Mikor felébredek, először azt se tudom, hol vagyok. Kinyitom a szemem, de sötét van körülöttem, csak a holdfénye világít be, ami sokat segít rájönnöm, hogy még mindig Chester szobájában vagyok. A kanapé előtti puha szőnyegén ülök, testem nagy részét a selymes anyagú pokróc takarja. Fejemet az asztalon fekvő karomon nyugtatom, így lassan kiegyenesedem és óvatosan körbenézek. Nem tudom, hány óra lehet, mennyit aludtam életem megkeserítőjének padlóján és azt pláne nem, hogy ez a szívtelen miért nem dobott még ki innen. Villámként hasít végig rajtam a felismerés, hogy azért hagyott itt aludni, mert csinált velem közben valamit. Pánikszerűen az arcomhoz kapok és végigtapogatom, de nem érzek semmit. A szemem sarkából észreveszem a mellettem lévő tükrös szekrényt, benne pedig visszatükröződni magamat. Nincsenek alkoholos filccel rajzolt disznóságok vagy feliratok az arcomon, sem rágó a hajamban. Nem érzem, hogy büdös lennék, mint akit leöntöttek vagy bekentek valami tartós, szagos és lemoshatatlan folyadékkal.
Chester ezek szerint hozzám se nyúlt, de
ez nem jelenti azt, hogy biztonságban vagyok. Ellophatta a telefonom, hogy
visszaéljen vele vagy összefirkálhatta a füzetemben lévő rajzokat, esetleg
kihajította az ablakon a táskám tartalmát. Fantáziája mások bosszantását
illetően roppant élénk és messzemenő, így bele se gondolok inkább, mennyi
mindent tehetett velem, míg én aludtam. Továbbá nem tudom, ő hol lehet, de talán
jobb is így, inkább csak csendben összepakolom a cuccaimat és felállok, hogy
elosonhassak. Ekkor azonban észreveszem őt: a szoba távoli, feljebb lévő
részében álló ágyán fekszik. Megdermedek, hogy ébren van, mert az
éjjeliszekrényen álló olvasólámpa fel van kapcsolva. Legalább húsz másodpercen
keresztül meredek rá mozdulatlanul, de nem történik semmi, így megnyugszom,
hisz bizonyára alszik. Ez az én nagy szerencsém, ki is használom és sietve
elhagyom a főépületet.
– Hé, Fiddling! – kap el másnap a folyosó
Chester, mire megtorpanok és feléfordulva bevárom. Arra számítok, hogy a
kezembe nyomja a táskáját, hogy cipeljem vagy elküld a büfébe, hogy végre
visszaálljon a világ rendje. – Tegnap átaludtad a beadandóm elkészítését, ezért
ma is dolgoznod kell rajta.
– Rendben. Ne haragudj! – felelek kapásból.
– Unom már ezt – torpan meg, ezért én is
megállok és egymással szembe fordulunk. – Mindig azt mondod, ne haragudjak,
pedig én nem vagyok dühös. Ha a bocsánatomat akarod kérni, akkor tedd azt.
Nem igazán értem, mire akar kilyukadni, de
tekintete meglepően kifejezéstelen. Máskor egyértelműen minősíthető haragosnak,
gonosznak, kegyetlennek, sokatsejtetőnek, kárörvendőnek vagy lenézőnek, de most
megfejthetetlenül visszafogott.
Az egyetlen, akinek bocsánatot kellene
kérnie, az ő és hiába néz most rám ilyen érthetetlenül kedvesen, ez akkor sem
változtat semmin.
– Bocsánat – felelem gépiesen. – Munka
után rögtön megcsinálom.
– Nem akarom, hogy megcsináld – szorítja össze
keskeny ajkait. – Azt akarom, hogy segíts elkészíteni.
Szólásra nyitom a szám, ám ekkor Twyla
vetődik közénk és mivel magasabb nálam, eltakarja előlem Chester alakját.
– Mit akarsz már megint, Cutland? –
szegezi kérdését Chesternek bátran és harcra készen.
– Csak beszélgettünk – hallom az örökös sértett
és haragos hangját.
– A veled való beszélgetés sosem örömteli,
többnyire felér egy kínzással, szóval ne mondd nekem ezt úgy, mintha valami jó
dologról lenne szó – bök Chester mellkasa felé Twyla bepöccenve.
–
Hogy mersz sértegetni? – sziszegi Chester és a barátnőm mögül kipillantva
látom, hogy szeme villámokat szór.
–
Emlékeztetnélek, hogy nem én vagyok az, aki megállás nélkül bánt másokat és még
élvezi is – vág vissza Twyla, mire Chester egy pillanatra rám néz, tekintetünk összefonódik,
de sietve lesütöm a szemem.
– Beszélj csak tovább és szíves örömest bemutatom
rajtatok ezt a hobbimat – dugja zsebre kezeit és felölti érezelemmentes
arckifejezését, csak a szeme mutatja sértettségét és dühét.
Twyla nem felel, mert nem akar bajba keverni
engem, Chester pedig egy lenéző, ám győzedelmes mosoly kíséretében otthagy
minket.
– Jól vagy? – pördül meg Twyla aggódva. –
Ne haragudj, hogy nem tudtam befogni a szám!
– Most aztán jól feldühítetted az újabban
csak benne szunnyadó tigrist – jegyzi meg Haven, aki jó szokásához híven hangtalanul
és észrevétlenül jelent meg.
– Inkább kígyó, mint tigris – morog Twyla
a szemét forgatva.
– Nincs semmi baj – szólalok meg végül. –
Nem mondott semmi rosszat.
– Semmi rosszat? Ezt erősen kétlem –
csóválja a fejét, majd karbafonja kezeit és közelebb hajol. – Ha nem
ismernélek, azt gondolnám, falazol neki.
– De ismersz – állom a tekintetét. Átfut
az agyamon, hogy Chester azért húzta fel magát, mert lehet, hogy ő próbálkozott
másképp viselkedni velem, én pedig nem voltam vevő rá. Nem avattam be a
barátaimat, hogy mostanában nem feltétlen akar kicsinálni, ezért nem muszáj rögtön
a védelmemre kelni. Chester képes ilyesmin felhúzni magát. Ugyanakkor
nevetséges, ha azt gondolja, elég néhány nagylelkű lépés a részéről és máris
jóvátett minden múltbáli történést és a továbbiakban simán bizalmat szavazok
neki.
– Az a helyzet, hogy Chester az utóbbi
időben jóval… Visszafogottabb – magyarázom, miközben a kezemben tartott füzet
sarkát babrálom.
– Visszafogottabb? – ismétli meg Twyla. –
Arra célzol, hogy például fejberúgta Dalton, amiért bántott téged?
– A szóbeszéd alapján akkor egyáltalán nem
volt visszafogott – szúrja közbe Haven.
– Nem épp erre gondoltam, de be kell
látnotok, hogy az is elég váratlan és szokatlan lépés volt a részéről – mondom ki
és ez az első alkalom, hogy elismerem, tényleg van valami a levegőben, nem csak
beleképzelem. Bólogatnak, ezért folytatom. – Tegnap nem velem csináltatta meg a
művészetházit, hanem tanácsokat kért és egyedül dolgozott rajta. És ott van ez
a kocsis, sofőrös dolog is, ráadásul most is azt mondta, hogy nem dolgoztatni
akar, hanem segítséget kérni.
– Nem lehet, hogy még a rúgás utáni agyrázkódásod
miatt képzeled be ezeket a dolgokat? – mered rám komolyan Twyla, mert nem
akarja elhinni a hallottakat.
– Először azt gondoltam, csak bűntudata
van, aztán meg azt, hogy valamit tervezget, de most nagyon úgy tűnik, hogy
egyszerűen csak… - keresem a megfelelő szavakat, de nem igazán találom.
– Változtatni próbál – segít ki Haven.
– Szerintetek lehetséges volna? – bámulok
rájuk tanácstalanul, de erre a kérdésre egyikünk sem tudja a választ.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése