést. Negyedóra elteltével Vili bá adott nekünk öt perc szünetet és közölte, hogy el kell intéznie egy telefont, de ha visszajött, innen folytatjuk.

– Nevet cserélhetnénk – dobta le magát mellém Konrád. – Lehetnél te a Késő lány.

– Ne már – temettem izzadt arcom a törülközőmbe. – Annyira rossz, hogy miattam fut mindenki.

– Egy csapat vagyunk, Luca. És nem csak te nem értél be időbe, hanem csomóan bebuktuk a dolgot. Ne hibáztasd magad – simogatta meg a hajam bátorítóan.

– Te meg ne tömd ilyen hazugságokkal a fejét! – hallottam egy mérges hangot. – Ha az elsőben megfutja időre, már rég kész lennénk!

– Vádaskodni én is tudok, Zirig – állt fel Konrád haragosan, állva Gergő villámokat szóró tekintetét. – Ha úgy látnál a pályán, mint Luca, az összes meccset megnyerhettük volna!

Konrád heves reakciója annyira meglepett, hogy elfelejtettem kiállni magamért. Csak ültem ott és nagyokat pislogtam. Konrád sosem viselkedett még így, nem rémlik, hogy láttam volna már dühösnek és sosem hibáztatott senkit a meccsek eredményéért. Ő azt vallotta, ez egy csapatjáték és ha veszítünk, abban mindannyian hibásak vagyunk, nem csak az, aki kihagyja az utolsó kosarat.

– Ilyenkor igazán félretehetnéd a személyes érzelmeid, Herczeg – vigyorgott gúnyosan Gergő.

Magam sem tudtam, igaza van-e vagy sem. Konrád eddig mindig különválasztotta a kapcsolatunkat és a kosárlabdát. A meccseken és edzés közben sosem enyelegtünk, mindketten arra koncentráltunk, ami akkor a legfontosabbnak számított. Az, hogy most a védelmemre kelt, valószínűleg független volt az érzéseitől. Szerintem bárki is lett volna a helyemben, Konrád mellé állt volna, mert úgy vélte, Gergőnek nincs igaza. Ugyanakkor Konrád nem tűnt tárgyilagosnak vagy épp nyugodtnak, hanem pontosan úgy festett, mint aki azért paprikás, mert ok nélkül bántották azt, akit szeret.

– Te is megfogadhatnád a bölcs tanácsod, Zirig – húzta össze a szemét Konrád. – Látom, nem világos a számodra, mit is jelent csapatban játszani. Ez nem egy egyszemélyes sport, jó lenne, ha lassan rájönnél erre.

– Ez most arról szól, hogy nem akarok veletek tanulni? – vonta fel a szemöldökét lenézően. – Szín ötös vagyok, semmi szükségem rátok.

– Képzeld, Klau is az, mégis segít nekünk! – pattantam fel, most már én is beszállva a vitába.

– Nem az én bajom, hogy képtelen vagytok tanulni.

– Tényleg nem, de attól még lehetne benned annyi önzetlenség, hogy még ha nem is származik belőle hasznod, megkönnyíted a dolgunk! – hadakoztam vele és úgy éreztem, menten szétdurran az agyam, amiért nem képes megérteni a lényeget.

– Elég ebből! – emelte fel a hangját Vili bá, aki a jelek szerint időközben visszaért. – Ha ennyi energiátok maradt, irány az alapvonal!

Iszonyatosan mérges voltam Gergőre és ez a harag meglepő módon egészen feltüzelt, így elsőre sikerült lefutnom a piramist, szerencsére a többiekkel egyetemben.

– Na, látjátok, megy ez! – tapsolt hármat az edzőnk és már vázolta is fel a következő feladatot. – Mivel úgy látszik, gondot okot csapatban dolgoznotok, bizalmi játékot fogunk csinálni.

Ugyan ez nem hangzott fizikailag megerőltetőnek, mégis előre rettegtem, hisz Vili bá tanúja volt a veszekedésünknek és egyébként sem vak. Tuti látja az osztály tagoltságát, észleli, hogy ki-kivel van jóban és szinte száz százalék, hogy olyan párokat fog összerakni, akik nem jönnek ki jól egymással.

Először egy nagy körbe kellett állnunk és középre mindig más került. A középső ember csukott szemmel eldőlt valamelyik irányba és az ott állók pedig megtartották. Ez rendben is ment, hiszen nem tudok, kire dőlünk, ergo nem merült fel az az érzés, hogy „rád nem dőlök, mert benned nem bízom”. Miután mindenki járt középen, Vili bá hármas csoportokba osztott minket, amik a következőek lettek:

1. Krisz – Klau – Hanna

2. Regi – Eszti – Bence

3. Csenge – Tibi – Dominik

4. Konrád – Gergő – Én

Hát persze. Vili bá cseppet sem volt ostoba, könnyűszerrel sikerült kiosztani a legösszehangolatlanabb hármasokat. Nyilván Konrád és én direkt kerültünk egybe, hiába volt meg köztünk a bizalom, Gergővel szemben nem sokra mentünk. A feladat annyit változott, hogy most egymással szemben álltak ketten és köztük egy valaki, aki csukott szemmel, merev testtel hol előre dőlt, hol hátra. Alapvetően volt annyi sütnivalóm, hogy tudjam, Gergő nem fog elengedni Vili bá szeme láttára. Tisztában voltam vele, hogy meg fog tartani, mert ezzel jár jobban. Mégis először inkább Konrád irányába billentem és csak azután gyűjtöttem össze a bátorságomat, hogy Gergő felé dőljek. Azonban a bizalom hiánya hamar kiütközött, mert nem mertem bemerevíteni a testem és hiába támasztott meg, a biztonság kedvéért hátraléptem az egyik lábammal.

– Luca, engedd el magad! – szólt rám szigorúan Vili bá, így meg kellett ismételnem a gyakorlatot.

– Idefigyelj, Török! Minél előbb végrehajtjuk jól a gyakorlatot, annál előbb szabadulunk – jegyezte meg Gergő.

– Te csak hallgass! – sziszegte neki Konrád a másik irányból. – Nyilván azért nem meri megcsinálni rendesen, mert cseppet sem bízik benned!

– Nem pátyolgathatja mindenki agyba-főbe a kis Lucát úgy, mint te – vágott vissza Gergő.

– ELÉG LEGYEN! – szólt rájuk ismét az edzőnk, majd utasított, hogy dőljek. Nem volt választásom, így hát tettem, amit tennem kellett. Gergő meglepően gyengéden kapott el és tartott meg, majd talpraállított és készen is voltunk. 

Persze, még nem lélegezhettünk fel, ugyanis eljött a páros bizalmi játékok ideje…

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/05/kosarsuli-110resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/05/kosarsuli-108resz.html