2019. november 28., csütörtök

Kosársuli, 91.rész

Konráddal megállapodtunk, hogy a nap hátralévő részében egymás leveleit fogjuk olvasgatni a sajátjaink helyett és csak akkor vetünk a nekünk érkezettekre pillantást, ha a másik jóváhagyta azt. Alapvetően jól működött a rendszer, hiszen kicsit az egymásba vetett bizalmunkról is szólt a dolog, másrészt nem láttuk a nekünk szóló gonosz megjegyzéseket. Oké, Konrád egy gonosz üzenetet sem kapott, de ő legalább nem olvashatta a hősszerelmes leveleket. Az első hullám után a féltékeny csajok egyre jobban belejöttek, míg az én hódolóim az egy darab csodálóm után (Konrád nagy örömére) elfogytak.
Az edzés első fele kemény volt és fárasztó, a hétvégén meccs várt ránk, így Vili bá jobban rákapcsolt a dologra. Egy óra erősítés és állóképesség-fejlesztés elteltével leültetett minket, mondván, hogy kihirdeti a kezdő ötösöket és a meccsen résztvevők neveit, hogy a továbbiakban azokban a formációkban folytassuk az edzést. Kissé kimerülten csüccsentem le a törülközőmmel és a palackommal a pálya padlójára, az arcomat törölgetve.
- Te-Herczeg-Csenge-Czibik-Regi és Klau-Orova-Bori-Zirig és én – dobta le magát mellém Dominik, hevesen hadarva a neveket.
- Ezek a vágyaid vagy a megérzéseid? – érdeklődtem rávezetve tekintetem.
- A jóslásom – szegte fel az állát nagy bőszen.
- Te is azt gondolod, hogy máris megkapom a kezdő irányító posztját? – pislogtam ámulva, mikor eljutott ez a rész is az agyamhoz.
- Elég valószínűnek tartom – bólintott.
- Ne is álmodj erről a felállásról, Pap! Luca, Herczeg meg én tuti egy ötösbe kerülünk – jelent meg Krisz és elfoglalta a másik oldalamon lévő üres helyet.
- A kezdőben biztos nem, max. a harmadik negyedben – ingatta fejét Dominik komoly képpel.
- Ja, szerintem is csak akkor, haver – veregette vállon barátját az érkező Konrád.
Krisz arcán látszott, hogy ha Dominiknak nemi is hitt, Konrád szavai számára teljesen megbízhatóak lehettek, mert beletörődött szomorú sorsába.
- A kezdő ötös irányítója Luca lesz, a bedobók Konrád és…
- Please, please, please, én legyek az! – suttogta Krisz utolsó reményteljes levegőjével.
- Csenge, Regi, Bence – fejezte be Vili bá az első ötöst, minek következtében Krisz csalódottan ejtette le vállait.
- Majd legközelebb – lapogattam meg a hátát bíztatóan.
- A második negyedben Dominik, Krisz, Klau, Gergő és Bori áll pályára. Ezúttal mindenki eljön, átöltözik és a harmadik és negyedik negyedben bármilyen felállás, az ellenféltől és a játékmenetétől függően alakul majd ki.
- Szerinted miért mi kezdünk? – hajoltam át Krisz előtt, kérdésemet Konrádhoz intézve.
- Talán az állóképességek miatt – súgta vissza.
- Mármint az én pocsék állóképességem miatt? – húztam össze a szemem vigyorogva.
- Nem kizárt – kacsintott rám. – De Czibik sem a legjobb futásban.
Végülis logikus volt. Vili bá úgy rakta össze az első ötöst, hogy akiket még játszatni akar a harmadik negyedben, azokat előre rakja, hogy pihenhessenek egy tíz percet, míg a többiek pályán vannak. Persze, biztos volt más oka is, de egyelőre beértem ezzel és azzal a fantasztikus érzéssel, hogy kezdő lettem.
Edzés után lezuhanyoztam, mert Konrád Valentin-napi programot szervezett a délutánra vagy épp öt óra lévén, az estére. Belebújtam a szürke farmeromba, kék pólómba, sötétkék kapucnis felsőmbe és télikabátomba, a hátamra kaptam a táskám, kezembe vettem a sálam meg a sapkámat.
- Sziasztok, csajok! – köszöntem el a lányoktól.
- Jó randit, Koca! – szóltam után, mire megtorpantam és kissé értetlenül fordultam vissza.
- Koca? – kérdeztem vissza döbbenten, mert nem ez volt a legkedvesebb becenév, amivel valaha illettek.
- Nem úgy – nevetett Eszti az arckifejezésem láttán.
- Ez a ship nevetek – avatott be Csenge.
- Vagy úgy – bólogattam megértve a helyzetet. – De miért pont Koca?
- Ez a lehangzatosabb – vonta meg a vállát Eszti. – A Lunrád béna.
- Ez mondjuk igaz – értettem egyet, majd nevetve elbúcsúztam tőlük és kiléptem az öltözőből.
- Ez kivételesen egészen sokáig tartott – jegyezte meg Konrád, aki a falnak támaszkodva várakoztak ránk.
- A lányok felvilágosítottak a ship nevünkről – magyaráztam.
- Koca, mi? – vonta fel a szemöldökét, majd elkapta a derekamat és magához húzott.
- Honnan tudod? – kérdeztem olyan döbbenettel, mintha lehetetlen lett volna kikövetkeztetni.
- Velem is megosztották a lányok, mikor elkaptak edzés után – mosolygott és nyomott egy csókot a homlokomra. Ezekután Konrád gyengéden a fejemre húzta a sapkám és a nyakam köré tekerte sálamat, felkapta a saját sapiját és eltömegközlekedtünk a Duna-partra.
Konrád vett nekem forrócsokoládét (meg persze magának is) és kiültünk egy kellemes kis zöld padra a parton. Addigra volt vagy hat óra, besötétedett, de a várost, a hidakat gyönyörűen kivilágították, míg a víz feketén hullámzott előttünk.
- Bocs, hogy nem álltam elő semmi romantikus vacsorával vagy ilyesmivel – ölelte át a derekamat Konrád, én pedig hozzábújtam.
- Nekem itt is tökéletes – feleltem őszintén.
- Biztos nem akarnád a pocakod tömni? – sandított le rám.
- Kaptam kakaóscsigát – emeltem fel a finomságomat, vagy hát legalábbis annak maradványait. – És ez egyébként is csak egy nap a sok közül.
- Szóval te nem vagy a Valentin-nap megszállott híve?
- Nem igazán. Persze előtted nem is számított igazán ez a nap. De ilyen hónapfordulókat sem ünnepelünk, tehát mindegy.
- Jesszus, azok totál kimentek a fejemből! – kapott a homlokához kissé kétségbeesetten. – Kellett volna?
- Nem! Pont ezt mondom, hogy szerintem ez így rendben van – siettem megnyugtatni. – Mondjuk azért az évfordulónkat megünnepelhetjük… Már ha lesz olyan – tettem hozzá komolyan, de nem bírtam megállni, rögtön elvigyorodtam.
- Te kis huncut – bökött az oldalamba, aminek következtében megugrottam egy kicsit és nevetni kezdtem.
- Ne! Ne! Ne! Forró ital van nálam! – próbáltam eltartani magamtól a poharat, nehogy rám ömöljön az egész.
- Jól van, visszavonulót fújok! – emelte fel kezeit.
- Azért megölelni szabad – vackoltam vissza magam a karjaiba, szorosan hozzábújva. Fejét az enyémnek döntötte és nyomott egy puszit az arcomra, kezeit két oldalról a kabátom zsebeibe süllyesztve.
Egyszerűen tökéletes nap volt.
Akkor még nem tudtam, hogy ezután romlott el minden.

Előző rész:

2019. november 24., vasárnap

Kosársuli, 90.rész

- „Kedves Luca! Jó volna, ha végre odébbállnál és nem sajátítanád ki magadnak Konrádot. Köszi.” – olvastam fel az első kapott üzenetem, majd kicsit megszeppenve meredtem a papírra.
- Ez komoly? – hajolt oda Konrád, majd elvette a lapot és galacsinná gyűrte. – Valaki elpazarolt erre egy papírt meg tintát?
Hangja nyugodtnak tűnt, viccelődőnek, ám arcán mégis sorakoztak a fellegek, miközben felállt és szép ívesen a kukába hajította a csöppet sem kedves és szeretetteli kérés tárgyi megnyilvánulását.
Ezúttal jóval kevésbé lelkesen nyúltam a második darabért.
- „Remélem, hogy jövőre már azt írhatom a Neki szánt üzenetbe, hogy: Konrád, a pasim.”
- Mármint a címzetthez? – vonta fel a szemöldökét Konrád. – Kedves Konrád, a pasim! Boldog Valentin-napot! Juliska, a csajod” – alkotott meg egy lehetséges üdvözlő lapot, amin persze elmosolyodtam.
Az üzenet Konrád közreműködésével ismét a kukában végezte.
- Add azokat ide – seperte maga elé a lapocskákat Konrád. – Szelektálom őket. Rendben van?
Ez édes volt tőle. Az is, hogy nem akarta, hogy több ilyesfajta üzenettel találkozzak, másrészt pedig, hogy engedélyt kért, hátha nem akarom, hogy a lássa a személyesebb dolgokat. Széthajtogatta az elsőt, átfutotta a sorokat, elmosolyodott majd jóváhagyta és átadta nekem.
- „Lean! Boldog (növényekkel átszőtt) Valentin-napot, a mi drága Lószőrpálmánknak! Reméljük, hogy a fél éves barátságunk még nagyon sokáig ki fog tartani (akárcsak a szerelmetek Konráddal). Puszilunk és szeretünk! Eu és Csenkesz” – olvastam fel magamban, majd felálltam és a lányok nyakába vetettem magam.
- Jaj, olyan aranyosat írtatok! – biggyesztettem le az alsó ajkam, kis híján elsírva magam, mikor elengedtük egymást.
- Hát még szép! – vigyorgott Csenge. – A tied se volt semmi.
- Igyekeztem – szipogtam nevetve.
- Olyan megható volt! – törölgette a szemét Eszti.
- A tietek is! – szorítottam őket megint magamhoz, majd miután kiörvendeztünk magunkat, visszatértem a padomhoz.
- Oké, már átnéztem néhányat – pillantott rám Konrád. – Ez tőlem van – bökött az egyikre, mire mohón felkaptam és kinyitottam.
- „Én kis Bokasérült Lucám! Ne haragudj, amiért megint lekéstem a találkozónkat, de remélem, már sikerült kiengesztelnem téged a rudi csokorral. Remélem, jövőre is együtt töltjük ezt a napot!
Ő sem írta alá, de nyilván egyértelmű volt a feladója. Karomat a nyaka köré fontam és boldogan bújtam hozzá.
- Köszönöm. Én is nagyon remélem!
- Persze, tudom. Tökre átjött a leveledből, hogy te is erre vágysz – suttogta a fülembe, én meg nevettem.
- Örülök, hogy megértetted a célzásom. Van még kedves levelem? – érdeklődtem elengedve őt.
- Hát – húzta el a száját kelletlenül. – Akad olyan, ami kedves, de attól még nem tetszik nekem.
- Na, mutasd – vettem át. - „Sose add fel az álmaid. A kitartásod és szorgalmad a legcsodálatosabb benned.” Gondolom akkor ezt nem te írtad – pillantottam Konrádra.
- Nem tudok róla – felelte tömören, láthatólag megint féltékenykedve.
- Ez nem szerelmeslevél, csak egy kedves, bíztató üzenet. Jól esett - osztottam meg vele a gondolataimat.
- Hát szerintem, ha valaki „csodálatosnak” tart, az nem csak baráti érzés – hajított félre egy újabb feltehetőleg valamilyen beszólást tartalmazó lapot.
- Én is lenyűgözőnek találom egy csomó csapattársunkat – mondtam még mindig az ominózus sorokat figyelve.
- Az más.
- Miért lenne más?
- A lenyűgöző az más. Itt csodálatos áll, ami sokkal érzelmesebb – akadékoskodott.
- Mondod ezt te.
- Mondom ezt fiúként.
- Jól van, de még ha így is van, te is kaptál egy csomót. Ne húzd fel magad – mosolyogtam rá.
- Az más – ismételte magát gépiesen.
- Merthogy?
- Merthogy azokat olyanok küldték, akikről meglehet, hogy azt sem tudom, kicsodák. Ez a valaki ismer téged.
- És az baj?
- Nem tetszik, hogy mások csak úgy odavannak érted – mondta ki Konrád kerek perec.
- Nekem sem tetszik, hogy egy csomó lány szerelmes beléd, de hát ez van. Az a lényeg, hogy mi csak egymásnak írtunk, nem pedig másoknak – céloztam arra, hogy hiába kapunk szerelmes leveleket, amíg mi csak egymásnak adunk.
- Jó. De azért lehetnél kevésbé csodálatos – vágott édes, morcos arcot.
- Úgyis kellenék neked? – mosolyodtam el.
- Még szép! Kapcsold magad mondjuk olyan 30%-ra, hogy mások már ne legyenek oda érted, csak én – nézett végre rám, kicsit felengedve.
- Majd igyekszem – ígértem és nyomtam egy lágy puszit a szájára.

Előző rész:

2019. november 22., péntek

Kosársuli, 89.rész

- „Nagyon Boldog Valentin-napot, hülye Konrád! Nagyon Boldog ez a hülye reggel, amiért ma sem voltál képes időben bejönni és biztosan el is felejtetted ezt a hülye ünnepet.” – olvasta fel az első óra utáni szünetben kézbesített levelemet Konrád, némileg megrökönyödött arccal.
- Ezért kértem tíz másodperccel ezelőtt, hogy ha lehet, ne olvasd el – fogtam a fejem a dühöngő, hirtelen felindulásból papírra vetetett monológom hallattán.
- De azt hittem, azért mondod, mert szégyelled, hogy valami cukit írtál – meredt a lapra hitetlenkedve.
- A szégyenkezés stimmel – ingattam a fejem.
- Sose hallottalak csúnyán beszélni, itt meg kapásból három „hülye” is szerepel – hüledezett tovább.
- A „hülye” nem egy csúnya szó – ellenkeztem.
- Engem is lehülyéztél benne – pillantott rám megilletődve.
- Hát mert dühös voltam – magyaráztam.
- Azt írtad: „hülye Konrád” – folytatta a forszírozását a dolognak, holott az előbb már ugyanígy felolvasta.
- Török Luca? – szólított a kézbesítő lány, elérkezve hozzám, mire gyorsan feltettem a kezem.
- Itt vagyok.
- Parancsolj – adott át egy kupac papírkát, amit megköszöntem, de nem foglalkoztam vele különösebben, inkább Konrádra fókuszáltam.
- Ez jóval azelőtt volt, hogy megkaptam a túrórudi csokrot – mentegetőztem, éppen az egyik pöttyöst majszolva.
- Vissza kellene vennem – bámult rám halálosan komoly tekintettel.
- Azt már nem! – szorítottam magamhoz az újonnan szerzett és már legnagyobb kincsemmé nyilvánított finomság-bokrétát. – Egyébként is, miért van ennyi cédulád?
- Biztos mert mások is kaptak az alkalmon, hogy névtelenül lehülyézhetnek – dünnyögte morcosan.  
- Igaz, hogy nem írtam nevet, de ettől még egyértelművé tettem számodra, hogy én vagyok – jegyeztem meg, mintha csak ez lett volna a lényege a mondandójának. Konrád szúrós pillantással díjazta a megszólalásomat, így inkább az előtte heverő halomra böktem. – Ez még csak a kézbesítés első köre volt. Ki írt neked ennyit?
- Ha most azért kérdezed így, mert igazából az összeset te írtad és mindben engem szidalmazol, nagyon szomorú leszek – vizslatta az előtte heverő üzeneteket olyan arrcal, mint aki nem meri megnézni, mert fél, hogy bebizonyosodik a gyanúja.
- Én csak egyet írtam – emeltem fel a kezeimet védekező stílusban.
- Akkor mik ezek? – fogta meg az első darabot és kihajtogatta. A kérdése úgy hangzott, mintha számára az volna egyértelmű, hogy csak az küld neki szerelmes üzit Valentin-napon, akivel együtt jár. Márpedig nekem hamar leesett, hogy ezek bizony névtelen szerelmes levelek  lesznek olyanoktól, akikkel bizony nagyon nincs együtt.
- „Oda vagyok érted,
    olyan vagy nekem,
    mint kígyónak a méreg” – olvasta fel az elsőt Konrád és kicsit megrettent arcot vágott. – Most ez jó vagy rossz? – várta tőlem a választ.
- Hát az én szemszögemből mindenképp rossz – morogtam. – Az egyik titkos hódolód saját költeménye.
- Na, jó – ejtette ki kezéből a kígyós darabot és megnézett egy másikat. – „Sokszor látlak a folyosón, csak figyellek csendben és arra gondolok, ha nem lenne barátnőd, vajon észrevennél engem vagy ugyanígy tovasiklana tekinteted rajtam?”
- Ez mondjuk egész művészi – ismertem el, hiszen az illető nem nyomulós szöveggel próbálkozott, ezért egyelőre képes voltam megőrizni a nyugalmam.
- De minek ír ilyet? Még válaszolni sem tudok. Akkor meg mi értelme van? – értetlenkedett Konrád tipikus fiúként kezelve a helyzetet.
- Felteszem az, hogy még ha névtelenül is, de legalább színt vall és ettől neki egy kicsit jobb – vontam meg a vállam.
- Ez nem volt vallomás. Most akkor tetszem neki, vagy csak azt akarja, hogy ránézzek? – veszítette el végleg a fonalat Konrád, bár szerintem eleve nem sikerült felvennie.
- Haladjunk tovább – kaptam fel egy cetlit ezúttal én és kihajtogattam. – „Ó, hercegem! Itt a Valentin-nap és már eltelt egy félév a suli kezdete óta, de te nem mellettem vagy. Vérzik a szívem, hisz régen együtt voltunk. Hiányzol.” Mi van? Ez meg ki? – veszítettem el a béketűrésemet egy pillanat alatt.
- Ez csak Krisz – kukkantott rá a lapra Konrád röhögve, majd barátjához fordult. – Megkaptad az enyém?
- Épp most olvasom – bólogatott remekül mulatva Krisz, majd megosztotta velünk Konrád üzijét. – „Ó, királyom! Régen elválaszthatatlanok voltunk, de újabban van köztünk egy egész méter. Hogy történhetett ez? Oly távol vagy tőlem! Hiányzol.”
Konrád Kriszre kacsintott, míg én eltátottam a számat.
- Hogy lehet, hogy ennyire hasonló volt az írásotok?
- Ugyanaz a probléma foglalkoztat minket – vigyorgott rám Krisz, mire lebigyesztettem az alsó ajkam.
- Felőlem ülhettek együtt – mondtam kicsit csalódottan.
- Csak viccelünk, Bokasérült lány! Kifigurázzuk ezt az „ünnep”-et – simította meg az arcomat Konrád.
- De biztos nem gáz, hogy már nem Krisz mellett ülsz?
- Én akartam itt maradni, emlékszel? – Még szép, hogy emlékeztem.
- Ha neki írtál reggel, akkor nekem is? – jutott eszembe hirtelen és a saját cetlikupacomra pillantottam.
- Természetesen – mosolygott rám, azonban akkor megpillantotta az én levél-kupacom és elkomorodott az arca. – De csak egyet. Mi ez a sok papír?
- Az én halmom sokkal kisebb a tiednél, úgyhogy be se kezdj! – tartottam fel a kezem nevetve.
- Tegyük fel, hogy írt neked Eszti meg Csenge is. Esetleg Krisz valami padtársas dologról. Honnan a többi?
- Talán én is kaptam néhány névtelen versikét – kacsintottam rá huncutul, kiélvezve féltékenységi jelenetét, majd megragadtam az első darabot és kihajtogattam.
- Hangosan! – szólt rám Konrád, mielőtt nekikezdtem volna, amin persze jólesően elnevettem magamat.

Előző rész:

2019. november 20., szerda

A szívtelen fiú, 4.rész

Chester szobája eszméletlen hatalmas, egybenyitott helyiség. Az első fele lejjebb van, míg a hátsó részéhez három lépcsőn át vezetett az út. Nem igazán merek körbenézni, így csak az ajtóban ácsorogva várom az utasításait, míg ő a kanapén ül. Egyik lábát elegánsan átveti a másikon, hosszú ujjai a térdén dobolnak. A kanapén akár tíz ember is kényelmesen elférhetne, világosszürke színe kiemeli a benne ülő fekete nadrágos, kék pólós fiút.
- Kapsz tőlem valamit – nyújtja felém a kezét, gúnyosan mosolyog, hogy tudtomra adja, ez az ajándék nem az én érdekeimet szolgálja majd. Természetesen továbbra is ül, így odasietek és átveszem a kis fekete csipogót. – Ha csipog, jönnöd kell.
- Értem – szorítom a tenyerembe kis tárgyat és inkább nem kérdezek többet.
Nem sokat tartózkodtam kettesben azelőtt Chester Cutlanddel, ezért nem vagyok benne biztos, hogyan is fog viselkedni velem. Tisztában vagyok vele, hogy nem azért bánik így velem, hogy mások előtt többnek tűnjön, ebből fakadóan közönség nélkül is szemétkedhet majd velem kedvére. Chesternek nem kell senki, hogy megerősítést nyerjen abban, hogy ő bizony mindenki felett áll és sokkal, de sokkal többet ér nálunk. Egyelőre úgy tűnik, tényleg amolyan szolgaként akar alkalmazni, sem pedig csínyjei és eszes trükkjei áldozatául tenni.
- Csak odamész, ahova mondom. Az anyád sem jár-kel kedvére a házban. Világos?
- Igen.
- Hozz nekem egy kávét! – rendelkezik velem, de egyelőre nem mozdulok.
- Honnan? – Ugyan kérdést feltenni nem vezet sok jóhoz, de rossz helyről, rossz kávét hozni még rosszabb végkifejletet eredményezhet.
- A konyhából – néz rám úgy, mint ha hülye lennék.
- Melyikből?
- Van több konyhánk is a házban? – Furcsa volna, ha ekkora házban csak egy darab konyha lenne.
- Nem tudom, ezért kérdeztem.
- Indíts! – mutat az ajtó irányába, gyakorlatilag megválaszolva a kérdést, miszerint igenis csak egy konyha van, így hát eliszkolok, mielőtt még történhetne más is.
Arra gyanakodok, hogy a földszinten találom meg, amit keresek, így hát lelopakodom és átfésülöm a házat, mire végre ráakadok. A Cutland háznak külön étkezői vannak, sőt, voltaképpen konyhából sem egy van. Akad egy publikus, amolyan normális féle és egy eldugottabb is, melyben séfek, szakácsok meg egyebek munkálkodnak, mint egy komplett étterem konyhájában.  
- Segíthetek? – szólít meg egy fiú, sötétkék szakácsruhában van, az arcát elnézve megállapítom, hogy csak néhány évvel lehet idősebb nálam.
- Mr. Chester Cutland megkért, hogy vigyem fel a kávéját – keresem a megfelelő szavakat.
- Megkért? – jelenik meg egy finom mosoly a fiú arcán.
- Megparancsolta – pontosítok és csak remélni tudom, hogy ez a fiú nem megjátssza magát, hanem tényleg hasonló véleményen van a Cutland családról, mint én.
- Ez már sokkal hihetőbb. Gyere velem – biccent, majd elindul a pultok között, egészen hátra a hűtőig, ahonnan kivesz egy üveg tejet, majd nekilát elkészíteni a kívánt italt.
- Új vagy itt? – érdeklődik.
- Így is mondhatjuk – engedek fel kicsit.
- Chester osztálytársa vagy? – bök az egyenruhám címerére.
- Igen.
- Általában nem vitet kávét azokkal az osztálytársaival, akiket vendégül lát – sandít rám sokat sejtetően.
- Nem igazán vagyok egy szinten azokkal az illetőkkel – felelem, tekintetem a tejre tapad, melyet a srác épp felhabosított, aminek következtében édes kókuszillat csapja meg az orrom.
- Egészen véletlenül nem te vagy Mrs. Slora lánya?
Fogalmam sincs, hogy letagadjam, vagy csak ismerjem el, mert nem tudom, mennyire publikus az ideköltözésünk és hogy egyáltalán tanácsos-e kitárulkoznom egy idegennek.
- Kár is volna letagadnod. Nagyon hasonlítasz rá – előz meg a fiú, miközben elvégzi az utolsó simításokat a kristálypohárba töltött italon. – Hallottam, hogy ideköltöztetek. Vacsora közben két fogás kiszolgálása között tanúja lehettem Chester fantasztikus ötletének, miszerint Mrs. Slora lánya lehetne a külön bejáratú szolgája.
- Ez volnék én – pukedlizek egy aprót, amin a srác jót derül.
- Fidelia, igaz? – töröli meg kezét kötényében, majd felém nyújtja. – Raff vagyok.
- Raff? – visszhangzom, de azért kezet rázunk.
- Hivatalosan Rafferty Villan – kacsint rám, majd a kezembe nyomja a poharat. – Ne várakoztasd meg.
- Ha lehet, ne szólj anyának erről – kérem a szemébe nézve, ő pedig szerencsére megérti, mire célzok. Az elmúlt tíz évben egyszer sem avattam be anyát Chester velem szemben tanúsított viselkedésébe és amennyire csak lehetséges, szeretném tovább nyújtani ennek a titoknak a megőrzését.
- Rendben. Figyelj, ha tartósan itt fogsz tartózkodni nem árt tisztában lenned néhány dologgal. A személyzete egyik része hozzánk hasonló, a másik viszont talpnyaló és árulkodó, úgyhogy vigyázz, kihez fordulsz. Ha kérdésed van, nyugodtan keress meg – ajánlja fel.
- Köszi – bólintok, majd hátat fordítva neki felsietek a harmadik emeletre.
Sajnos ezúttal nem vagyok elég óvatos, mert az első emeleti lépcsőfordulóban egyenesen Chester anyjába ütközöm. A pohár tartalmának egy része a ruhámon landol, majd a pohár hangos csattanással a földre esik és összetörik, ugyanebben a pillanatban a hirtelen fékezés következtében megcsúszom és a hideg márványlépcsőn térdelve találom magam. Ma már harmadszorra.
- Te meg ki vagy? – hallok a fagyos hangot felettem, mire sietve felpattanok és lejjebb lépek néhány lépcsőfokot.
- Fidelia Slora, asszonyom – szegem le a fejemet.
- Tudhattam volna – gúnyolódik, majd látom, ahogy magassarkúba bújtatott lábaival kikerüli a tócsát és a szilánkokat, majd mellém lép. – Ezt takarítsd fel.
- Igen, asszonyom!
Mrs. Cutland tovább indul és mikor meggyőződöm róla, hogy már kellő távolságra távolodott tőlem, kiegyenesedem és utána nézek. Ekkor a lépcső alján megáll, tekintetét rám szegezi. Ugyanazzal a szívtelen, hideg szempárral találom szemben magam, mint az elmúlt tíz évem minden egyes napján.
- Ne légy láb alatt! – mondja ridegen, majd elmegy.
Ismét térdre ereszkedem és nekilátok összeszedegetni a szilánkokat, melyek olykor megvágják az ujjam és a tenyeremet, de nem foglalkozom vele. Szerencsére a pohár nem zuhant sokat, így inkább néhány darabra vált szét, mintsem sok apróra. Egyszercsak egy rongy hullik az ölembe és mikor felnézek, azt a szobalányt látom, aki korábban eligazított. Halványan, bátorítóan rám mosolyog, majd gyorsan továbbáll. Sietve befejezem a takarítást és ismét felkeresem a konyhát.
- Ez gyors volt – jegyezi meg Raff, mikor ráakadok.
- Készítenél egy másikat, kérlek? – hadarom. – Ezt elejtettem.
- Persze – hagyja abba a pult takarítását, felmérve a helyzetemen. Mozdulatai ezúttal sokkal fürgébbek, nem telik bele két percbe sem, mire elkészül az újabb kókusztejes habos kávéval.
- Hé! Jól vagy? – állít meg, mikor már indulnák vissza Chesterhez.

- Persze – vágom rá és már ott sem vagyok.


Előző rész:

2019. november 19., kedd

A szívtelen fiú, 3.rész

A szoknyám alját gyürködve állok a hatalmas ház hatalmas vaskapuja előtt jó pár órával később. Suli után az aznapi részmunkaidős állásomhoz siettem a pizzériába és egész délután hordtam ki az ételeket, hogy aztán hulla fáradtan a Cutland birtokra buszozzak.
Felnézek az embertelen magas szürkéskék falú házra és arra gondolok, hogy bárhol eléldegélnék, még akár rendes hajlék nélkül is… Még egy híd alatt is szívesebben éjszakáznék, mint ebben az épületben. Dideregve dörzsölöm össze a tenyereimet, mert nincs se kesztyűm, sem vastag pulcsim, csupán a téli kabátom és a lábaimon Haven harisnyái.
- Hát itt vagy, Fiddling! – halad felém a ház irányába vezető széles kövezeten Chester, undok karjait széttárja, mintha csak egy régi jó barát érkezését várta volna. Még az iskolai egyenruhájában feszít, fekete nadrágban, abba betűrt kékeszöld galléros pólóban, rajta egy nyitott kardigánnal és egy szintén becipzározatlan sötétkék téli kabáttal.  
Nem válaszolok, csak lesütöm a szemem, ő pedig kinyitotja előttem a kaput és int, hogy menjek be. Előfordul, hogy csinál ilyen és ehhez hasonló dolgokat, mikor egyszerű emberként kezel, nem pedig egy haszontalan senkiként, de a legtöbb esetben azért teszi, hogy aztán valamilyen módon előnyére fordítsa a dolgot vagy tehessen egy odaillő megjegyzést. Habár Chester az elmúlt tíz évem minden egyes napját megkeserítette, olykor tanúbizonyságot tesz arról, hogy bánhatna velem sokkal, de sokkal rosszabbul is. Ugyan sosem ad semmit, hogy segítsen nekem, nem könyörül meg rajtam, mikor látja, hogy rossz napom van, de mégsem tekint rám úgy, mint valami rongyra. Nem töröl látványosan kezet, ha hozzám ér, nem játssza azt, hogy elkaphatja a szegénységemet, ha sokáig szívunk egy levegőt. Egyszerűen egy nála jóval alsóbbrendű személyként tekint rám.
- Tudod, csak most értesítettek, milyen fantasztikus szórakozás vár ránk! – Hangja ugyan gúnyosan és szívtelenül cseng, mint általában, mégis van benne valami más… Mintha nem tetszene neki annyira a helyzet, mint amennyire mutatni kívánja. Mintha bosszúság lengené körbe.
- Hogy volt képes anyád megint felgyújtani valamit?
- Nem ő gyújtotta fel – felelem az út tiszta köveit vizslatva és úgy hangozhat, csak a házunkra célzok, de valójában mindkét esetet egy kalap alá veszem.
- Mit beszélsz vissza? – dörren rám. – Hálásnak kellene lenned, amiért a nagyanyám megengedte, hogy ideköltözzetek!
A nagyanyja? Ó, szóval ő rá gondolt anya, mikor azt mondta „Mrs. Cutland”. Az idősebb. Nem találkoztam gyakran a Cutland család tagjaival, de annyit tudok, hogy míg Chester szülei ugyanolyan szívtelenek és szemetek, mint a fiúk, az apai nagymamája sokkal jobb embernek ígérkezett.
- Hálás vagyok – értek egyet monoton, színtelen hangon és bár érdekelnek a részleteket, tudom, hogy Chesterrel nem fogunk kellemesen eltársalogni róla.
- Mondtam anyámnak, hogy nem tartom egészen fairnek, hogy te mától csak úgy itt élsz és mi fizetjük a tandíjat, meg a rezsidet is. Felvetettem, hogy lehetnél a külön bejáratú személyre szabott szobalányom és alkalmazottam, szóval gratulálok! Megkaptad az állást! – csapja össze tenyereit és három kitartott, éles taps csendül fel a kietlen udvaron.
- Rendben – préselem ki ezt az egy szót valahogy összeszorított számon keresztül.
- Azt akartad mondani, hogy „köszönöm”, nem?
- Nem – vágom rá habozás nélkül. Sok minden van, amire Chester rá tud venni és meg tud csináltatni velem, de sosem hagyom, hogy annyira uralkodjon felettem, hogy egyenesen a számba adjon megalázó szavakat.
- Talán nem akarod megköszönni, amiért voltunk annyira nagylelkűek, hogy beengedtünk titeket a házunkba? – Valahogy furcsán hangzik a kérdés, mintha számára ez csak egy ház lenne, nem pedig egy személyes tér, egy otthon.
- De. Mint mondtam, hálás vagyok érte, de azért nem, hogy a személyes rabszolgád lehetek. – Igyekszem tárgyilagos hangon, érzelmek nélkül beszélni, hogy ne húzzam ki nála a gyufát most, hogy amúgy is labilis idegállapotúnak tűnik.
- Ne arcoskodj nekem, Fiddling. Ha jó rabszolga leszel, talán megajándékozlak egy pár zoknival – mondja ki a gúnytól csöpögő szavait.
Nem felelek, és időközben megérkezünk az három emeletes óriási ház bejáratához.
- Tíz perc múlva legyél a szobámban – „búcsúzik” Chester, majd zsebrevágva kezeit ellép mellettem.
- Nem tudom, hol van a szobád – szólok utána.
- Van kilenc és háromnegyed perced, hogy megkeresd – feleli meg sem állva, majd belép a házba és bevágja az ajtót az orrom előtt.
Egy pillanatig sem gondolom, hogy az én hálórészlegem és Cutland-ékét ugyanazon az ajtón kell megközelíteni, így hát felhívom anyát, aki tájékoztat, hogy bal felé a ház végében vagy egy ajtó, mely egyenesen odavezet.
A Cutland ház nem egyszerű, téglatest alakú építmény. Külső ránézésre a velem szemben lévő elem tűnik a fő résznek, de az épület mindkét oldalán, mint egy nyúlványként ki van építve egy-egy „szárny” a kerítés irányába. Ahhoz képest, hogy tudtommal négyen élnek benne, eszméletlen nagy. Sietve megkeresem azt az ajtót, mely földi poklomba vezet, helyes kék színe szörnyen megtévesztő, de azért megtalálom és be is nyitok.
- Szia, Fid! – köszönt a nyolcéves húgom mosolyogva. – Pöpec ez a hely, nem?
- Szia, Fee! Igen, nagyon szép – ismerem el, többek között azért is, mert örülök, hogy fogalma nincs arról, mennyire ocsmány helyre is kerültünk.
- Ez az alagsor sokkal nagyobb, mint ahol eddig éltünk – ragadja meg a kezem és körbevezet. Meglepve tapasztalom, hogy alagsor ellenére vannak ablakok és tény, hogy jóval tágasabb, mint eddig lakhelyünk. Van benne egy apró konyha, fürdőszoba, egy szoba Felicity-nek meg nekem, egy apróbb anyának és egy nappali szerűség is ki van alakítva.
- Ez tényleg jó kis kuckónak tűnik – simítom meg Felicity arcára. – Ne haragudj, most mennem kell.
- Hova mész?
- Ne aggódj, Fely! – csipkedem meg az orrocskáját, mire felkacag. – Van egy kis dolgom, de sietek vissza.
Ledobom a téli kabátom, de mivel nincs semmilyen váltás ruhám, a galléros, fehér pólómban, kockás szoknyámban és egyszerű, fekete vászoncipőmben indulok Chester szobájának keresésére. Óvatosan nyitok be a főbejáraton, ahol szinte rögvest szembetalálom magam egy szobalánnyal. Anyát szeretném volna elkerülni, ahogyan Chester szüleit is, ezért előveszem a legreményteljesebb arcom és a szobalány segítségét kérem.
- Elnézést! Meg tudná mondani, hol találom Chester Cutland szobáját? – érdeklődöm.
- Úgy érti, a lakrészét? – pislog a fiatal lány kissé értetlenül. Hát persze, hogy saját lakrésze van.
- Igen, bocsánat. Tudja, osztálytársak vagyunk – mutatok a pólómon feszítő címere. – Ő kérte, hogy látogassam meg.
- A harmadik emelet lényegében a fiatalúré – magyarázza a lány kedvesen. – Ott megtalálja.
Úgy osonok fel a márványlépcsőn, mint egy vérprofi nindzsa, minden fordulóban és beugróban háromszor is körbenézek, hogy még véletlenül se botoljak bele senkibe. Végül csak felérek a legfelső emeletre, ami egy hatalmas fogadó teremből áll és onnan kettéágazó hosszú, beláthatatlan folyosóból. Nagyot sóhajtok. Chester szándékosan adott kevés időt és hiába kértem segítséget, pontosan senki nem tudhatja, melyik ajtó mögött tartózkodik éppen, ezért lehetetlen ennyi idő alatt megtalálnom őt. Némi mérlegelés után balra kanyarodok és elindulok a folyosón, egyenként bekopogva és benyitva a szobákba. Csak remélni tudom, hogy rajta kívül senki más nem tartózkodik az emeleten. A folyosó végéhez érve jobb felé van még egy ajtó, mely ugyebár a ház két oldalán kinyúló kiépített részbe vezet. Bekopogok, majd finoman lenyomom a kilincset.

- Késtél – fogad odabent Chester egy kanapén ülve, feldúltan. 



Előző rész: