2018. november 11., vasárnap

Kosársuli, 82.rész

Hát eljött.
Az első meccsünk napja.
A várva várt szombat tizenegyóra.
Anyuékkal mentem, kocsival, mivel a sportcsarnok jó pár kerülettel arrébb helyezkedett el, ők pedig amióta az eszemet tudom, ha ráértek, ha tehették, eljöttek a meccseimre. Ők voltak az én első számú szurkolóim. Bár se anya, se apa nem értettek különösebben a kosárlabdához - apa néhány évig játszott az egyetemi csapatban, de semmi több -, mégis minden alkalommal eljöttek, rááldozva azt a sok hétvégét. Mellettem voltak, ha elkámpicsorodtam és sírtam, mert nem sikerült valami vagy vesztettünk és olyankor megvigasztaltak, bátorító dolgokat mondtak. Akkor is ott voltak, ha boldog voltam, mert nyertünk vagy eredményes volt egy hárompontosom és velem együtt örültek a sikeremnek.
Így hát ahogy elkísértek minden fontos pillanatban, most is velem voltak, ők ültek elöl, míg én a hátsó sor középső ülésén trónoltam, izzadó tenyérrel, sápadt arccal.
- Kicsim, jól vagy? – érdeklődött anya aggódva.
- Persze, csak izgulok.
- Mi okod van rá, Luca? Évek óta nem idegeskedsz a meccseid előtt – nézett rám apa a visszapillantó tükrén keresztül.
- Igen, de ez most más. Egy másik terep, másik csapat – magyaráztam hevesen gesztikulálva.
- Hoztam neked túró rudit – nyújtotta hátra az említett elemózsiát anya. – Barackos, a kedvenced. Alig reggeliztél.
Hezitálás nélkül elfogadtam a finomságot.
- Köszi! – nyitottam fel a csomagolást és haraptam egyet. – A jó kis stresszoldó rudi – vigyorodtam el.
- Emlékszem az első alkalmakra – mosolyodott el apa. – Csak ezt voltál hajlandó enni.
- Hát, na. Görcsbe állt a gyomrom. Ki tud olyankor lenyelni egy fél disznót?
- Van még nálam, ha kérsz – ajánlotta anya, mire felszaladt a szemöldököm.
- Egy egész zsáknyit hoztál?
- Nem tudhattam, mennyire lesz szükséged. Egy ideje nem voltunk meccsen – magyarázta, amin persze felnevettem.
- Inkább több legyen, mint kevesebb – értettem egyet, sikeresen elterelve gondolataimat a stresszesebb tájakról.
- Konrádnak is hoztam egyet – közölte anya.
- Komolyan? – lepődtem meg, ugyanis a szüleim eddig egyetlen egyszer találkoztak igazán a barátommal, mikor is elájultam ugyebár. Azóta nem igen, bár néha mikor Konrád hazakísért, valamelyik szülőm pont akkor jött haza, vagy vitte ki a szemetet kukába, vagy kertészkedett a kertben, így egy-egy köszönés és néhány illedelmes szóváltáltás erejéig társalogtak, de semmi több. Úgy véltem, ez így is helyes. Sokat gondolkodtam rajta és arra jutottam, hogy csupán tizenöt évesek vagyunk, életünk első komolyabbnak mondható kapcsolatával. Nem kell azonnal összeköltözni, egymásnál lebzselni, hanem inkább jobb eljárni randizni, ismerkedni. Mondjuk annak örültem volna, ha Konrád bemutat a családjának, de arra jutottam, hogy szépen kivárom, míg saját akaratából megteszi.
Nemsokára megérkeztünk a helyszínre, apa leparkolta a kocsit és mindannyian kiszálltunk. Vállamra kaptam kék sporttáskámat, hónom alá csaptam a kosárlabdámat, amit anyától és apától kaptam gratulációs, támogatós és bátorítós ajándékba, mikor megjött az értesítés, hogy felvettek ide.
A szüleim között lépdelve indultam meg a sportcsarnok irányába és a lépcső aljához érve észrevettem egy ismerős alakot a bejáratnál.
- Konrád! – iramodtam meg felfele, majd a kitárt kezek közé vetettem magam. – Szia!
- Szia, Bokasérült lány! – mosolygott le rám, mikor kicsit távolabb húzódtam.
- Hát te? Ilyen korán, üdén, frissen? – vigyorogtam rá.
- Tudod, hogy ez itt – mutatott körbe – szent. Nincs késés.
- Tudom, tudom – nevettem. – De arra voltam kíváncsi, miért szobrozol idekint.
- Rád vártam – vonta meg a vállát, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga.
Időközben a szüleim is felértek a lépcsősoron és mellénk léptek.
- Szia, Konrád! – köszöntek és apa kezet is fogott vele.
- Jó reggelt! Hogy vagyok? – érdeklődött Konrád. Anya meg apa természetesen felajánlottak neki az első találkozás alkalmakor, hogy tegeződjenek.
- Izgatottak vagyunk – mosolygott anya, megsimítva az arcomat.
- És büszkék – húzta ki magát apa elégedetten.
- Azt nem is csodálom – szorította meg a kezemet Konrád, lágy mosollyal az arcán.
- Te hogy vagy, Konrád? Reggeliztél? – kapcsolt anya rögvest anyamedve üzemmódba.
- Igen, köszönöm. Elengedhetetlen a megfelelő étkezés, hogy jó energiába legyünk a mérkőzés alatt.
- Hallod ezt, kicsim? – ugrott azonnal anya.
- Én reggeliztem! – hőbörögtem.
- A mértéktelen túró rudi fogyasztás nem feltétlen számít annak – kuncogott apa.
- Nem ettél rendesen? – fordult irányomba számonkérően Konrád.
- De – zártam rövidre sietősen az egyre rosszabb irányba tartó beszélgetést.
- Hoztunk neked is egy kis plusz energiát – adott egy pöttyöst Konrádnak anya.
- Köszönöm szépen!
- Ez a kedvencem – avattam be csak úgy mellékesen.
- Ettől még reggelizned kell rendesen – pillantott rám szigorúan, mire egy finom pofavágás közepette behúztam a nyakam.

Előző rész:

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése