A szívtelen fiú, 23.rész

 Chester a suliban megint csak rám se hederít, felém se néz. Nem hozza fel újra, hogy délután segítsek neki és nem sózz rám semmilyen feladatot, amit helyette kellene elvégeznem. Éppen az iskolaudvart szelem át, a tanáriba tartok néhány irattal a kezemben, amikor váratlanul egy hógolyó csattan az arcomba. Keményre van összegyúrva és rémesen hideg. Ahogy az arcomnak ütközik, darabokra hullik, a bőrömhöz érve máris olvadni kezd, a fagyos cseppek utat találnak a nyakamon át a blúzom alá és mielőtt felocsúdhatnék, máris a tarkómnak csapódik egy másik. Megbotlok egy hóbuckában és az amúgy is jeges járdán elcsúszva elveszítem az egyensúlyom és térdre rogyok. A jobb kezemben a papírokat tartom, míg a bal még mindig gipszben van, így megtámaszkodni se tudok. Elejtem az iratokat, amik a vizes földön szétterülve máris elkezdnek átázni és érzem, ahogy kiszakadt harisnyám alatt a térdem vészesen sajogni kezd a kellemetlen landolástól.

Felpillantok, hogy szemügyre vegyem a támadóim. Nem mintha számítana. Jobb volna nem is törődni vele, csak elfogadni és kibírni, de valamiért tudni akarom. Megszokásból elfog az érzés, hogy a szívtelen zöldeskék szempárral találkozik majd a tekintetem, de csak Haxley és Dalton sötét, sértett és gúnyos pillantását látom.

- Cutland nagyra van magával, amiért bármit megtehet – haladnak felém fenyegetően. – De mikor nincs itt, mi is bármit megtehetünk.

Tudom, hogy alapvetően nem közvetlenül velem van bajuk. Én csak az vagyok, aki miatt Chester Cutland megszégyenítette őket, aki szimbolizálja jelen pillanatban az érzést, hogy megalázták őket. És én vagyok az, akin ezt megbosszulhatják, hiszen Chester ilyen tekintetben érinthetetlen a számukra.

- Eddig bezzeg ő is szórakozott ezeken, most meg játssza itt a hőst! – méltatlankodik mérgesen Haxley.

- Szerinted erről van szó? – ülök a sarkamra, mert felesleges lenne felállnom és abban sem vagyok biztos, hogy menne. Nevetni tudnék ezen az abszurd elképzelésen, miszerint Chester a megmentő hős szerepében tetszeleg.

- Teszek rá, hogy miről van szó! – csattan fel Haxley. – Minket nem alázhat meg kénye-kedve szerint!

- Már hogy ne tehetném – tölti be a teret Chester fagyos, szívtelen hangja.

A főépület bejáratnál áll, ahova én is igyekeztem. Karbafont kezekkel az ajtókeretnek támaszkodik és megdöbbentő módon egész lénye megnyugvást áraszt a számomra. Olyan érzést kelt bennem, mintha ebben a felállásban most, hogy itt van, már nem kell tartanom semmitől, mert nyugodtan és (a megjelenése előtt szerzett sebeket leszámítva) sértetlenül távozhatok. Chester mostanában tanúsított furcsa korszaka előtt a megjelenése mindig csak több bajt, fájdalmat és nehézséget hozott a számomra, most mégis mintha megkönnyebbült sóhaj hagyná el ajkaimat.

Dalton és Haxley megtorpannak. Tekintetükben még ott a haragos izzás, de nem merik folytatni, amit elkezdtek. Chester ellöki magát támasztékától, elegánsan lehajol és meztelen kezei közé fog egy nagy adag havat. Kiegyenesedik, majd megindul felénk. Lassú, ráerős léptekkel halad előre, közben ujjaival gömb formába gyúrja a kezében tartott havat.

- Úgy látszik, újabban nem fogalmaztam elég világosan – szólal meg, hangja vészjóslóan csendül fel, miközben egyre tömörebbre, keményebbre nyomja össze a havat. – Ebberly bizonyára szeretne egy újabb demonstrációt.

Chester keskeny ajkán gúnyos mosoly játszik, de tekintetében valami egészen újat vélek felfedezni. Nincs időm megfejteni, hogy mit látok, haragot, bosszút, sértettséget vagy netalán olyasfajta számára eddig ismeretlen érzést, mint az aggodalom. Elér hozzám és ellépve mellettem elém pozícionálja magát, testével takarva engem a két fiú elől.

- Szíves örömest viszonzom mindazt, amit Fiddlinggel csináltatok az imént – folytatja, és valahogy nevetségesnek tartom, hogy miközben engem véd, a gúnynevemet használja, észre sem véve ennek bizarr hatását.

Dalton nyel egyet és a Chester kezében tartott fagyos, kőkeményre gyűrt hógolyóra pillant. Bizonyára egyáltalán nem szeretné a demonstrációt, valószínűleg még a focipályán történteket sem heverte ki. Haxley-ben jobban pezseg a harag, nem akarja megint úgy végezni, hogy alul marad és megalázzák, de meghunyászkodni sem szeretne. Végül is ketten vannak egy ellen. Csakhogy Chester sosem számít „egynek”. Ő egy egész család, egy hatalom megtestesítője egy olyan hierarchiában, ahol ő áll fentebb, csaknem legfelül.

Még mindig formázza, préseli a kezében tartott havat, melyről egy kisebb vas ágyúgolyó jut az eszembe és kis híján aggódni kezdek a fiúk testi épségéért. Dalton megtörni látszik. Lehajtja a fejét, már nézni sem meri a lövedéket, mely akkor is betalálhat, ha megbánja, amit tett és nem ellenkezik.

- Nuwick, hiába nézel rám ilyen bosszúsan. Már a barátod sem áll melletted – jegyzi meg Chester, aki az ilyen helyzetekben a másik veséjébe is képes belelátni. Persze ha saját magáról van szó és a saját kegyetlenségéről, akkor nem lát tovább az orránál.

Haxley tudja, hogy esélye sincs és van annyi esze, hogy ezt elfogadja. Lehatja a fejét és elnézést kérnek. Visszafojtott lélegzettel várom a fejleményeket, ugyanis kiszolgáltatott helyzet ez nekik és Chester kegyetlensége nem párosul könyörületességgel. Legalábbis korábban nem volt rá példa. Ugyan lényem egy része örül, hogy itt van és megszabadított a további kellemetlenségektől, ugyanakkor előre tudom, mennyire taszítani fog, mikor a két fiú visszalépésének ellenére megleckézteti őket és fitogtatja hatalmát.

Ám Chester nem hajítja el a hógolyót, de nem is engedi útjukra a fiúkat. Megfordul, és fölém magasodva lepillant rám, majd szó nélkül felém nyújtja a mini ágyúgolyót, amit gyártott. Kézfeje kipirosodott, kicsípte a hideg, de nem reszket úgy, mint én. Szilárdan áll. Tekintetem hosszú, kecses ujjairól az arcára vándorol és magyarázatot várok.

- Tied a megtiszteltetés, ha akarod – közli végül szándékát. A szemem sarkából látom Haylex és Dalton kétségbeesett felháborodását, ugyanis Chester megaláztatását még képesek volnának elviselni, de hogy pont én hajtsam végre, azt már nem igazán. Chester jól tudja ezt, ezért ajánlja fel nekem a lehetőséget.

Határozott mozdulattal kiveszem a kezéből a hógolyót, majd gondolkodás nélkül elhajítom. A kemény labda szétcsattan a főépület falán, majd a földre hullik.

- Úgy fest, Fiddling sokkal kegyesebb, mint mi itt együttvéve – jelenti be és nem tudom megállapítani, mi jár a fejében. Haragos, amiért elutasítottam a nagylelkű ajánlatát vagy elégedett, mert tudta, hogy ez lesz és van „b” terve.

Nem mond más egyebet, csak legyint egyet a válla felett a két srácnak, akik veszik a jelzést és sietve eliszkolnak. Chester kibújik hosszú szövetkabátjából, majd a vállamra teríti azt, majd gyengéden felsegít a jobb könyökömnél fogva és elkísér a gyengélkedőre.

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/09/a-szivtelen-fiu-22resz.html

Következő rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/11/a-szivtelen-fiu-24resz.html

Új borítója lesz a sztorinak: