Váratlan, 102.rész

A viharos keddet végül egésznap Keatnél vészeltük át és bár jó buli lett volna mindannyiunknak ott aludni, Wyatt meg Zay természetesen nem így készültek. Jó, Wy biztosan boldogan húzta volna fel Keat ruháit, de mégiscsak abban maradtunk, hogy majd tervezünk ilyen alkalmat is. Végül ők ketten hazamentek és én is úgy határoztam, hogy otthon töltöm az éjszakát. Keaton átkisért, romantikáztunk egy sort a kapualjban, majd elváltak útjaink.

Másnap csillapodott az időjárás, így bizony várt minket az iskola. Mivel az eső továbbra is szakadt, Keat reggel felvett és a kellemes meleg kocsiban telt az odavezető út.

- Mit nézel? – érdeklődött nem sokkal azután, hogy elindult.

- A pályaválasztásos lapot – vizslattam a kezemben tartott leadásra váró irományt. – Fogalmam sincs, mit írjak rá.

- Nem mintha kötelező lenne később azt választanod, amit most bejelölsz. Csak a suli kíváncsiskodik – magyarázta.

- Az egy dolog, de nemsokára hivatalosan is le kell adnunk a jelentkezésünket – ingattam a fejem tanácstalanul.

- Semmi elképzelésed nincs?

- Még annyi se – sóhajtottam. – Még egy ici-pici ötletem sincs, ami n elindulhatnék.

- Miért nem keresed fel a tanácsadót és beszélgetsz vele kicsit? – Valóban volt lehetőségünk erre a suli keretein belül, konkrétan rendelkeztünk egy pályaválasztási tanácsadóval, akivel fordulhattunk a különböző kérdéseinkkel.

- Nem akarok – makacsoltam meg magamat.

- Akkor nem tudok mit mondani.

- Te kitöltötted már a papírt?

- Igen.

- És mit írtál rá? – A továbbtanulás korábban is húzós témának tűnt Keatet illetően, de gondoltam, hátha ezúttal sikeresebb lesz a próbálkozásom. Időközben megérkeztünk a suli parkolójába és kiszállás után egy esernyő alatt besiettünk a suliba.

- Hogy nem tanulok tovább.

- Miért írtad ezt? – hökkentem meg.

- Mert ez csak egy iskolai kérdőív, semmi jelentősége.

- Oh. Így rázod le őket? – vontam fel a szemöldököm.

- Csak töltsd ki – vonta meg a vállát egyszerűen. – Aztán majd kitalálod.

- Miről van szó? – csapódott mellénk Wyatt a folyosón.

- A továbbtanulási kérdőív. Te megvagy már vele? – érdeklődtem kíváncsian.

- Persze. Az én terveim nem túl összetettek – célzott a sportösztöndíjas egyetemi lehetőségeire.

- Megnézhetem a lapod? – csillant fel a szemem, hátha ötletet meríthetek belőle.

- Már leadtam – vágta rá fürgén, hamar eloltva az amúgy is csak pislákoló lelkesedésem tüzét.

- Ez annyira nehéz – panaszkodtam. - Mégis honnan kellene tudnom, mit akarok kezdeni magammal? Csak tizenhét vagyok.

- Van, aki kitalálja már ilyenkor és van, akinek nehezebben megy – vigasztalt Wyatt.

- Zaynek tuti kész terve van az elkövetkezendő száz évre, mi? – tippeltem, máris megidézve ezzel a szóban forgó személyt.

- Ez így igaz – mutatta fel gyönyörűen kitöltött lapját Zay. – Kissé hiányos volt a kérdőív, úgyhogy kiegészítettem – fordította meg. A lap hátulját teleírta mindenféle elképzelésekkel, megjegyzésekkel és kommentárokkal a pályaválasztást és a kérdőív hiányosságát illetően.

- Wow! Építészmérnök? – pillantottam Zayre meglepetten. – Valamiért másra számítottam, de nem is ez a lényeg. Klassz, hogy megvan, mit szeretnél.

- Te viszont elég kétségbeesettnek tűnsz.

- Az is vagyok – bólogattam nagyban, cseppet sem szégyellve a nyomoromat.

- Miért nem mész el a tanácsadóhoz?

- Mert nem akarom egy vadidegennel megtárgyalni, milyen lehetetlen alak is vagyok. Mégis ki az, akinek ennyi idősen semmi elképzelése nincs az életét illetően? – hajtottam le a fejemet szomorúan.

- Pedig segítene, hidd el. Vagy legalább tölts ki egy pályaválasztási tesztet – kapta elő a telefonját Zay, pötyögött rajta egy sort, majd az arcomba tolta az oldalt, amit talált.

- Már próbálkoztam ilyesmivel – vallottam be tétován.

- És mit hozott ki?

- Nem fejeztem be, mert már az elején elbuktam.

- Hogy lehet egy ilyen teszten megbukni? – vigyorodott el Wyatt, Zay válla felett vizslatva a telefon kijelzőjét.

- Úgy, hogy a felsorolt dolgok közül egyik sem érdekelt. Azt hozta volna ki, hogy milyen reménytelen vagyok – biggyesztettem le a számat csalódottan.

- Szerintem ilyet tuti nem mondana, de mindegy. Kiskorodban sem volt semmilyen álmod, hogy mi akarsz lenni?

- Azokat az álmokat már elengedtem – hajtottam le a fejem. – Nem tettem értük és már nem is akarom őket.

Az összes álmom és elképzelésem Landonhoz kötődött, hiszen midig közösen tervezgettük a jövőnket. A jövőt, amiben profi kosarasok lettünk volna, vagy kisgyerekek edzője. Olyan felvetésünk is akadt, amiben hivatásos zárfeltörő tolvajok vagyunk, de ez persze idővel már helytelennek látszott. De azelőtt modern Robin Hoodokká terveztünk válni, akik elvesznek a gazdagoktól és a szegényeknek, a rászorulóknak adnak mindent.

- Keat! Nincs valami ötleted? – pislogtam fel a legcsendesebb tagunkra.

- Én mondjam meg, hogy mit kezdj magaddal? – kérdezte kissé csípősen.

- Nem. Csak adj tanácsot. Te mindig tudod, mit kell mondani – ismertem el.

- Szerintem túl nagy ügyet csinálsz ebből. Mintha ez akkora dráma lenne… Előbb-utóbb úgyis megtalálod, amit csinálni akarsz.

Nem igazán értettem, miért ennyire hűvös velem vagy épp a téma kapcsán, de mielőtt még bármit mondhattam volna, fogta magát és otthagyott.

Következő rész:

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2018/08/varatlan-101resz.html

Kosársuli, 112.rész

- Még mindig nem értem – lóbáltam a lábam vidoran, az étkezőasztalnál ülve, várakozásteljesen bámulva a tanárunkra.

- Már vagy ötször elmagyaráztam – sóhajtott Gergő.

- Én se értem – csatlakozott hozzám Krisz.

- Te még csak nem is azt a képletet használod, amit mondtam! – meredt a Krisz előtt heverő kissé viseletes füzetre Gergő haragosan.

- Mi? Hát de én azt hittem, ez kell! – ellenkezett Krisz felháborodottan.

- Világosan megmutattam, hogy melyiket használd! Ki akarsz borítani? – villant meg Gergő tekintete.

- Meglehet – húzta lomha mosolyra a száját Krisz.

- Pontosan mi is a bajod, Orova?

- Az, hogy túl büszke, önző és lenéző vagy – felelte egyszerű vállvonás közepette Krisz.

- Ne már! – böktem oldalba. – Örüljünk, hogy ma legalább eljött.

- Ha a kezdetektől fogva segít, már rég tudnám, melyik képlet kell.

- Ha esetleg tanultál volna évközben, akkor még régebb óta tudnád – gúnyolódott Gergő lesajnálóan.

Gergő szerencsére a jelek szerint nem volt az a típus, akit ha nem látnak szívesen, fogja magát és lelécel. Sokkal inkább olyan fajtának tűnt, aki csak azért is kitart. Talán Krisz pont ezért kezdett cirkuszolni… Szerette volna letörni Gergő szarvát, ugyanakkor ezzel valahogy fel is tüzelte, hogy továbbra is oktasson minket.

- Váltás van! – jelentette be Klaudia, a legjobbkor jelezve, hogy vége ennek a turnusnak.

- Nekem nincs szükségem korrepre, szóval Orova és Török itt maradnak – közölte Gergő.

- Bo-bocsánat… Még-még é-é-én sem értem te-teljesen – dadogta Hanna kissé ijedten, gondolom Gergő reakciójától tartva.

- Jó. Lendvai is csatlakozik a reménytelen ostobák gyülekezetéhez – legyintett Gergő lemondóan.

- Te vagy a reménytelenül ostoba! – vágtam rá durcásan.

- Ha végre megoldod ezt a példát, elismerem, hogy nem vagy az – húzódott gonosz vigyorra a szája.

- Elég megoldanom? – csillant fel a szemem. – Nem kell, hogy helyes is legyen?

- Oh, nézd, már is felment az ára két példára – felelte roppant álnokul, én pedig lemondóan vetettem bele magam a fizika példatár rejtelmeibe.

Tíz percnyi, némileg eredményes küzdelem után Gergő megállt felettem és közelebb hajolva csekkolta, amit írtam. Ő az egyik lemagasabb az osztályban, haja rövid, egyszerű barna színben pompázott, szemei sötétzöldek voltak.

- Már megint nem jó – szólalt meg meglepően lágyan. – Ugyanazt rontod el. Nézd – mutatott az általam leírt utolsó sorra, majd magához képest türelmesen elmagyarázta, miért rossz ez így és hogyan kellene. Egy órával később végre úgy álltam fel az asztaltól, hogy értettem, amit értenem kellett. Krisz is sokat haladt előre és bár nem hallottam, szerintem Hannának is nagy segítség volt az új tanárunk. Gergő nem igazán mondott egyebet, csak fogta a táskáját és mint aki jól végezte dolgát, a kijárat felé indult.

- Hé! El se köszönsz? – eredtem utána. Az előszobában akadtam a nyomára, épp a tornacsukáját húzta fel, így az ajtókeretnek támaszkodtam és várakozásteljesen néztem rá.

- Egyedül is kitalálok – felelte sajátos stílusában.

- Most lett kész az ebéd. Biztos nem maradsz? – érdeklődtem kedvesen, mire egy pillanatra abbahagyta cipőfűzője kötögetését, végül pedig folytatta azt.

- Nem, kösz. – Legalább hozzátette a kösz-t, szerintem nála már ez is nagy előrehaladásnak számított.

- Rendben – tártam ki előtte a bejárati ajtót. – Köszönjük a segítséged! Ha esetleg belefér, a jövőhéten mindennap összeülünk a suliban edzés után. Elkélne a tudásod.

- Majd meggondolom – felelte, intett egyet és elhagyta a házat. Néztem utána, ahogyan elhagyta a kertet, kinyitotta a kaput és vissza se nézett.

Kezdett körvonalazódni a számomra, hogy Gergő nem konkréten engem utált, hanem úgy összességében minket. Illetve, nem is az, hogy utált volna bárkit, bár lehet, hogy személy szerint én eleve nem voltam neki szimpi… Szóval, úgy éreztem, ez az egész nem az ellenérzésekről szólt, hanem valami olyasmiről, hogy Gergő arra akart koncentrálni, amiért idejött, nem pedig a barátkozásra. Viszont muszáj lenne megértenie, hogy mivel ez egy csapatsport, egyszerűen nem tarthatja távol magát tőlünk, különben nem lehet sikeresen kosaras. Ez nem működik így.

- Zirig lelécelt? – érdeklődött Krisz, aki már két pofára lapátolta magába a gulyáslevest.

- Így is mondhatjuk – mosolyodtam el kissé fáradtan és helyet foglaltam Konrád mellett, anya pedig mert nekem egy tál levest.

- Nos, már ez is több volt, mint a semmi – jegyezte meg Klaudia.

- Ti amúgy nem voltatok jóban év elején? – pillantottam fel rá, közben kettétörve a kenyeremet.

- Nem igazán. Azt az egy esetet leszámítva, mikor fellöktelek és ő „mellém állt” nem igazán beszélgettünk – formált ujjaival idézőjelet.

- Oh, vagy úgy. Tökre azt hittem, hogy legalább téged bír.

- Szerintem csak arról van szó, hogy téged nem – vigyorodott el Krisz jókedvűen.

- Kezdem én is ezt hinni – fintorodtam el, miközben Tibi és Krisz összenevettek valamin.

- Fel nem foghatom, mi oka lehet rá – húzódott közelebb hozzám Konrád, aki egészen eddig nem sokat szólt.

- Talán elvakít a rózsaszínköd – vélekedtem komoly képpel.

- Engem még csak-csak, de a többieket is? – vonta fel a szemöldökét kérdőn.

- Mi az, hogy csak-csak? – ragadtam meg mondandójának első felét.

- Szerintem már együtt vagyunk annyi ideje, hogy ez már nem csak a rózsaszín ködről szóljon – ölelte át a derekamat és nyomott egy puha csókot az arcomra.

- Hogy ment a matekoktatás? – simultam a karjába mosolyogva.

- Hát nem leszek tanár, az tuti.

- Akkor mi leszel, ha nagy leszel?

- Profi kosaras?

- És ha kiöregedsz?

- Szenior profi kosaras? – tippelt némi gondolkodás után.

- De most komolyan – ráncoltam a szemöldököm. – Kábé 35 éves korukban öregednek ki az NBA játékosok is.

- Gondoltam az edzői pályára – közölte végül Konrád őszintén. – Egy végszükség esetén szükséges B tervként – ismerte be.

- Nem gáz, ha van egy B terved. Ettől csak még erősebben küzdhetsz az A megvalósulásáért. Ez nem olyan, mintha egyből feladnád. Örülök, hogy van elképzelésed!

Konrád mosolyogva puszilta meg a homlokomat és szerencsére nem kérdezett engem a pályaválasztásról, ugyanis ellenben vele, nekem semmi tervet nem sikerült kieszelnem.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/07/kosarsuli-113resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/05/kosarsuli-111resz.html

Felejthetetlen nyár, 76.rész

- Merre folytassuk a keresést? – érdeklődtem, miután bejártunk már néhány területet.

- Attól függ, mit keresünk – felelte roppant találóan Dex.

- Még mindig a tesóinkat – forgattam a szememet.

- Igazából tök felesleges kutatnunk utánuk – legyintett Cooper nagy lazán.

- Mert útjaink előbb vagy utóbb, de keresztezik egymást? – pislogtam fel rá csillogó szemekkel.

- Nem – lombozta le a lelkesedésemet. – Nahu üzizett, hogy lementek reggelizni, ergo nincsenek is a fesztivál területén.

- Mi van? – meredtem rá teljesen megrökönyödve. – Mégis mikor mondta ezt neked?

- Úgy egy órája – vonta meg a vállát a szöszi.

- Cooper Button! – ragadtam meg ujjatlanának nyakát és magamhoz rántottam. – Mi a jó életnek masíroztunk itt körbe-körbe, ha egyszer végig tudtad, hogy nincsenek is itt?!

- Nem tudtam, hogy őket keressük! Azt hittem, csak körbenézünk!

- Most azt kívánom, bár neked húztam volna be Dex helyett – engedtem el mérgelődve.

- Én is azt kívánom – értett egyet az öcsi, megsimítva a szeme körüli még mindig színes bőrfelületet.

- Voltaképpen végig ezt kívántam – helyesbítettem.

- Én is – bólogatott nagyban Dex.

- Figyu, Leah… - hátrált kissé ijedten Coop. – Beszéljük ezt meg, oké? Nézd! Ott lehet halakat halászni! Ha nyerek neked egy Irie Maffia koncertjegyet megbocsájtasz?

- Szeretem őket – torpantam meg elgondolkodva. – Többek között miattuk jöttem ma.

- Igen, igen! Simán megnyerem neked!

- Jól van, legyen – egyeztem bele megenyhülve és megközelítettük a kis medencét.

- Sziasztok! – köszönt egy fiatal lány, aki bizonyára ennek a játéknak volt a levezénylője.

- Szia! Coop vagyok – villantotta meg csajozós mosolyát Cooper.

- Mint az üzletlánc? – érdeklődött a lány kicsit összezavarodva, aminek következtében Dex-szel hangosan hahotázni kezdünk, míg Coop teljesen összeomolva elkullogott.

- Jaj, ne vedd magadra! – veregettem meg a hátát bíztatóan. – Bárkivel megesik, CBA!

- Ilyen névvel is fel lehet szedni lányokat, Tesco! – állt Coop másik oldalára Dex bátorítóan.

- Ne már! Annyi éven keresztül nem foglalkoztunk ezzel a ténnyel – biggyesztette le az ajkát bánatosan az idősebb Button. – Muszáj pont most?

- Az van, Lidl, hogy ez a poén még mindig vicces – magyarázta Dex.

- Főleg így, hogy éveken át hagytuk érlelődni – bólogattam nagyban. – Na, gyerünk Aldi, halássz nekem koncertjegyeket!

- Jó – sóhajtott, lemondóan leeresztette a vállait és a medencéhez lépett.

- Tessék – nyújtotta át a pecabotot a lány, de Coop pillantásra se méltatta.

- Leah!  - szólított meg inkább engem. – Elvennéd a botot légy szíves? Nem vagyok hajlandó beszélgetésbe elegyedni azzal, aki felidézte a nevem üzletláncra vonatkozó hasonlóságát.

- Ne haragudj, nem akartalak megbántani – kért elnézést a lány, hiszen ezt leszámítva, Coop eléggé jó partinak számított és ezt szerintem ő is belátta, miután jobban megszemlélte a Button gyereket.

- Leah? Megmondanád neki, hogy nem haragszom, csak tartom a távolságot – szegte fel az állát, miközben átadtam neki a pecabotot.

- Olyan gyerekes vagy – fintorogtam, de mégis jól mulattam a dolgon. – Bocsi, Coop elég érzékeny a nevére. Most már bármit teszel, ezen nem fog túllendülni veled kapcsolatban – informáltam a lányt.

- Át kéne neveznem magam. Megtehetném. Már nagykorú vagyok – dünnyögte maga elé Coop, a medence mellett térdelve.

- Vagy csak kéne neked egy menő becenév – ajánlottam, helyet foglalva mellette.

- Leah! Dex! E perctől kezdve csak Coopernek szólíthattok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

- De ne már! Az olyan szigorúan hangzik! Engem is csak akkor hívnak Kornéliának, mikor mérgesek rám.

- Hát fogadd el! Ez a rendes nevünk. Nem akarok egy „Coop”-ot se hallani a nyár hátralévő részében – ragaszkodott elhatározásához sziklaszilárdan.

- Középső Button?

- Nem.

- Coopton?

- Biztos, hogy nem.

- Buttoop?

- Mi van?

- Dexnek tök jól hangzana összemixelve a keresztneve a vezetéknevével – méláztam. – Dexton.

- Nyilván. Mert a szüleink neki nem adtak bolt nevet – morgolódott elégedetlenül Coop.

- Nyilván, hisz engem szeretnek, téged meg utálnak – ironizált Dex szemforgatva.

- Hát ez az! Legalább lenne középső nevem, amit használhatnék e helyett!

- Az mondjuk egyikőnknek sincs.

- Lehetnék Kupon is - vigyorogtam.

- Leah. Akarsz koncertjegyet vagy sem?

- Akarsz pofont vagy sem? – válaszoltam kérdéssel a kérdésére, mindeközben szívélyesen mosolyogva.

- Oké, hagyjuk a neveket. Induljon a halászat! – lépett tovább a dolgon Coop.

- Mikor lesz a koncert? – érdeklődtem a lánytól, miközben Coop nekikezdett a lufihalászatnak.

- Októberben.

- Oh. Hallod ezt, Coop?

- Cooper – pontosított a szöszi.

- Akkor már nem is lesztek itt. Mit kezdjek két jeggyel?

- Vidd el Nahut. Ő is bírja az Irie-t – vont a meg a vállát.

- De te is szereted őket. Azt hittem, ha már te nyered meg, akkor itt is leszel.

- Akkor visszarepülök és kész – felelte olyan stílusban, mintha ez egyáltalán nem lenne nagy dolog.

- Ezt mégsem várhatom el tőled.

- Pedig szívesen megteszem, ha ezt szeretnéd.

- Mert félsz, hogy megütlek? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem. Azért mert fontos vagy nekem – nézett a szemembe, majd felemelte a kezében tartott, győzelmet jelentő lufit.

Következő rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/10/felejthetetlen-nyar-77resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/05/felejthetetlen-nyar-75resz.html