4 és fél évvel ezelőtt
Sophie tizennyolcadik szülinapját egy
kellemes kis kocsmában ünnepeltünk. Nagyjából a fél osztály volt ott,
kártyáztunk, iszogattunk és az egész csupán arról szólt, hogy megünnepeljük az ő nagy napját.
Aztán
becsiccsentett.
Sose bírta
nagyon az alkoholt, gyakorlatilag képes volt 2 pohár után beszédülni és akadozó
nyelvvel a tudtunkra adni, mi is a nagy helyzet. Épp ezért nem ivott soha
sokat. Most is csak kortyolgatta a kis fehérborát, de arca már kipirosodott,
mosolya pedig lehervadhatatlannak tűnt.
Tudtam, hogy
itt az ideje hazaindulnom.
Sophie gyönyörű volt. Okos, intelligens, humoros, szexi. Ám, mikor becsiccsentett, egy új
jelző tapadt rá. Aranyos volt. Iszonyatosan
aranyos.
Az évek során
szinte tökélyre fejlesztettem a „hogyan nézzem őt anélkül, hogy bárki észrevenné” pillantgatásaimat. Nem mintha barátjaként nem nézhettem volna rá. De úgy éreztem, olyan ellágyult tekintettel meredek rá
minden alkalommal, hogy még a vak is kiszúrná, mennyire odavagyok érte. Így hát
megvoltak a magam íratlan szabályai. Ha mindenki ránézett, én is így tettem, ha
mindenki másfelé nézett, akkor is Sophiera irányult a figyelmem. A szemem sarkából
valahogy mindig szemmel tartottam őt, mikor elém hajolt, hogy valaki máshoz szóljon és közelről vizslathattam. Legjobban mégis azt szerettem, ha összeakadt a
tekintetünk és rám mosolygott.
Elköszöntem
mindenkitől, majd az ünnepelthez fordultam.
- Lekísérlek –
mondta, én pedig csak előre engedve őt bólintottam.
Kiléptünk a
kocsma ajtaján és szembe fordultunk egymással.
- Muszáj
menned? – biggyesztette le az alsó ajkát.
- Már fél egy
van – nevettem el magamat, mert a kérdése úgy hangzott, mintha csak most
találkoztunk volna, nem pedig hat órával ezelőtt.
- Még csak fél
egy van – javított ki édesen mosolyogva, majd elkomorodott. – Nem érzed jól
magad velünk?
- Bámulatos,
ahogy ittasan egy csomó hülye gondolat lepi el az agyad – simítottam meg a
fejét.
- Tudom, hogy
nem bírsz mindenkit a társaságból – fonta karba a kezét dacosan.
- De ez a te
szülinapod. Ez nem rólam szól – süllyesztettem a zsebembe kezeimet.
- Akkor miért
mész el? Nekem fontos, hogy mindenki velem legyen, akit szeretek.
Édes Istenem.
Ez a lány ártatlanul és tudatlanul tépte ki a szívemet és döfködte minden egyes
alkalommal egy hatalmas késsel.
- De hát itt
voltam.
- Talán te nem
bírsz annyira engem, mint én téged? – pislogott fel rám hatalmas szemekkel,
pirospozsgás arccal, kissé imbolyogva.
- Erről szó sincs – nyugtattam meg. – Azért megyek el, mert nagyon is bírlak.
- Ennek semmi
értelme sincs – kuncogott.
- Dehogy
nincs. Csak te túl becsiccsentett vagy ahhoz, hogy megértsd – jelent meg egy
apró mosoly az arcomon.
- Ez aljas
rágalom! Egyáltalán nem vagyok becsiccsentve!
- Akarod, hogy
megcsináltassam veled A Tesztet? – vontam fel a szemöldököm felhívóan.
- Állok elébe!
– húzta ki magát magabiztosan.
A szemem
sarkából láttam, ahogy az éjszakai busz, az egyetlen, ami emberi időpontban hazavihet, épp elhajt a megállóból.
- Oké. Első feladat: sorold fel az amerikai elnököket.
- Sorrendben? –
vágott szörnyen aranyos, buzgó és elszánt arcot.
- Hát,
minimum.
- Washington,
Adams, Jefferson… - kezdte Sophie, édesen számolva ujjain. Szinte nem is
hallottam, amit mond, csak ő rá összpontosítottam. Tisztában voltam vele, hogy ezt
még éjszaka, mély álomból ébredve is tudná és ennél sokkal több itallal a gyomrában
is. De a részeg-tesztünk első kérdése mindig az elnökök, így
megkívánta a hagyomány, hogy ezzel indítsak.
- Cas! –
legyezte meg a kezét az arcom előtt Sophie.
- Ó, bocsi – tértem
magamhoz. – Csak egészen lenyűgöztél.
- Hihi –
nevetett jókedvűen. – Látod, semmi
becsiccsentés!
- Csak azért
mondod, mert félsz a nyelvtörőktől – pillantottam rá huncutul, mire elkomorodott,
de hamar összeszedte magát.
- Nem! Menni
fog! Válassz egyet!
- Legyen a
mormotás – feleltem némi gondolkodás után. Sophie ugyan szereti ezt a nyelvtörőt, de kimondani biztosan nem tudja.
- How Much Wood Would A Woodchuck Chuck… - kezdett neki,
minden szót alaposan átgondolva és lassan kiejtve.
- Ez így nem ér – nevettem fel.
- Csak gyakorlok – legyintett, majd megpróbálta újra, de már
a második szónál megbotlott a nyelve.
- Hát, ez bizony sajnálatos, de egyértelmű
eredmény – fontam karba a kezemet.
- Ez nem ér! – nézett fel rám panaszosan. – Józanul se tudnám
végig mondani.
- Oh, szóval elismered, hogy nem vagy józan! – mutattam rá
győzedelmesen, mire lebiggyesztette az alsó ajkát és észrevettem,
hogy finoman megborzongott.
- Csaltál.
- Én ugyan nem! – tártam szét a kezem tehetetlenül. – Csak lelepleződtél, kedves becsiccsentett szülinapos kisasszony.
- Biztos nem maradsz? – váltott témát.
- Egész biztos. Sőt, indulok is. Menj be,
hideg van – simítottam meg a haját. – Még egyszer, Boldog szülinapot!
- Köszi, Cas – bújt hozzám egy ölelésre, majd mikor
elengedett, még utoljára rámosolyogtam és hátat fordítva neki, elindultam.
Ahogy
távolodtam, szerettem volna megfordulni, hogy láthassam, ahogy mosolygós
arcával engem figyel. De tudtam, hogy már nincs ott.
Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2019/05/szeretlek-te-mast-szeretsz-es-akkor-film.html
https://csillagokhullas.blogspot.com/2019/05/szeretlek-te-mast-szeretsz-es-akkor-film.html
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése