2020. november 25., szerda

A szívtelen fiú, 24.rész

10 perc és itt vagyok” – hirdeti a gyengélkedő ajtajára akasztott kis tábla. Kellemetlen érzés kerít hatalmába és nem akarok itt várakozni. Furcsa, hogy rajtam van a kabátja, az meg pláne, hogy a jelek szerint Chesternek esze ágában sincs magamra hagyni. Nem akarom, hogy meglássanak, nem akarok újabb Chester féle móresre tanítása tanúja lenni és főleg nem akarok az lenni, akiért Chester „kiáll”. Legszívesebben visszaadnám a kabátot és elrohannék, de csak rontanék a helyzetemen.

- Menjünk inkább órára – vetem fel halkan, mert ellenkezni sem merek vele.

- Vérzik a térded – feleli, de nem pillant a sebemre, hanem a szemembe néz.

- Majd lemosom a mosdóban – kínálok megoldást máris, hogy mielőbb szabadulhassak.

- Szó sem lehet róla! Megvárjuk az orvost, ellátja a sérülésed, aztán kirúgatom, amiért vesztegette az időmet.

Chester fenyegetőzik, vonásai merevek, hangja élesen cseng, mégis árad belőle valami törődés féle. Talán azért tűnik így, mert úgy fogalmazott: megvárjuk. Mi. Együtt.

Chester nem a végtelen türelméről és empatikusságáról híres, így nagyjából húsz másodperc elteltével már kezében a telefonja és az igazgatót tárcsázza.

- Volna szíves a helyére küldeni az iskolaorvost? – szól bele köszönés nélkül.

Ugyan nem hallom a választ, de biztos vagyok benne, hogy az igazgató sűrű bocsánatkérések közepette már az iskolaorvos nyomában jár, hogy megbocsátást nyerjen. Chester nem mond többet, csak bontja a hívást és zakójának belső zsebébe csúsztatja telefonját. Persze nem azért csinálja ezt a felhajtást, mert annyira aggódna értem és szeretné, ha mielőbb ellátnának. Ez csak a személyes problémájából fakad, hogy utál várakozni és neki jár, hogy itt legyen az orvos, mikor idejön.

Végül nem telik sok időbe és egy fiatal nő érkezik, fekete ceruzaszoknyában, fehér blúzban és azzal megegyező orvosi köpenyben.

- Ezt nem kapkodta el! – hangzik fel Chester gúnyos megjegyzés, amint a doktornő odaér hozzánk.

- Bocsánat, ebédelni voltam – mosolyog ránk a nő. Feltehetőleg új még itt és fogalma sincs, mi vár most rá. – Minden rendben?

Kulcsát a zárba helyezi és elfordítja azt, majd előremegy a helyiségbe. Chester bevág elém és dühösen trappol be az gyengélkedő szobába.

- Egyáltalán nincs rendben! Hogyan vállalja a felelősséget? Milyen alapon mer megvárakoztatni engem? – Engem. Nem minket.

- Nekem is ebédelnem kell valamikor – feleli a nő könnyedén.

- Hát ebédeljen itt! Vagy legyen helyettese! És ha netalán súlyos problémával jöttem volna ide?

- Ahogy elnézem makkegészséges vagy, úgyhogy inkább menj órára – kerüli ki Chestert a doktornő és elém lép, máris a kezemet vizslatva.

- Hogy merészel ilyen lekezelően beszélni velem? – háborodik fel Chester, keskeny ajkai összeszorulnak a dühtől.

- Mi történt? – kérdezi tőlem a doktornő, maximálisan figyelmen kívül hagyva a forrongó Chestert. – Ülj az ágyra, kérlek.

Szó nélkül teszem, amit mond.

- Most komolyan levegőnek néz? – képed el Chester, hisz vele ilyesmi a sohánál is ritkábban történik.

- Elestél? – pillant rám a doktornő, miközben odahúz egy széket és leül rá, hogy kitisztítsa a térdemen lévő sebeket. Aprót bólintok. – Netalán ez az alak lökött fel?

Teljesen lefagyok, amiért a doktornő ilyen huncut mosollyal és pajkos stílusban képes feltenni ezt az egyszerű, mégis végzetes kérdést.

- Honnan veszi a bátorságot, hogy megvádoljon? Talán nem tudja, ki vagyok? – Chester most már tényleg magán kívül van.

- De, tudom – bólint a doktornő, ezzel végleg összezavarva valószínűleg mindkettőnket.

- Én hoztam ide Fiddlinget, sőt én voltam az, aki megvédte! – kéri ki magának Chester.

- És tőled ki védi meg?

Felszisszenek. Persze nem a kérdése végett, arra reagálni se mernék (pedig voltaképpen az is elég meghökkentő), csupán most ekkor fejezi be a seb kimosását és a fertőtlenítő folyadék csípi a sérülésemet. Várom az erőteljes visszaszólást, a kirúgatással való fenyegetést, de mindez Chester részéről elmarad. Óvatosan felé pillantok és meglepve tapasztalom, hogy földbegyökerezett lábakkal és megfejthetetlen arckifejezéssel áll a szoba közepén. Leginkább olyan, mint akit sokkoltak a hallottak.

- Hogy… Hogy érti ezt? – mered ránk és ez az első alkalom, hogy megbicsaklani hallom a hangját.

- Még új vagyok itt, de egyértelművé tették számomra, hogy a Cutland család befolyása hatalmas az iskolában. Csak mert idehoztad… Ne haragudj, hogy hívnak? – fordul felém a doktornő.

- Fidelia Slora vagyok.

- Csak mert idehoztad Fideliát, még nem jelenti azt, hogy az egész baleset előidézője nem te magad voltál.

- Hisz akkor még nem is voltam ott!

- Nos, amennyire én hallottam, a diákok vagy tartanak tőled vagy követnek téged. Gondolom nem ez az első eset, hogy Fideliának valami baja esik – pillant jelentőségteljesen a begipszelt kezemre. – Hogy tört el a keze?

Chester szólásra nyitja a száját, de aztán becsukja, majd végül összepréseli keskeny ajkait.

- Nem az én hibám volt.

- Hogyne – hagyja annyiban a doktornő. – A cselekedeteiknek következménye van. Ha most nem is te lökted fel, a többiek azt teszik, amit te teszel, azt bántják, akit te bántasz.

Befejezi a sebek tisztogatását és leragasztását, majd megérdeklődi, hogy megsérültem-e máshol is, de csak a fejemet rázom.

- Jól van, akkor menjetek órára – int.

- Úgy lesz. Megyek és kirúgatom – feleli Chester, de a szokásosnál jóval halkabban és erőtlenebbül.

- Tedd azt – ért egyet a doktornő bólintva, majd rám kacsint és utunkra bocsát minket. Nem tudom, hogy azért ilyen bátor, mert ilyen a jelleme vagy egyszerűen fogalma sincs arról, hogy Chester szavai nem üres fenyegetések, hanem nagyon is valós ígéretek.

- Kérlek, ne rúgasd ki! – ragadom meg Chester karját folyosón, hogy visszatartsam. Megtorpan, de nem felel, ezért gyorsan elengedem.

- Kérlek, ne tedd meg! – ismétlem meg, mert úgy érzem, ez is az én lelkemen száradna, mint ahogy a sofőrje sorsa is.

- Én buzdítom a többieket arra, hogy bántsanak – közli maga elé bámulva. Szívesen helyeselnék, de nincs merszem hozzá. – De hisz mondtam nekik, hogy ne tegyék! Mondtam a focipályán, vagy nem? Akkor miért én vagyok a hibás?

A jelek szerint Chester abban a hitben élt, hogy mivel elrettentő példát statuált Daltonon, ezzel eltörölt tíz évnyi berögzült és elfogadott szokást. Mert, hogy ez az én piszkálásom. Egy szokás ez nekik, mint másoknak a körömrágás vagy a beszéd közbeni gesztikulálás. Mélyen a szemébe nézek és őszintén megválaszolom a kérdését.

- Mert egyetlen jótett még nem változtat meg temérdek rosszat. 

Következő rész:

2020. november 13., péntek

A szívtelen fiú, 23.rész

 Chester a suliban megint csak rám se hederít, felém se néz. Nem hozza fel újra, hogy délután segítsek neki és nem sózz rám semmilyen feladatot, amit helyette kellene elvégeznem. Éppen az iskolaudvart szelem át, a tanáriba tartok néhány irattal a kezemben, amikor váratlanul egy hógolyó csattan az arcomba. Keményre van összegyúrva és rémesen hideg. Ahogy az arcomnak ütközik, darabokra hullik, a bőrömhöz érve máris olvadni kezd, a fagyos cseppek utat találnak a nyakamon át a blúzom alá és mielőtt felocsúdhatnék, máris a tarkómnak csapódik egy másik. Megbotlok egy hóbuckában és az amúgy is jeges járdán elcsúszva elveszítem az egyensúlyom és térdre rogyok. A jobb kezemben a papírokat tartom, míg a bal még mindig gipszben van, így megtámaszkodni se tudok. Elejtem az iratokat, amik a vizes földön szétterülve máris elkezdnek átázni és érzem, ahogy kiszakadt harisnyám alatt a térdem vészesen sajogni kezd a kellemetlen landolástól.

Felpillantok, hogy szemügyre vegyem a támadóim. Nem mintha számítana. Jobb volna nem is törődni vele, csak elfogadni és kibírni, de valamiért tudni akarom. Megszokásból elfog az érzés, hogy a szívtelen zöldeskék szempárral találkozik majd a tekintetem, de csak Haxley és Dalton sötét, sértett és gúnyos pillantását látom.

- Cutland nagyra van magával, amiért bármit megtehet – haladnak felém fenyegetően. – De mikor nincs itt, mi is bármit megtehetünk.

Tudom, hogy alapvetően nem közvetlenül velem van bajuk. Én csak az vagyok, aki miatt Chester Cutland megszégyenítette őket, aki szimbolizálja jelen pillanatban az érzést, hogy megalázták őket. És én vagyok az, akin ezt megbosszulhatják, hiszen Chester ilyen tekintetben érinthetetlen a számukra.

- Eddig bezzeg ő is szórakozott ezeken, most meg játssza itt a hőst! – méltatlankodik mérgesen Haxley.

- Szerinted erről van szó? – ülök a sarkamra, mert felesleges lenne felállnom és abban sem vagyok biztos, hogy menne. Nevetni tudnék ezen az abszurd elképzelésen, miszerint Chester a megmentő hős szerepében tetszeleg.

- Teszek rá, hogy miről van szó! – csattan fel Haxley. – Minket nem alázhat meg kénye-kedve szerint!

- Már hogy ne tehetném – tölti be a teret Chester fagyos, szívtelen hangja.

A főépület bejáratnál áll, ahova én is igyekeztem. Karbafont kezekkel az ajtókeretnek támaszkodik és megdöbbentő módon egész lénye megnyugvást áraszt a számomra. Olyan érzést kelt bennem, mintha ebben a felállásban most, hogy itt van, már nem kell tartanom semmitől, mert nyugodtan és (a megjelenése előtt szerzett sebeket leszámítva) sértetlenül távozhatok. Chester mostanában tanúsított furcsa korszaka előtt a megjelenése mindig csak több bajt, fájdalmat és nehézséget hozott a számomra, most mégis mintha megkönnyebbült sóhaj hagyná el ajkaimat.

Dalton és Haxley megtorpannak. Tekintetükben még ott a haragos izzás, de nem merik folytatni, amit elkezdtek. Chester ellöki magát támasztékától, elegánsan lehajol és meztelen kezei közé fog egy nagy adag havat. Kiegyenesedik, majd megindul felénk. Lassú, ráerős léptekkel halad előre, közben ujjaival gömb formába gyúrja a kezében tartott havat.

- Úgy látszik, újabban nem fogalmaztam elég világosan – szólal meg, hangja vészjóslóan csendül fel, miközben egyre tömörebbre, keményebbre nyomja össze a havat. – Ebberly bizonyára szeretne egy újabb demonstrációt.

Chester keskeny ajkán gúnyos mosoly játszik, de tekintetében valami egészen újat vélek felfedezni. Nincs időm megfejteni, hogy mit látok, haragot, bosszút, sértettséget vagy netalán olyasfajta számára eddig ismeretlen érzést, mint az aggodalom. Elér hozzám és ellépve mellettem elém pozícionálja magát, testével takarva engem a két fiú elől.

- Szíves örömest viszonzom mindazt, amit Fiddlinggel csináltatok az imént – folytatja, és valahogy nevetségesnek tartom, hogy miközben engem véd, a gúnynevemet használja, észre sem véve ennek bizarr hatását.

Dalton nyel egyet és a Chester kezében tartott fagyos, kőkeményre gyűrt hógolyóra pillant. Bizonyára egyáltalán nem szeretné a demonstrációt, valószínűleg még a focipályán történteket sem heverte ki. Haxley-ben jobban pezseg a harag, nem akarja megint úgy végezni, hogy alul marad és megalázzák, de meghunyászkodni sem szeretne. Végül is ketten vannak egy ellen. Csakhogy Chester sosem számít „egynek”. Ő egy egész család, egy hatalom megtestesítője egy olyan hierarchiában, ahol ő áll fentebb, csaknem legfelül.

Még mindig formázza, préseli a kezében tartott havat, melyről egy kisebb vas ágyúgolyó jut az eszembe és kis híján aggódni kezdek a fiúk testi épségéért. Dalton megtörni látszik. Lehajtja a fejét, már nézni sem meri a lövedéket, mely akkor is betalálhat, ha megbánja, amit tett és nem ellenkezik.

- Nuwick, hiába nézel rám ilyen bosszúsan. Már a barátod sem áll melletted – jegyzi meg Chester, aki az ilyen helyzetekben a másik veséjébe is képes belelátni. Persze ha saját magáról van szó és a saját kegyetlenségéről, akkor nem lát tovább az orránál.

Haxley tudja, hogy esélye sincs és van annyi esze, hogy ezt elfogadja. Lehatja a fejét és elnézést kérnek. Visszafojtott lélegzettel várom a fejleményeket, ugyanis kiszolgáltatott helyzet ez nekik és Chester kegyetlensége nem párosul könyörületességgel. Legalábbis korábban nem volt rá példa. Ugyan lényem egy része örül, hogy itt van és megszabadított a további kellemetlenségektől, ugyanakkor előre tudom, mennyire taszítani fog, mikor a két fiú visszalépésének ellenére megleckézteti őket és fitogtatja hatalmát.

Ám Chester nem hajítja el a hógolyót, de nem is engedi útjukra a fiúkat. Megfordul, és fölém magasodva lepillant rám, majd szó nélkül felém nyújtja a mini ágyúgolyót, amit gyártott. Kézfeje kipirosodott, kicsípte a hideg, de nem reszket úgy, mint én. Szilárdan áll. Tekintetem hosszú, kecses ujjairól az arcára vándorol és magyarázatot várok.

- Tied a megtiszteltetés, ha akarod – közli végül szándékát. A szemem sarkából látom Haylex és Dalton kétségbeesett felháborodását, ugyanis Chester megaláztatását még képesek volnának elviselni, de hogy pont én hajtsam végre, azt már nem igazán. Chester jól tudja ezt, ezért ajánlja fel nekem a lehetőséget.

Határozott mozdulattal kiveszem a kezéből a hógolyót, majd gondolkodás nélkül elhajítom. A kemény labda szétcsattan a főépület falán, majd a földre hullik.

- Úgy fest, Fiddling sokkal kegyesebb, mint mi itt együttvéve – jelenti be és nem tudom megállapítani, mi jár a fejében. Haragos, amiért elutasítottam a nagylelkű ajánlatát vagy elégedett, mert tudta, hogy ez lesz és van „b” terve.

Nem mond más egyebet, csak legyint egyet a válla felett a két srácnak, akik veszik a jelzést és sietve eliszkolnak. Chester kibújik hosszú szövetkabátjából, majd a vállamra teríti azt, majd gyengéden felsegít a jobb könyökömnél fogva és elkísér a gyengélkedőre.

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/09/a-szivtelen-fiu-22resz.html

Következő rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/11/a-szivtelen-fiu-24resz.html


Új borítója lesz a sztorinak: