A pálya királyai, 5.rész

A kisebbnek tartott mesedélután eszembe juttatta, hogyan is zajlott a mi csapatkapitányválasztásunk. Dinire pillantottam, aki épp büszkén magyarázott valamiről Krisznek, Dominiknak és Lucának. Arra gondoltam, hogy ez a tökkelütött mennyit segített nekünk, a csapatnak és eddig milyen remekül megállta a helyét, mint kapitány. Szívből kívántam az alsóbbéveseknek, hogy akadjon az ő osztályukban is olyan egyén, aki legalább olyan jól végzi majd a dolgát, mint Dini.

– Nos – kezdett bele Kékesi, miután mind körbeültünk a füves dombon és izgatottan néztünk fel rá. – Először mindenki elmondja, hogy kit javasol, majd összeszámoljuk és megvitatjátok, ki miért szavazott arra, akire.

Ez volt az elsőéves augusztusi edzőtáborunk utolsó előtti napja és mind hallottuk a felsőbbévesektől, hogy ilyenkor van a csapatkapitányválasztás. Eleve nem voltunk azok a titkolózó típusok, akik mindig igényelték a titkos szavazást, mert nem mertük felvállalni a véleményünket. Ugyan voltak pillanatok, ahol indokoltnak tűnt inkább lapra felírni a voksunkat, hogy ne befolyásoljuk egymást és őszintén, én most is ezt tartottam volna ésszerűbbnek.

– Edző bá, nem gáz, hogy így befolyásolhatjuk egymást? – fogalmazta meg a bennem is megfogant gondolatot Adri. Hosszú, világosbarna haját copfba fogta, fehér hajpántja szokás szerint ott csücsült a fején.

– Szeretném azt hinni, hogy vagytok már annyira eszesek, hogy képesek legyetek a saját véleményeteket megosztani – reagálta le a kérdést Kékesi sajátos stílusában.

– Vagyunk! – vágtuk rá mind egyszerre, ő pedig elégedetten biccentett.

– Tartsátok szem előtt az összes szempontot, amit korábban ismertettem. Ez egy fontos választás, döntsetek okosan, mert az elkövetkezendő három évre szavaztok most meg egy kapitányt. Tudjon foglalkozni mind az egyénekkel, mind a csapattal, mutasson példát és motiválja a többieket. Segítse elő az edző és a játékosok közötti kommunikációt, lehessen rá számítani, épp ezért semmiképp se legyen konfliktuskerülő vagy bátortalan.

Számomra egyértelműnek tűnt, hogy ki az az egyetlen közöttünk, akire illik ez a leírás és úgy sejtettem, hogy a többiek nagy része hozzám hasonlóan gondolkodhatott.

– Na, ki elég tökös, hogy elkezdje? – vonta fel a szemöldökét Kékesi.

– Jelen! – nyújtotta jobbját a magasba Dini vigyorogva.

– Nem vagyok meglepve – felelte az edző. – És kit javasolsz fiam?

– Hát, magamat, természetesen! – vágta rá jókedvűen, mire Zalán nemes egyszerűséggel rácsapott a kezére.

– Hogy lehetsz ilyen fesztelenül önelégült? – meredt barátjára.

– Mit kellene tennem, Rimi? Javasolni valaki más, miközben tudom, hogy tökéletesen megfelelnék a pozícióra? – pislogott értetlenül, mire Kékesi tőle ritkán látott módon harsányan felnevetett, majd erőteljese hátba vágta Dinit.

- Ez a beszéd, fiam! Beképzeltnek tűnhet, de ha ő tényleg így érzi, akkor álszentség lenne valaki másra szavaznia! – értett egyet, bajusza alatt széles vigyorra húzódott a szája. Ugyan már hatvan felett járt, a nagydarab osztályfőnökünk/edzőnk a legjobb tanárnak bizonyult a számunkra. Szigorú volt, de nevelése és tanításai hatásosan működtek, képes volt kordában tartani a hangos és zajos osztályunkat. Ugyan nem volt fiatal, sem laza, mégis hamar elérte, hogy mind felnézzünk rá és bízzunk benne. Olyan volt, mint egy tapasztalt, bölcs, vén medve. Dini néha merte is Maci bának szólítani, de annak sosem lett jó vége.

– Egyetértek – sóhajtott lemondóan Zalán. – Az elmeroggyantra szavazok.

– Én is – bólintottam.

– Dini – mondta mellettem Judit határozottan.

Viktor nem szólt egy árva szót sem, hiszen nem szokott, de egy határozott mozdulattal Dinire bökött, mellette Andi szintén rá voksolt.

– Falramászom az „Adri-zásodtól”, de én is Dinire szavazok – forgatta szemeit Adrián kelletlenül, de látszott rajta, hogy a sérelmei ellenére határozott a szavazatát illetően. Adri, vagyis Tatár Bence Adrián roppant érzékeny volt a hajára, a nőies nevére és minden ezzel kapcsolatos dologra, amit persze Dini teljesen kihasznált. Meg úgy eleve mindenki.

– Én tisztelni és halálomig követni fogom az én kapitányomat! – tisztelgett Balázs Dini irányába. Bazsa a kezdetektől fogva istenítette a sztárirányítónkat, így az ő véleménye egyáltalán nem volt meglepő.

– Nem hinném, hogy akad köztünk alkalmasabb ember, szóval én is DilisDinire szavazok – mosolygott Milán jókedvűen.

Már csak néhányan maradtak hátra, de nem meglepő módon mindenki Dinire voksolt, így a szavazásnak egyértelmű kimenetele lett. Újdonsült kapitányunkra pillantottam és meglepve konstatáltam, hogy könnybe lábadt a szeme. Már egy éve ismertem Dinit és szinte biztosra vettem, hogy előre tudta, hogy őt fogjuk megválasztani. Valószínűleg mindenki számára egyértelmű lehetett, hogy ő a legalkalmasabb a feladatra, de szerintem ezzel ő volt a leginkább tisztában.

Kézfejével megtörölte szemeit, majd felemelte fejét és egy hatalmas, őszinte vigyorral bólintott egy nagyot.

– Örömmel elfogadom és mindent beleadok!

Ez volt az első és eddig egyetlen alkalom, mikor Dinit sebezhetőnek vagy épp érzelmesnek láttam. Felidézve magamban ezt az emléket eszembe juttatta, hogy van egy ilyen oldala is, amit rettentően ritkán mutat meg. Mikor megnyerünk egy meccset vagy éri valami nagy megtiszteltetés mindig örül, de sosem érzékenyül el. A tény, hogy bár tudta, hogy így lesz, mégis meghatotta, mikor mind rá szavaztunk, megmutatta, hogy még neki is van egy nagyon is emberi oldala, amit személy szerint én szerettem volna többet látni. 

Következő rész: 
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/09/a-palyai-kiralyai-az-osztaly-tobbi.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/07/a-palya-kiralyai-4resz.html

Kosársuli, 119.rész

– Gyerünk, KIGY! Még egy utolsó kört – bíztatta társait Dini este nyolckor, mikor én már csak nyújtottam, ők pedig még nagyban edzettek.

Ma volt a harmadik napja a dobótábornak és most már Konrád, Krisz, Dominik és Klaudia is maradtak tovább dobálni és gyakorolni. Mind együtt próbáltuk elérni a cipőorrunkat, ami a hajlékonyabbaknak, tehát Krisznek és Klaunak lényegesebben könnyebben ment, mint nekünk, többieknek.

A nagyobbak lenyomták az utolsó figurát, majd csatlakoztak hozzánk.

– Mi az, hogy KIGY? – érdeklődött Krisz, kérdését leginkább Milánnak címezve, akitől a legkevésbé tartott.

– Kosaras Idióták Gyülekezete – vigyorodott el az alacsony srác. – Hangsúly az idiótákon.

– És ez az egész osztályotokra vonatkozik, vagy csak rátok, ötötökre? – kérdezte Dominik.

– Ó, mint totálisan zakkantak vagyunk – biztosította a fiúkat Milán jókedvűen. – Még nem volt alkalmatok közelebbről megnézni a társaságot, de itt mindenki egyedi és roppant dilinyós.

– Kezdve a kapitányunkkal – egészítette ki Zalán szívélyesen mosolyogva Dinire.

– Ki kérem magamnak! – háborodott fel amaz.

– Tényleg, lassan nektek is csapatkapitányt kell választanotok – csettintett a nyelvével Milán izgatottan.

– Igen? – lepődött meg Krisz.

– És mikor? – kíváncsiskodott Klaudia, ugyanis Vili bá erről nem sokat mondott nekünk.

– Az augusztusi edzőtáborban szokás – magyarázta Milán. – Az első évben azért nem kerül erre sor, mert nem az edzők döntenek, hanem a játékosok. Ahhoz viszont, hogy az elkövetkezendő három évre megszavazzatok valakit, alaposan ismernetek kell egymást.

– És miről ismerszik meg a jó kapitány? – meredtem rájuk csillogó szemekkel, mert tudni szerettem volna, nálunk vajon ki felelne meg a paramétereknek.

– Nos, természetesen nem hárul minden feladat a csk-ra, ettől még az edzőnek és a többi játékosnak ugyanakkora befolyása marad – kezdte Milán. – De a kapitány egyfajta vezető, aki képes hatást gyakorolni a többiekre.

– Aki lelket önt belétek, mikor vesztésre álltok – folytatta Zalán.

– Aki bíztat és bátorít, mikor rosszul sikerül valami – egészítette ki Szonja.

– Elsimítja a csapaton belüli konfliktusokat – tette hozzá halkan Judit.

– Odafigyel a játékosokra és nemcsak a pályán elkövetett dolgokra összpontosít, hanem a hétköznapokon történtekre is – hozott fel egy újabb szempontot Milán.

– De maga is elég jónak kell, hogy legyen a pályán és az életben, különben nem látja át, hogy kinek mire van szüksége – illesztette hozzá Szonja saját véleményét.

– Tehát, képes legyen foglalkozni mind az egyénekkel, mind a csapattal. Mutasson példát és motiválja a többieket – foglalta össze Zalán.

– Segítse elő az edző és a játékosok közötti kommunikációt – szólalt meg ismét csendesen, de határozottan Judit.

Mind ámulva, tátott szájjal hallgattuk a nagyobbak beszámolóját, mert fantasztikusnak tűnt, hogy egy ember ennyi mindenre képes és alkalmas legyen. Hogy így kézben tartsa dolgokat, miközben saját magának is akad bőven egyéni feladata, csapatkapitányságtól függetlenül.

– És ez mind megvan benne? – törte meg a csendet Dominik Dini irányába bökve, miközben kissé hitetlenkedve bámult fel rá meg úgy a többiekre.

– Hahaha! – húzta ki magát öblösen kacagva Dini, majd csípőre vágta kezeit. – Természetesen!

– A példamutatása borzalmas – legyintett Zalán csupán mellékesen.

– Plusz olykor ő roppan össze a leginkább – vigyorgott Milán.

– Önelégült – fintorodott el Szonja.

– És néha meglehetősen furcsa módokat talál a motiválásra – fejezte be az ideális csapatkapitány képet lerombóló felsorolást Judit.

– Srácok! – kámpicsorodott el Dini.

– De ennek ellenére mégis őt választottátok, nem? – mosolyogtam rájuk.

– Hát igen – ismerte el Milán és rákacsintott a vezetőjükre.

– Ráadásul elsöprő fölénnyel – forgatta szemeit Zalán, de mégis azt éreztem, ők itt mind elismerik Dinit, bármit is mondanak és bármennyit is húzzák az agyát.

– És amúgy milyen arányra van szükség? Ha az osztály 60%-a ugyanarra szavaz, míg a maradék 40 valaki másra, akkor is az nyer, aki a legtöbbet kapta? Még ha a többiek nem is akarják őt? – próbálta megérteni a szavazás menetét Klaudia.

– Nos, ugyan ti szavaztok, de egyrészt az edzőtöknek is van beleszólása, például, ha azt látja, hogy egy alkalmatlan embert akartok megválasztani – tartotta fel mutatóujját Milán.

– Bár, ha nyitott szemmel jártatok az elmúlt egy évben, nem tévedhettek olyan nagyot – jegyezte meg Zalán.

– De természetesen az úgy nem jó, ha az osztály egyik fele nem fogadja el a csk-t – bólogatott nagyban Zalán Kaludia kérdésére válaszolva. – Ilyenkor lép életbe a tárgyalás, értekeztek a nézőpontotokról, hogy kit miért tartotok alkalmasnak vagy épp alkalmatlannak.

– Ja, itt nincs dedós titkos szavazás – pillantott ránk jelentőségteljesen Zalán, mire mind összerezzentünk.

– Ti sosem tartotok olyat? – nyekkent Krisz.

– Ugyan kérlek – legyintett Zalán lesajnálóan. – Ha megvan a véleményed, merj kiállni és felvállalni azt – mondta és bár keménynek hangzott, végeredményben mégiscsak volt benne igazság.

– Tehát a választás nem csak egyszerűen arról szól, hogy kijelölünk valakit, hanem arról is, mi mennyire látjuk tisztán a dolgokat és képesek vagyunk-e egymással dűlőre jutni – értelmezte a hallottakat Klau elgondolkodva.

– Így van, Dia – bólintott Dini, aki egészen eddig nem sokat fűzött hozzá a témához. Klaudia tekintete megvillant és haragosan meredt arra, ki azon a néven szólította, amit köztudottan utált.

– Bár nálunk ez az értekezés elmaradt, hisz egyetértettünk – tárta szét kezeit Zalán amolyan „ez van” stílusban.

– Senki nem ellenkezett?

– Egy ellenvetés sem akadt?

– Vagy valaki, aki másra szavazott?

– Minden egyes szavazatot Dini kapott – bólogatott Szonja.

– Még ő is saját magára szavazott? – hökkent meg Krisz.

– Látszik, hogy egyáltalán nem ismerted még ki – horkantott Zalán. – Nyilván magára szavazott.

– Ilyet lehet?

­– Persze, ha indokolt. Ugyanakkor a mi osztályunkba ugyan tényleg ő volt a legalkalmasabb, de nem is nagyon akadt ellenfele. Nyilván nehezebb a választás, ha több alkalmas egyén is van, akik között nehéz dönteni – magyarázta Milán, mi pedig mindig hallgatásba burkolództunk, már nagyban azon agyalva, vajon kire lenne érdemes szavaznunk.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/08/kosarsuli-120resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/07/kosarsuli-118resz.html

Páratlan páros, 15.rész

– Hé! Hé! Ez a srác az, aki miatt All Might visszavonult! – hallottam meg egy riporter hangját a hátam mögül, mire érdeklődve megfordultam. Már többen körbevették Bakugot, az arcába nyomva mikrofonjukat és mindenféle kérdésekkel rohamozták meg a Gyilkos Robbantókirályt, akinek ökölbe szorított remegő kezei nem sok jót sejtettek.

– Téged rabolt el a Gonosztevők Szövetsége, igaz?

– Milyen érzés, hogy miattad vonult vissza A Béke Szimbóluma?

Bakugo szemei elkerekedtek és a jelek szerint egyre inkább kezdett begurulni, valószínűleg már bármelyik másodpercben kitörhet és felrobbanthatja az egész bagázst.

 Én viszont nem bírtam megállni, kitört belőlem a nevetés. Hangosan, a hasamat fogva hahotáztam, mire minden jelenlévő kissé döbbenten fordult felém, hogy mégis mi bajom lehet.

– Bo-bocsánat – kértem elnézést a szemem törölgetve. – Csak hát ez annyira szórakoztató. Ha egy kicsit is belegondolnának, hamar rájöhetnének, hogy ez előbb vagy utóbb, de mindenképp bekövetkezett volna.

– Miről beszél? – fordultak egymás felé kérdően a riporterek, mire abbahagytam a nevetést és megvillant a tekintetem.

– Jól tudják, hogy All Might nem egyszerű hős. Ő volt az első számú, a legerősebb. Bizonyára az ereje már korábban lecsökkenthetett, ezért is akarták megölni a gonosztevők. Nevetséges, hogy a világunk legmagasabb falának, a béke szimbólumának visszavonulását egy 16 éves fiú nyakába akarják varrni – mondtam karbafont kezekkel, keményen, mégis lesajnálóan meredve az előttem álló mikrofonos kamerás seregre.

Erre nem igazán tudtak mit mondani, így szó nélkül elfordultam és ráerősen elsétáltam, de miközben távolodtam, hallottam, ahogyan rólam beszéltek.

– Ki volt ez?

– Fogalmam sincs.

– A UA diákja lenne ő is?

Hát igen. A létezésemet sosem verték nagy dobra, hisz a kard és a képességem a hősök titkos fegyvere volt, amit titokban akartak tartani. Edgeshot kitartó munkával érte csak el, hogy végre normális életet élhessek, elkezdhessem a hősképzőt és nyilván ennek folyamán kicsit megmutathassam magamat a világnak. Persze ettől még nem kellett volna feleslegesen középpontba kerülnöm, de nem bírtam tétlenül hallgatni, ahogyan Bakugo-t ostorozzák és vádolják valami olyannal, ami nem is az ő hibája. Bizonyára ő is hibáztatta magát és az semmiképp nem lehetett jó. Persze őt sem akartam olyan helyzetbe hozni, hogy egy „lány védte meg”, ezért választottam a lehető legjobb stratégiát, a szimpla lesajnálást.

Hamarosan megkezdődött a ceremónia, a meghívott hősök többsége megjelent, akárcsak a diákok és All Might is felbattyogott arany öltönyében a színpadra. Megtartották a beszédeket, a bíztató szövegeket, az elismeréseket, majd felcsendült a zene és szépen lassan mindenki a parkettre sétált. Nálunk is kialakult a próbákon összeállt párok és együtt mozogtak a zenére.

Egyszer csak Bakugo állt előttem, arcán kellemetlen kifejezéssel, fejt tüntetően más irányba fordítva, ám jobbját várakozásteljesen nyújtotta felém. Mivel örültem, hogy magától felkért, nem hecceltem feleslegesen, hanem elfogadtam a lehetőséget és kezemet az övébe csúsztattam.

A táncparkettre sétáltunk és táncolni kezdtünk.

– Komolyan gondoltad, amit korábban mondtál? – kérdezte meglehetősen visszafogott stílusban.

– Mármint a riportereken? – próbáltam felvenni a fonalat. – Persze. Remélem te sem vagy olyan beképzelt, hogy azt hidd, miattad vonult vissza az első számú hős.

Direkt próbáltam az aggódásom ilyen provokáló stílusba csomagolni, mert már ismertem annyira a személyiségét, hogy tudjam, ennek van nála a legtöbb esélye.

– Még jó, hogy nem – mordult fel.

– Érdekes, hogy a gonosztevők azt gondolták, maguk mellé állíthatnak – hümmögtem elmerengve. – Néha úgy érzem, hogy csak szánalmas próbálkozások ezek.

– Vagy csak valami félrevezetés – tippelt és meglepődtem, hogy ilyen egyszerűen megy nekünk a normális kommunikáció.

– Hogy azt higgyük, ilyen szerencsétlenek, miközben az igazi erejüket és terveiket elrejtik előlünk? – Ez nem is hangzott hülyeségnek.

– Mikor ott voltam, komolynak tűntek – felelte, ezzel leginkább saját magának ellentmondva. – De mégis mindig tudják, hol vagyunk, ismerik a suli rendjét és az osztályunkat.

– Egy ideje már filózom ezen és hallottam is pletykákat, hogy tégla van a UA-ben – vetettem fel, mert igazság szerint valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nagyon megbíztam ebben a fiúban. Fel tudtam volna sorolni az érveimet, hogy mi az, ami miatt megbízhatónak tartom őt, de amit mellette éreztem, nem egy kézzel fogható, logikus kisugárzás volt.

– Az sok mindent megmagyarázna – morogta és bár a fejünk egy vonalban volt, így nem láttam az arcát, el tudtam képzelni, mit gondolhat erről. Szerettem volna reflektálni valamit, ám ekkor egy hatalmas robbanás rázta meg az épületet és a mennyezet beomlott. 

Mindenki ijedten rezzent össze és a parkett közepén állók (köztük mi is), felfelé bámultak, a törmeléket figyelve megkövülten, ami egyenesen ránk készült hullani.

Gyorsan reagáltam, Bakugoval szétrebbentünk és elkaptam a hozzám közel álló döbbent Ashido karját meg egy megrettent öregúrét, majd biztonságos helyre rángattam őket. A jelenlévő hősök gyors intézkedésének köszönhetően a törmelék többségében megsemmisült, így valószínűleg senkinek nem esett baja.

– Mi ez, valami élethű bemutató? – meredt a lyukas mennyezetre Mineta, egyszerre reménykedve, ugyanakkor teljesen elfehéredve.

– Erősen kétlem – tartottam a tekintetem az újdonsült bejáraton. – Elnézést kérek, ha fájdalmat okoztam – hajoltam le végül az öregúrhoz és felsegítettem.

– Ugyan, köszönöm a segítséget! – törölgette poros szemüvegét, ám ekkor tárgyak repültek le a robbantott lyukon és a földhöz érve hatalmas füst robbant belőlük. Eszméletlen gyorsan takartam el a szám és az orrom, hisz bármi is ez a gáz, semmi jót nem jelenthet, ha belélegezzük.

– Be vannak zárva az ajtók! – kiabáltak a jelenlévők rémülten minden irányból. Szóval az egyetlen kijárat a mennyezeten tátongó lyuk, ám ki tudja, mi vár ránk ott.

Bakugo került elő valahonnan mellőlem és a kezembe nyomott egy gázmaszkot, majd a bácsinak és Ashidonak is odahajított egyet. Ahogy elnéztem a válla felett, Yaomomot pillantottam meg, ahogyan folyamatosan gyártotta ezeket a roppant hasznos eszközöket. Tudtam, hogy a hely tele van profi hősökkel és semmi szükség a magánakcióinkra, ám megvolt az ideiglenes engedélyünk és egy terv is alakult a fejemben. Mellettem Bakugo tenyere már szikrázott, készen arra, hogy a levegőbe reppenjen, egyenesen felfelé. Elkaptam a csuklóját és gyorsan megráztam a fejem, majd magam után kezdtem húzni.

Következő rész: 

Előző rész: 

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/07/paratlan-paros-ao-adatlapja.html

Kosársuli, 118.rész

Június 14., kedd

Ma már keveredve meccseztünk és játék közben a nagyobbak folyamatosan rámutattak a hibáinkra és segítettek elmagyarázni, hogyan kéne kiküszöbölnünk azt. Voltak kedves, segítőkész, türelmes megszólalásaik és akadt olyan is, ami abszolút megállta a helyét, mégis arcul csapott. Ilyen volt, mikor kiszúrtam, hogy Szonja jól helyezkedett és átpasszoltam neki a labdát, azonban útközben a semmiből előkerült Milán és megszerezte azt.

– Jó meglátás, kis tanítvány, de semmire nem mész vele, ha a passzod nem ér célba! – kiabálta, miközben már messze járt és épp pontot szerzett a saját csapatának.

A felsőbbévesek nagyrésze kis tanítványnak szólított engem, gondolom mert Dini mesélt nekik a közös múltunkról. Dini viszont mindannyiunkat egyéni becenévvel látott el és konkrétan senkit nem szólított úgy, ahogy az illető kérte az ismerkedős játéknál. Ez felidézte a régi emlékeket és még mindig mulatságosnak tartottam ezt a szokását.

A meccseket követően mindenki a saját osztályával nyújtott és mi nagyban az idősebbek játékáról társalogtunk.

– Úgy érzem, rengeteget fogunk tanulni ebben a három hétben – masszírozta talpait fájdalmas arckifejezéssel Krisz.

– Az egy dolog, de mik ezek a hülye becenevek? – fújta fel magát Klaudia.

– Engem Kiskobinak hív és az nem is olyan rossz – vigyorgott Krisz, majd elgondolkodva hozzátette. – Még ha szerintem gúnyolódik is velem.

– Engem KonKon-nak szólít vagy Lulu fiújának – jegyezte meg Konrád sűrű pofavágások közepette.

– Örülnetek kéne! – háborodott fel Tibi, majd kétségbeesetten hozzátette. – Nekem a Betoji nevet adta.

– Hát mert totál betojtál a centerüktől – fogta a hasát nevetve Krisz.

– Te is betojtál volna! – mutatott rá Tibi. – Láttátok azt a csávót? Rohadt ijesztő! És nem szól egy árva szót sem, csak bámul rám! Mikor rossz helyre álltam, megkocogtatta a vállam és arra a pontra mutatott, ahol jobb lett volna lennem!

Nos, igen, a felsőbbévesek egyik centere, Viktor tegnap nem volt jelen, ma láttuk őt először és nem csak, hogy eszméletlen magas, még elég nagydarab is. Egy árva szót nem szólt egésznap és összességében elég ijesztő a kiállása, de szerintem nem arra játszik, hogy másokat riogasson, csak egyszerűen így néz ki. Ám míg én csak távolról szemléltem őt, szerencsétlen Tibinek konkrétan őt kellett fognia, ami hát nem ment egyszerűen.

– Szerintem aranyos a maga módján – mosolygott Eszti jókedvűen. – Mikor megbotlottam, azonnal megtartott.

– Visszatérve a hülye megszólításokra – terelte vissza a témát Csenge. – Engem lepalizott! Emlékeztek, mit mondtam az első napon? Hogy mi az a megszólítás, amit nem szeretek?

– A Pali – bólogattam és képtelen voltam megállni a vigyorgást.

– Ez a gyerek mestere annak, hogyan tapintson rá mások gyengeségeire – értett egyet Klaudia felbőszülten. – Diának szólított és mikor kértem, hogy ne tegye, ördögien elvigyorodott és azóta csak így nevez.

– Én Dodo lettem – meredt maga elé szörnyülködve Dominik. – És még csak meg sem indokolta, miért.

– Mint a kacsa? – pillantott rá érdeklődve Krisz.

– Nem tudom – ingatta a fejét Dominik kicsit megbotránkozva.

– Dini már csak ilyen – nevettem fel jóízűen. – Szeret mindenkinek egyéni becenevet adni és igen, valóban arra pályázik, hogy az illetőt idegesítse az adott megszólítással. Nyugodtan vegyétek fel a kesztyűt és aggassatok rá idióta neveket ti is – tanácsoltam.

– Ahhoz nincs merszem – ismerte el Krisz.

– Ja, tuti nem mernék szembe menni vele – bólogatott egyetértően Tibi.

– Hát én se – ingatta a fejét Csenge. – De ahogy elnéztem, legalább a saját csapattársai visszavágnak neki.

– Amúgy ti is láttátok, hogy versenyt csinálnak a dobássorozatoknál? – vonta fel a szemöldökét Eszti.

– Aha és ahogy hallottam, nem is arra mentek rá, hogy ki dob be többet, hanem konkrétan az nyert, aki mindent bevágott – csóválta a fejét hitetlenkedve Bence.

– Én már annak is örültem, ha megvolt a hatvan százalékos siker – vallotta be Csenge.

– Egész más szinten vannak – sóhajtott Krisz. – De mi is el fogunk jutni oda! – tette hozzá elszántan, mi pedig egyetértően osztottuk a szilárd kitartását.

Lassan befejeztük a nyújtást, ám én még mindig cipőben voltam, ugyanis nem terveztem hazamenni, míg a többiek már szállingóztak kifele. Céltudatosan megindultam az idősebbek társasága felé, majd Szonja elé érve vigyázzállásba vágtam magam.

– Kérlek taníts meg rendes tempót dobni!

Egy pillanatra meglepődött, talán a heves kérésem végett, majd halványan elmosolyodott.

– Persze, szívesen.

– Mi van? – került elő a hátam mögül Dini döbbent arccal. – Miért őt kérted meg és nem engem?

– Mert tőled már rengeteget tanultam – feleltem legyintve.

– Ohohó, a kis tanítvány már nem kíváncsi a mesterére – csatlakozott hozzánk Zalán, mondandóját Dininek címezve.

– Nem? – meredt rám elbizonytalanodva Dini.

– Nos, más esetben szívesen tanulnék még tőled, de most a technikám fejlesztésére szeretnék ráfeküdni, nem pedig az irányítói mivoltom erősítésére – magyaráztam, mert az éjszakai gondolkodásom erre az elhatározásra juttatott.

Konrádnak igaza volt. Mint csapat és mint a csapat játékosai sokat fejlődtünk, az állóképességünk és a védekezésünkkel egyetemben, de az olyan egyéni képességeink, mint a dobóteljesítményünk vagy a passzaink pontossága és ereje nem lett sokkal jobb. És a dobótábor nyilván erre ment rá, az edzők mindenkit figyeltek egyenként és a nagyobbak is folyamatosan tudtak tanácsokat adni, de én szerettem volna még többet beleadni.

Végül Szonja még két órán át tanítgatott és dobáltuk a tempókat, néha szünetet tartottunk, olyankor pedig a nagyobbak szórakoztattak. Kiderült, hogy Dinit meghívták az országos edzőtáborba, ahova a különböző kosaras sulikból egy két játékost szoktak csak beválogatni, a legtehetségesebbeket, akiknek fejlesztik a képességeiket. Dini egyszerre viselkedett úgy, mint aki büszke, mert kiválasztották a remek teljesítménye alapján, ugyanakkor úgy tűnt, mint aki számára ez a természetes, hisz megdolgozott érte. Én is ilyenné szerettem volna válni. Elszánttá és sikeress. Olyanná, mint maga Dini.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/07/kosarsuli-119resz.html
Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/07/kosarsuli-117resz.html

A pálya királyai, 4.rész

– Oké, már csak egy van hátra! – pattogtatta labdáját erősen koncentrálva Dini.

Már mind ledobtuk a sorozatainkat, neki maradt egyetlen dobása középről, a hárompontos vonaláról. Megpörgette labdáját, majd pattintott kettőt és… Kihagyta.

– Neeeee! – rogyott térdre és a fejét fogva kiáltott a mennyezet irányába.

– Hehe, én nyertem! – termett mellette Milán jókedvűen és Dini vállán megtámaszkodva terpeszben átugrott a szerencsétlen vesztes kapitány felett.

Szokásunkká vált versenyt csinálni ezekből a dobásokból, ugyanis az is motivált minket, hogy legyőzhetjük egymást azzal, ha minél többet sikeresen bevágunk.

– Akkor ma hivatalosan is enyém a korona – nyomta fejébe a leeresztett kosárlabdából cakkosra vágott „koronánkat” Milán vigyorogva.

– Az az én koronám – nyúlt felé erőtlenül és némileg megsemmisülten Dini, immáron négykézláb térdelve a földön.

Miután mindenki végzett a dobásaival, megkezdődhetett a délutáni meccsezés. Első körben Dini, Krisz, Milán, Zalán és Regi játszottak Luca, Konrád, Juci, Gergő és ellenem. Az edzőink szándékosan ugyanazzal a tíz emberrel kezdtek, mint tegnap, csak most ugyebár összekeverve voltunk, így a kisebbek láthatták, hogy nincs minden veszve. Itt már egyáltalán nem élet-halál harcról volt szó, hanem a fejlődésről és a tanulásról, mely azt jelentette, hogy az edzőink folyamatosan mondták az észrevételeiket. Mi is igyekeztünk előrelendíteni a kisebbek haladását, így a pályán állva láttuk el őket különféle tanácsokkal.

– Az úgy nem lesz jó Kiskobi – pattogtatta a labdát az oldala mellett Dini, oda se nézve, Krisz mozgását figyelve. – Ha így zársz el, pont a centerekbe ütközöl. Állj oldalabb és gyere kicsit feljebb.

– Ó, értem! – csapta össze kezeit megvilágosodva a srác és végrehajtotta, amit Dini mondott neki.

– Te meg Hermi, Kuci ellen nem győzhet a palánk alatt, muszáj kifutnod és csellel leráznod – fordult ezúttal Regihez.

– Értem. Regi vagyok – bólintott a lány.

– Én meg Krisz! – ragadta meg az alkalmat Kiskobi, hogy pontosítson Dini megszólításán.

– Tudja ő, de ne számítsatok rá, hogy valaha is így szólít majd titeket – legyintett Zalán a palánk alól.

– Hát mert pont úgy néz ki, mint Hermione Granger a HP filmekből – érvelt Dini és egyébként nem hibáztattam, hisz Regi göndör barna hajával engem is a varázslólányra emlékeztetett.

A második menetben az egyik oldalon Edit irányított, a bedobói Klaudia és Bazsa lettek, a centerek pedig Sári és Tibi. Velük szembe került Dominik, Andi, kisBence, centernek meg Csenge és Viktor. A mi Viktorunk tegnap nem volt jelen, így az elsősök most láthatták teljes életnagyságában a hatalmas és nagydarab centerünket, akik sose szólt egy kukkot se. Tibi, akire kiosztották, hogy fogja Viktort, teljesen elfehéredve, kitátott szájjal és tágra nyílt szemekkel bámult fel Viktorra, aki meg ugyan kedvesen pillantott le rá, ebből semmi nem jöhetett át a rémült alsóbbévesnek, mert a centerünk mindig ijesztőnek tűnt.  Ráadásul Viktor esetében a kedvesség nem abból érződött, hogy mondjuk mosolygott volna. Nála nagyon figyelni kellett arcának legapróbb rezdüléseire, mert ezek árulkodtak az érzéseiről.

Mellettem Dini hangosan hahotázva mulatott a kialakult helyzeten, bizonyára rendkívül szórakoztatta a kisebbek (teljesen jogos) riadalma. Végül mindannyian helyet foglaltunk a székeken és figyeltük a meccset, hogy aztán mondhassunk néhány hasznos tanácsot a többieknek. A lábamra pillantottam és észrevettem, hogy meglazult a cipőfűzőm, úgyhogy nekiláttam bekötni azt. A suli biztosított nekünk kosárlabda cipőt, sőt, megszabott egy összeget, amin belül mindenki válaszhatott magának ízlésének megfelelőt. Én anno egy világoskék színű, lilás talpú lábbelit választottam, míg Zalán fekete-citromsárgát, Juci pedig sötétlilát. Milán lábán egy narancssárga cipő feszült, Dini pedig egy fehéret viselt, melynek orra középkék volt, ami ilyen szemcsésen futott át a fehérbe.

A meccseket követően a többség a nyújtást követően az öltözők felé vette az irányt, ám ahogy elnéztem, Luca nagyon is felém tartott.

– Kérlek taníts meg rendes tempót dobni! – Olyan elszánt arcot vágott, hogy egészen meglepődtem.

– Nos, ha ilyen szépen kérsz, igazán nem mondhatok… - kezdte Dini önelégült fejjel. – Hogy mi? – döbbent meg, amikor kinyitotta szemeit és konstatálta, hogy a kis tanítványa hozzám beszélt.

– Persze, szívesen – mosolyogtam végül rá bátorítóan.

– Mi van? Miért őt kérted meg és nem engem? – mered Lucára teljesen összezavarodva és láthatóan kétségbeesetten Dini.

– Mert tőled már rengeteget tanultam – felelte a kis tanítvány.

– Ohohó, a kis tanítvány már nem kíváncsi a mesterére – duruzsolt Dini fülébe Zalán gonoszan vigyorogva.

– Nem? – meredt Lucára kétségbeesetten Dini.

– Nos, más esetben szívesen tanulnék még tőled, de most a technikám fejlesztésére szeretnék ráfeküdni, nem pedig az irányítói mivoltom erősítésére – magyarázta amaz.

– Hallottátok ezt? – húzta ki magát büszkén. – Még szeretne tanulni tőlem. Hát persze, hogy szeretne!

– Voltaképpen azt mondta, hogy most nem akar, de mindegy – dünnyögtem, de Dini meg sem hallotta, hanem csak elszaladt, hogy másoknak is elújságolja a  történteket.

Egy órányi gyakorlás elteltével szünetet tartottunk és a széksorhoz léptünk, hogy kortyoljunk párat.

– Mikor kezdődik az országos tábor? – érdeklődött Milán Dinitől, mire Luca felkapta a fejét.

– Meghívtak az országos edzőtáborba? – meredt mesterére csillogó szemekkel, aki ettől persze csak még jobban elájult magától.

– Még szép! – tartotta fel hüvelykujját győzedelmesen. – A meccsen, amire eljött a bizottság dobtam vagy negyven pontot egymagam – fényezte magát büszkén.

– Igazából azért hívták be, mert piszkosul jól lát a pályán és remekül adogatja a passzokat – avattam be Lucát a valójában történtekbe.

Az országos edzőtábor egy nagyon intenzív kéthetes tréning, ahova az ország minden tájáról csak a legjobbakat válogatják csak be, hogy az ő képességeit kristályosítsák ki. Az, hogy Dini meghívást kapott, hatalmas szónak számított, de szerintem abszolút meg is érdemelte. Ráadásul egy rakás idegen idegesítésével töltheti majd ezt a két hetet, mindenkinek az agyára mehet, ármánykodhat kedvére és remélhetőleg a tudása is fejlődik majd.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/07/a-palya-kiralyai-5resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/07/a-palya-kiralyai-3resz.html