Az első meccsünk napja.
A várva várt szombat tizenegyóra.
Anyuékkal mentem, kocsival, mivel a sportcsarnok jó pár
kerülettel arrébb helyezkedett el, ők pedig amióta az eszemet tudom, ha ráértek, ha tehették, eljöttek a
meccseimre. Ők voltak az én első
számú szurkolóim. Bár se anya, se apa nem értettek különösebben a kosárlabdához - apa néhány évig játszott az egyetemi
csapatban, de semmi több -, mégis minden alkalommal eljöttek,
rááldozva azt a sok hétvégét. Mellettem voltak, ha elkámpicsorodtam és sírtam,
mert nem sikerült valami vagy vesztettünk és olyankor megvigasztaltak, bátorító
dolgokat mondtak. Akkor is ott voltak, ha boldog voltam, mert nyertünk vagy
eredményes volt egy hárompontosom és velem együtt örültek a sikeremnek.
Így hát ahogy elkísértek minden fontos pillanatban, most is
velem voltak, ők ültek elöl, míg én a hátsó sor középső ülésén trónoltam, izzadó tenyérrel, sápadt arccal.
- Kicsim, jól vagy? – érdeklődött anya aggódva.
- Persze, csak izgulok.
- Mi okod van rá, Luca? Évek óta nem idegeskedsz a meccseid
előtt – nézett rám apa a visszapillantó tükrén keresztül.
- Igen, de ez most más. Egy másik terep, másik csapat –
magyaráztam hevesen gesztikulálva.
- Hoztam neked túró rudit – nyújtotta hátra az említett
elemózsiát anya. – Barackos, a kedvenced. Alig reggeliztél.
Hezitálás nélkül elfogadtam a finomságot.
- Köszi! – nyitottam fel a csomagolást és haraptam egyet. –
A jó kis stresszoldó rudi – vigyorodtam el.
- Emlékszem az első alkalmakra –
mosolyodott el apa. – Csak ezt voltál hajlandó enni.
- Hát, na. Görcsbe állt a gyomrom. Ki tud olyankor lenyelni
egy fél disznót?
- Van még nálam, ha kérsz – ajánlotta anya, mire felszaladt
a szemöldököm.
- Egy egész zsáknyit hoztál?
- Nem tudhattam, mennyire lesz szükséged. Egy ideje nem
voltunk meccsen – magyarázta, amin persze felnevettem.
- Inkább több legyen, mint kevesebb – értettem egyet,
sikeresen elterelve gondolataimat a stresszesebb tájakról.
- Konrádnak is hoztam egyet – közölte anya.
- Komolyan? – lepődtem meg, ugyanis a
szüleim eddig egyetlen egyszer találkoztak igazán a barátommal, mikor is
elájultam ugyebár. Azóta nem igen, bár néha mikor Konrád hazakísért, valamelyik
szülőm pont akkor jött
haza, vagy vitte ki a szemetet kukába, vagy kertészkedett a kertben, így
egy-egy köszönés és néhány illedelmes szóváltáltás erejéig társalogtak, de
semmi több. Úgy véltem, ez így is helyes. Sokat gondolkodtam rajta és arra
jutottam, hogy csupán tizenöt évesek vagyunk, életünk első
komolyabbnak mondható kapcsolatával. Nem kell azonnal összeköltözni, egymásnál lebzselni,
hanem inkább jobb eljárni randizni, ismerkedni. Mondjuk annak örültem volna, ha
Konrád bemutat a családjának, de arra jutottam, hogy szépen kivárom, míg saját
akaratából megteszi.
Nemsokára megérkeztünk a helyszínre, apa leparkolta a kocsit
és mindannyian kiszálltunk. Vállamra kaptam kék sporttáskámat, hónom alá
csaptam a kosárlabdámat, amit anyától és apától kaptam gratulációs, támogatós és
bátorítós ajándékba, mikor megjött az értesítés, hogy felvettek ide.
A szüleim között lépdelve indultam meg a sportcsarnok
irányába és a lépcső aljához érve észrevettem egy ismerős
alakot a bejáratnál.
- Konrád! – iramodtam meg felfele, majd a kitárt kezek közé
vetettem magam. – Szia!
- Szia, Bokasérült lány! – mosolygott le rám, mikor kicsit
távolabb húzódtam.
- Hát te? Ilyen korán, üdén, frissen? – vigyorogtam rá.
- Tudod, hogy ez itt – mutatott körbe – szent. Nincs késés.
- Tudom, tudom – nevettem. – De arra voltam kíváncsi, miért
szobrozol idekint.
- Rád vártam – vonta meg a vállát, mintha ez lett volna a
világ legtermészetesebb dolga.
Időközben a szüleim is felértek a lépcsősoron és mellénk léptek.
- Szia, Konrád! – köszöntek és apa kezet is fogott vele.
- Jó reggelt! Hogy vagyok? – érdeklődött Konrád. Anya meg apa természetesen felajánlottak neki az
első találkozás alkalmakor, hogy tegeződjenek.
- Izgatottak vagyunk – mosolygott anya, megsimítva az
arcomat.
- És büszkék – húzta ki magát apa elégedetten.
- Azt nem is csodálom – szorította meg a kezemet Konrád,
lágy mosollyal az arcán.
- Te hogy vagy, Konrád? Reggeliztél? – kapcsolt anya rögvest
anyamedve üzemmódba.
- Igen, köszönöm. Elengedhetetlen a megfelelő
étkezés, hogy jó energiába
legyünk a mérkőzés alatt.
- Hallod ezt, kicsim? – ugrott azonnal anya.
- Én reggeliztem! – hőbörögtem.
- A mértéktelen túró rudi fogyasztás nem feltétlen számít
annak – kuncogott apa.
- Nem ettél rendesen? – fordult irányomba számonkérően
Konrád.
- De – zártam rövidre sietősen az egyre rosszabb irányba tartó beszélgetést.
- Hoztunk neked is egy kis plusz energiát – adott egy
pöttyöst Konrádnak anya.
- Köszönöm szépen!
- Ez a kedvencem – avattam be csak úgy mellékesen.
- Ettől még reggelizned kell
rendesen – pillantott rám szigorúan, mire egy finom pofavágás közepette
behúztam a nyakam.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése