Másfél évvel ezelőtt
Sophie és én
utoljára 5 hónapja beszéltünk. Az eltávolodós tervem sikert aratott, Sophie
vette az adást, elfogadta és annyiban hagyta. Nem keresett és én sem kerestem őt. Persze, még mindig szerelmes vagyok belé, szóval
igazából nem értem el egyelőre semmit sem. Kéne ide egy
olyan fake mosolygós smiley, pont úgy érzem magam én is.
De a
legnagyobb problémám mégis az, hogy épp Jus meglepetés bulijára tartok, melyet a
többiek szerveztek neki és bár eddig minden bulit sikeresen kihagytam, hogy
elkerüljem Sophie-t, de azért a legjobb barátomét mégse mondanám le.
Unottan dobtam
le magamat a metró egyik üres székére és körbenéztem. A rohadt életbe, hogy miért
ver engem a sors. Sophie ott ült jóval arrébb és a telefonján pötyögött valamit.
Gyorsan elfordítottam a fejemet és a másik irányba néztem. Tudtam róla, hogy
Luke nem ér rá és nem tud eljönni, de… A fenébe is! Minek van pont itt? Pont
ezen a metrón? Istenem, korábban bármit megadtam volna egy ilyen pillanatért,
most pedig meg sem mozdulok. Még csak rá sem nézek. Szorosan lehunytam a szemem
és nagyot sóhajtottam, mutató és középső ujjammal a homlokomat masszíroztam. Szinte remegtem az érzéstől, ahogyan csukott szemmel is érzékeltem a jelenlétét. Talán
nyálasnak hangzik, de hónapok óta nem láttam és baromira hiányzott. Mégis
maradtam a helyemen, majd ügyeltem rá, hogy előbb szálljon le és ne vegyen észre,
ahogy én is lepattanok ugyanannál a megállónál. Mit művelek? Hihetetlen.
Jó pár méterrel
lemaradva haladtam mögötte, kezeimet zsebembe süllyesztve, sapkám ellenzőjét előre fordítva.
Sophie világoskék
ruhát viselt és szandált, valami eszméletlen gyönyörű volt. Feltűnt, hogy vékonyabb, mint legutóbb volt. Én sose hagynám neki, hogy
dekát is le akarjon fogyni. De hát ki vagyok én, hogy beleszóljak? Azt se
tudom, mi van vele, hogy miért vékonyabb. Nem tudtam róla semmit és ez elkeserített.
Az estém
pocsékul telt el. Folyamatosan szembesültem a ténnyel, hogy körülöttem szinte
mindenki tartja a kapcsolatot Sophie-val, elkaptam néhány mondtat foszlányt a
vele kapcsolatos dolgokról, de én nem tudtam semmiről. Arról nem is beszélve, hogy mivel nem mentem el a közös
eseményekre, hogy elkerüljem Sophie-t, gyakorlatilag a többiektől is elszakadtam (leszámítva persze Justint). Nem
voltam képes mást csinálni, mint figyelni, ahogy Sophie másokkal nevet össze
közös poénokon, amilyenek velem hosszú ideje nem voltak. Még Justinnal is.
Hirtelen kedvem támadt sírni, annyira féltékeny voltam rá. Nem mintha nem tudtam
volna, hogy milyen jóban vannak a mai napig. Egyszerűen csak hirtelen arcul csapott az egész. Úgy
éreztem magam, mintha a terem közepén állnék, reflektorfényben, mégis senki nem
vesz észre, hanem jól mulatnak egymással. Az volt a legrosszabb, hogy nem
voltam dühös vagy ilyesmi. Magamnak okoztam mindezt. A többiek próbálkoztak
velem és nálam éveken át, de én nem kértem belőle. Sophie is az én döntésem végett sodródott ennyire messze tőlem.
Nem léptem le.
Végig vártam, hogy leteljen az összejövetel és szépen haza induljunk Justinnal.
Ám azzal nem számoltam, hogy Sophie is abba az irányba jön majd, így újfent
eltöltöttem azzal hosszú perceket, hogy hallgattam őket egymással viccelődni, csacsogni és miegyéb, mígnem lent, a metróban Justin közölte,
hogy a másik irányba megy. Azt hittem, mentem megőrülök. Annyit kellett volna tennem, hogy vele megyek.
Hogy azt mondom, nekem is dolgom van arra és Justinnal tartok. Vagy nem mondok
semmit, csak lelépek. De nem tettem. Helyette elköszöntem Justintől és felszálltam a metróra Sophie után, majd leültem mellé. Megcsapott az
illata. Az illata, ami kilencedikes korunk óta ugyanaz volt. Nem szóltunk
semmit, ám mikor egy nagydarab fickó leült a másik oldalára, közelebb
kényszerült hozzám, felkarja éppen, hogy az enyémhez ért. Alig észrevehetően elhúztam a sajátomat, mert hiába adtam volna oda a fél karomat
egyetlen érintéséért, nem volt helyes. Nekem pedig már nem volt jobb se így, se
úgy.
Végül csendben
telt az egész út, mikor az én megállóm következett, elköszöntem tőle, váltottunk két puszit illedelemből, majd vissza sem nézve leszálltam.
Eleredt az eső, de nem nyitottam ki az ernyőmet, hagytam, hadd csorogjak végig a cseppek az
arcomon és a ruhámon. Teljesen elázva értem haza, csak ledobtam a cuccaim és
beléptem a nappaliba. Senki nem volt otthon, így leheveredtem a földre, a
kanapénak támasztottam a hátam és a tenyerembe temettem az arcom. Annyira tehetetlennek
és szomorúnak éreztem magam, hogy egyszerűen sírva fakadtam. Fájt a mellkasom, egyik kezemmel a pólómat
markolásztam, hogy enyhítsem a szúró érzést és csak arra tudtam gondolni, hogy
egyszerűen nem megy. Hiányzott Sophie,
hiányzott a régi felállás, de még jobban hiányzott az, ami sose lehettem neki.
Már ezer éve feladtam, most mégis olyan összetörtnek éreztem magam.
Nem is
halottam a bejárati ajtó nyitódását és csukódását, csak hirtelen két ölelő kar húzott magához.
- Jaj, kincsem
– hallottam anya távoli, szomorú, elcsukló hangját. – Semmi baj – ölelt szorosan,
egyik kezével a hátamat simogatta, a másikkal a hajamat, egészen addig, míg meg
nem nyugodtam.
Következő rész:
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése