- Furdal a kíváncsiság, hogy vajon ti ketten, hogy találkoztatok –
vigyorodott el.
- Az öcséd nem valami beszédes, mi? – húztam el a számat.
- Hát az biztos, hogy nem hív fel, ha találkozik egy lánnyal.
- Nálunk léptek fel – feleltem.
Taylor már-már a barátnőm volt, aki mindig segítő támaszt nyújtott, ahányszor csak idejöttem. Meghallgatott,
tanácsokat adott, megnevettetett. Eleinte még olyan is előfordult,
hogy nem volt pénzem kajára és meghívott. Persze, idővel
visszafizettem neki mindent, de akkor is rengeteget jelentett nekem már csak a tudat is, hogy itt van.
- Igen, a hivatalos verziót már hallottam – bólintott, arra
célozva, hogy korábban Thel is nagyjából ennyit mondott neki, mikor
rákérdezett.
- Bocsi – nevettem el magamat.
- Még mindig a bűvkörében vagy, mi?
- Le se tudnám tagadni – ingattam a fejemet. – Jó tudni, hogy
neked is Kitt vér csordogál az ereidben.
- Ja, csak nem vagyok elég jóképű.
- És híres – tettem hozzá félszegen.
- Rendes fiú amúgy. Semmi szabadideje nincs, mégis állandóan itt
eszik.
Ez elgondolkoztatott. Emlékeztem, hogy Taylor mesélte, nem mindig
ment ilyen jól az üzlet. Hogy eleinte olyan nehezen indult be, hogy azt
tervezte, feladja és más munka után néz, pedig ez volt az álma. Többször is
kérdeztem, mi volt az oka annak, hogy végül nem adta fel. Mindig azt felelte, a
testvére segített neki. Vajon, hogy segíthetett Thel? Ideküldött mindenféle
népeket? Vagy csináltak vele valami reklámot? Vagy csak ő maga jött el, hogy egyen és segítsen a nővérének?
- Thel kiájult a művészbejáron, én pedig elkaptam – osztottam meg Taylorral a
valódi „sztorinkat”.
- Megint elájult? – sóhajtott Taylor szomorúan.
- Ez… Gyakran megesik? – érdeklődtem.
- Nem tudom. Thel sosem mondja, csak Ric, a menedzsere. Időnként titokban, Thel háta mögött beavat, hogy legalább tudjak
róla, ha már nem tehetek érte semmit.
Taylor most először osztott meg velem valami igazán személyeset, annak ellenére, hogy én állandóan terheltem őt a problémáimmal.
- Azt mondta nekem, hogy csak kimerült – piszkáltam az asztalterítő sarkát.
- Igen – mosolyodott el szelíden Taylor.
- Ez nem valami kamu, ugye?
- Nem tudok róla, hogy más baja volna – bólintott. – Thel
rengeteget dolgozik és közben szinte alig alszik, alig pihen. Már nem is tudom,
mikor vett ki utoljára szabadságot.
- Jobban kéne követnem a munkásságát – szontyolodtam el.
- Most, hogy belegondolok, tényleg nem hallottalak nagyon áradozni
róla – húzta össze a szemét Taylor.
- Kedvelem a zenéjüket, de sosem rajongtam értük. Úgy – tettem
hozzá elgondolkodva.
- Mármint úgy, hogy feltörted volna a házát, csak hogy bemenj és
leszedd az ágyának huzatát, hogy aztán hazavidd és azon aludj?
- Ezt az esetet én is olvastam a hírekben – jelent meg egy apró
mosoly a szám sarkában.
- Szerencsés lány. Thel nem jelentette fel és nem kérte vissza a
huzatot sem - kacsintott rám huncutul Taylor.
- Meglehetősen lazán kezelte e dolgot – idéztem
fel az interjút, melyben Thel nevetve mesélte az esetet.
- Hát igen. Mégiscsak akkor ment a lány, mikor nem volt otthon,
nem hagyott neki semmi beteg dolgot és nem várakozott rá, hogy megfogdossa –
értett egyet Taylor.
- Nem lehet sok nyugta – hajtottam le a fejem szomorúan.
- Plusz még rendkívül maximalista is. Állandóan a legjobbat akarja
kihozni magából és ha senki nem kényszeríti, hogy dolgozzon, ha nincs épp meló,
akkor sem áll le – magyarázta Taylor.
- Nem baj, hogy ezeket így elmondod nekem?
- Végre van valaki, akivel megoszthatom – sóhajtott.
- Nem sűrűn mesélsz az öcsédről, igaz? – húztam el a számat.
- Hát nem. Nem szeretné, ha kitudódna, mert akkor engem se hagynának
békén.
- Szóval ő maga hajszolja ennyire saját magát – értelmeztem a helyzetet, Taylor pedig fáradtan sóhajtott egy
hatalmasat.
Következő rész:
Előző rész:
