A szívtelen fiú, 29.rész

 Chester szemszöge

 

- Hogy merted leönteni a cipőmet? – mered anyám szikrázó szemekkel az egyik pincérre.

- Bocsásson meg! Kérem, adjon még egy esélyt! – könyörög a férfi térden állva anyám előtt.

- Esélyt? – ismétli meg anyám lesajnálóan. – Tudod mennyit ér ez a cipő? Az életednél is többet!

- Kérem, csak megbotlottam! – magyarázkodik a férfi.

- Elhallgass! Azonnal takarítsd le vagy azzal a semmirekellő testvéreddel együtt kirúglak titeket!

A férfi teszi, amire utasítják, ám ekkor anyám a fejére önti kristálypoharának tartalmát, amit a férfi némán tűr.

A kép elsötétül és hirtelen az óvodába találom magam. H

- Hogy merted leönteni a cipőmet? – meredek szikrázó szemekkel az előttem térdelő kiscsajra.

- Ne haragudj – hebegi.  

- Azonnal takarítsd le! – parancsolom ellentmondást nem tűrő hangon.

- De hát… Te gáncsoltál el – feleli.  

- És akkor mi van? – Tényleg én voltam, de megérdemelte, hiszen nincs azon a szinten, ahol én.

- Bo-bocsánatot kellene kérned – próbál parancsolni nekem, ami mérgessé tesz. Anyának bezzeg nem mondott ellent az a férfi tegnap!

- Ide figyelj, te kis senki! – sziszegem a fülébe közelebb hajolva. – Ha nem tisztítod le most azonnal a cipőm, kirúgatom a semmirekellő anyádat.

Tudom én, hogy az anyja az enyémnek dolgozik és anya ugyanígy vette rá a férfit tegnap. Nekem is beválik a dolog, ugyanis a kiscsaj ezúttal nem mond semmit, csak teszi, amire utasítottam.

 

Hirtelen felriadok. Felülök az ágyamban és szaporán lélegzek, arcomon veríték csorog. Már megint ez az álom. Újabban állandóan ilyeneket álmodok éjszakáként. Anyám üvölt a pincérrel, mert nem úgy van elrendezve az étel a tányérján, ahogyan kérte. Kirúgja a sofőrt, mert nem ért be időben a munkahelyére. Megtiltja, hogy érintkezzek azzal a fiúval az iskolában, akinek az apja korábban az üzlettársa volt, de csődbement.

Felkelek és lábfejem becsúsztatom a puha papucsomba, majd elmegyek a fürdőszobába. A tükörből egy kialvatlan és fáradt szempár tekint vissza rám, olyan emberé, aki már napok óta nem képes egy jót aludni. Lesimítom sötétkék selyempizsamám anyagát, majd fogat mosok és egy kis zselével elrendezem a hajam. Kopog a szobalány, hogy ideje felkelni, mire elhessegetem, hiszen már ébren vagyok egy ideje. Sötétkék nadrágot húzok, melybe lazán betűrőm fekete galléros pólómat, melynek szegélyei zöldeskék színben pompáznak. Ráveszem magasított nyakú sötétkék zakómat, amin ott díszeleg az iskolánk címere, akárcsak a pólón. Mikor végzem a készülődéssel, a táskámmal együtt lemegyek az ebédlőbe, ahol a már megterített asztal vár. Vajon Fiddling és Felicity mit reggelizhetnek? – villan az agyamba a kérdés, miközben egyedül ülök a tíz személyes asztalnál, előttem legalább ennyi embernek elegendő étellel. Kedvtelemül elveszek egy frissen sült, még meleg zsömlét és megkenem vajjal. Nem vagyok éhes. Fiddling… Mármint Fidelia tegnapi szavai járnak a fejemben. Megszégyeníteni és kihasználni a gyengébbeket... Ez a Te szakterületed! Ne mondd nekem, hogy nem ismersz rá arra, aminek Te magad vagy a megtestesítője! Egyáltalán nem volt szórakoztató figyelni tegnap, ahogy azok a kis csitrik bántak Felicity-vel. Ilyen lennék én is? Korábban sosem foglalkoztatott ez a dolog, most mégis furcsán érzem magam. Az a kislány egészen aranyos. Nem akarnék húgot, de jól mulattam múltkor iskolába menet. Egyáltalán nem volt rossz társaságban megtenni az utat és nem egyedül.

- Fiatalúr, a kocsija a ház előtt várja – lép be a sofőröm fekete öltönyben.

- A másikkal megyek, ahogy tegnap – felelem gondolkodás nélkül, mire a sofőr bólint és elhagyja az étkezőt.

Elsőként szállok be a fekete autóba és nem kell sokat várnom, hamarosan megérkezik Felicity és Fiddling is. Felicity bemászik középre és felpillant rám. Nem mosolyog olyan vidáman, mint tegnap reggel, pedig az biztos, hogy többé nem fogják zaklatni.

- Köszönöm, hogy tegnap kiálltál értem – mondja végül halkan.

- Mérget vehetsz rá, hogy mostantól bármit teszel, nem fognak piszkálni – biztosítom.

- De most sem csináltam semmit! – fakad ki, amin megdöbbenek. Mivel nem értem, mi baja, jobb ötlet híján Fiddlingre pillantok, tőle várva a választ. Tekintetünk összetalálkozik, és nagyon úgy tűnik, még mindig dühös rám, ki tudja, miért.

- Nem értem, mi a gond. Hiszen elintéztem, hogy történjen többé ilyen – mondom ki, amit gondolok.

- Pénzt adtál nekik! – magyarázza indulatosan Fiddling. – Pénzt adtál nekik, mert az hazudták, hogy Felicity elvett tőlük. De Feli sosem lopna, érted? Soha! Azzal, hogy „kárpótoltad” őket, azt üzented, hogy Feli ugyan elvett ennyit tőlük, de most visszakapták!

- Mit számít mindez? Ez csak egy kis pénz – értetlenkedem, hisz néhány bankjegy volt, amit a tárcámban találtam.

- Rengeteg pénz volt! Mintha meg akartad volna vesztegetni őket, ahelyett, hogy elismerték volna, hogy Felicity nem lopott tőlük!

Időközben megérkezünk Felicity iskolájához, így ő egy halk köszönést követően kiszáll az autóból és magunkra hagy. Továbbra sem értem, mi a probléma, így az út hátralévő részében folytatjuk a vitát. Ha nem tettem volna semmit, még most is bántanák Felicity-t, ezért bizonygatom, hogy márpedig ez a megoldás teljesen helyénvaló volt a részemről. Fiddling szerint viszont más módon kellett volna intézni a dolgokat, így nem jutunk közös nevezőre.

Az iskolánkhoz érve mérgesen kipattan a kocsiból, míg én megvárom, hogy a sofőr kinyissa az ajtómat és csak utána szállok ki. Mivel még nem végeztünk, Fiddling után indulok, és mikor beérem, elkapom a csuklóját, hogy magam felé fordítsam. Ő azonban kirántja kezét az ujjaim közül és hátat fordít nekem, így viszont a hirtelen mozdulattól elveszti az egyensúlyát és megbotlik, majd elterül a betonon.

- Jól vagy? – hajolok le hozzá ösztönösen, majd megragadom a könyökét és felhúzom. Elfelejtek gondolkodni, így váratlanul találom szemben magam vérző tenyerével és térdével. Szemeim kitágulnak, képtelen vagyok más merre nézni, ám a látásom fokozatosan elhomályosul, míg végül elsötétül a világ és elájulok.

 

Mikor magamhoz térek, fogalmam sincs, hol vagyok, de akkor megpillantok egy alakot fölém magasodni és sóhajtok egyet.

- Maga? – pislogok fáradtan.

- Elfelejtettél kirúgatni – mondja az iskolaorvos indokolatlan jókedvvel, mire elfintorodom.

- Nem felejtettem el – morgom, majd felülök. – Mit keresek itt?

- Cutland sarjhoz méltatlanul eldőltél az iskolaudvaron, akár egy darab fa, így a sofőröd idecipelte az ájult tested.

- Miért nem vitt kórházba? – kérdezem rögtön, hisz ez lenne a dolga egy ilyen esetben. A kórház, amely anyám kezében van, mindenképp jobb ellátást nyújtana, mint ez a szemtelen iskolaorvos.

- Szerencsére pont én is a helyszínen voltam, így bátorítottam, hogy semmi szükség kórházba vinni téged, csak mert félsz a vértől – sandít rám.

- Nem félek! Csak nem bírom a látványát – pontosítok rögvest.

- Ugyanaz – legyint. – Félsz a vértől. Bár nem tudom, akkor a múltkor hogy maradtál talpon – gondolkodik el.

- Nem néztem oda – dünnyögöm.

- Milyen bátor – ismeri el mosolyogva, amitől ideges leszek. Hogy mer rajtam gúnyolódni?

- Talán utál itt dolgozni? – meredek rá. – Hogy mer provokálni?

- Ha kirúgatsz, elmegyek máshová dolgozni. Bőven vannak olyan helyek, ahova a ti kezetek sem ér el.

Épp rá akarom vágni, hogy ha egyszer feldühít, ne számítson sok jóra, ám ekkor kopognak és Fiddling nyit be. Észreveszi, hogy ébren vagyok, így bejön az orvosi szobába és a nagypofájű nőre néz.

- Hogy van?

- Kutya baja! – legyint amaz és akkor ismét szólásra nyitja száját, hogy rosszmájúan kikotyogja az egyik nagy titkomat. – Mr. Cutland fél a vértől, ennyi az egész.

Következő rész:

A szívtelen fiú, 30.rész

Előző rész:

A szívtelen fiú, 28.rész

A szívtelen fiú, 28.rész

 Ha nem ért volna ma még elég megpróbáltatás a húgom előtti lebukás veszélye és a közös liftezés után, most újabb viszontagsággal nézhetek szembe. Chesterrel ugyanis megint egy kocsiban ülünk, ráadásul úton Felicity iskolájába.

A kocsiajtó ablakpárkányán könyököl és a mellettünk elsuhanó tájat figyeli, míg én a gipszem piszkálására összpontosítok, mert fogalmam sincs, mire számítsak. Túl korán érünk az iskolához, de az is lehet, hogy Felicity késik. Chester megvárja, hogy Howard kiszálljon és kinyissa előtte az ajtót, míg én fürgén kislisszolok a másik ajtón. Chester kabátja zsebébe süllyeszti kezeit és célirányosan megindul az iskola bejárata felé, így nem tehetek mást, minthogy követem. Tény, hogy ahogy haladunk előre, a kisiskolások nagy része megfordul utánunk és csodálattal bámulják a Cutland örököst. Bizonyára egy részük jól tudja kicsoda, a másik részük pedig csak sejti, hogy milyen körökből jöhet. Hiszen Chester külseje, járása és egész lénye árasztja magából a felsőbbrendűséget.

- Hé, te! – kap el egy kissrácot pulcsijának nyakánál fogva Chester. Nem szorítja, csak éppen annyira ragadja meg, hogy az megálljon és ráfigyeljen. – Merre van Felicity?

Chester nyilván saját magából induljon ki, vagyis abból, hogy az ő nevét mindenki jól ismeri.

- Milyen Felicity? – kérdez vissza a kissrác ártatlanul, de a tekintete nem sok jót sejtet.

- Felicity Slora… - kezdi Chester, de elakad és rám pillant, hisz egyáltalán nem tudja, melyik osztályba jár a húgom.

- 4-D – egészítem ki.

- A 4-D arra van – bök a folyosó végének irányába a kisfiú, mire Chester szabadon engedi és megindul Feli osztályának irányába. A teremhez érve azonban nem várt látvány fogad minket. A folyosóra néző fal ablakokból áll, így kintről is belátunk. Feli a terem végében lévő szekrények térdel, előtte három másik lány áll és épp kiszórják a földre Felicity táskájának tartalmát, miközben nevetnek. Chester mozdulatlanul áll és a jelenetet figyeli tágra nyílt szemekkel, míg én gyorsan kapcsolok és berontok. Feli és a három idegen lány közé pozícionálom magam, szemem szikrákat szór és gyűlölöm magamat, amiért nem tudtam róla, hogy a húgom is az iskolai bántalmazás elszenvedője. Akárcsak én.

- Mit műveltek? – meredek rájuk feldúltan.

- Mi közöd hozzá? – kérdeznek vissza harciasan, láthatóan idősebbek Felinél, bizonyára már felsősök.

Nem tudom, mit kéne tennem. Jelenteni a tanároknak? Vagy fitoktatni, hogy idősebb vagyok és valamilyen módon visszavágni nekik, hogy ne érezzék magukat legyőzhetetlennek? Felire pillantok. Összepréseli ajkait, de szeméből könny csordul és végigcsorog az arcán. Mit csináljak, hogy megvédjem? Mégis mi lenne a legjobb megoldás, amivel nem rontanék tovább a helyzeten, hanem elrendezném azt?

- És nektek mi közötök Felicity-hez? – hallom meg Chester ismerősen kegyetlen hangját, mire felkapom a fejem.

- A kiscsaj meglopott engem – mered rá harciasan a középen álló lány, valószínűleg nem tudja, kivel áll szemben.

- Ez nem igaz! – ellenkezik Felicity rögvest.

- Odaadtam neki a pénztárcám, hogy hozzon nekünk ételt a büféből, de sokkal több hiányzott belőle, mint a kaja ára – avat be minket a történtekbe a felsős lány.

Ráakarom vágni, hogy bizonyára rosszul számolta meg, de tudom, hogy csak provokál minket, ő is tudja az igazat, de bántani akarja Felicity-t. A gyengébbet. Fájdalmasan ismerős a helyzet és pont ezért nem szólalok meg. Arra az emberre hagyom inkább, akire bár nem akarok hagyatkozni, de tudom, hogy el tudja rendezni.

- Vissza akartunk venni, ami jár nekünk, de annyira szegény, hogy szinte üres a táskája – nevet gúnyosan egy másik lány.  

Feli mellé guggolok, és védelmezően magamhoz szorítom.

- Mennyi pénz hiányzik? – érdeklődik lezserül Chester és mikor elhangzik az (egyértelműen túlbecsült) összeg, kabátja belső zsebéből előkerül elegáns, bőr pénztárcája. Chester a lányokat figyeli és szeme se rebben, ahogy eléjük szór nagyjából tízszer annyi bankjegyet. A három lány elnémul, míg én felpattanok és Chesterhez rohanok.

- Ezt nem teheted! Ezek még gyerekek! – sziszegem neki.

- Ez csak pénz – rántja meg vállát Chester és olyan könnyedén ejti ki a szavakat, mintha tényleg csak jelentéktelen papír fecnikről beszélne. – Mondjátok, szerettek iskolába járni?

- E-ez becsapós kérdés? – kérdez vissza a középső láthatóan megszeppenve.

- Ha nem szerettek, egy telefonnal el tudom intézni, hogy ne jöhessetek többet – feleli Chester, tekintete fagyos, arckifejezése merev, de nem tűnik érzelemmentesnek, mint máskor. – Sőt, akár azt is könnyűszerrel meg tudom oldani, hogy a szüleiteknek többé ne teljen ilyen menő cuccokra – pillant jelentőségteljesen a márkás cipőjükre.

- Csak blöffölsz! – mondja ki a legmerészebb.

- Tégy próbára – állja a tekintetét Chester.

- Nem fenyegethetsz meg általános iskolásokat! – próbálok hatni rá ismét, de persze esélyem sincs.

-  Azt fenyegetek, akit akarok. Te – biccent az egyik szélsőre. – Nagyon csendben vagy. Csak nem rájöttél, ki vagyok?

- Miért, ki ez? – fordul értetlenül némaságba burkolózó barátnőjük felé a másik kettő.

- Chester… Cutland – mondja ki amaz a bűvös szavakat, mire a másik kettő is elsápad. Még ha nem is ismerték fel, azért a családja nevét biztosan félik. Chester elégedett mosolyra húzza keskeny ajkait és bár megvetem a folyamatot, ahogyan eljutottuk ide, de a húgom érdekében megnyugtató, hogy nyert ügyünk van.

- Ha még egyszer ilyesmit mertek csinálni Felicity-vel, nektek annyi – zárja le a beszélgetést még egy alapos megfélemlítéssel Chester.

Az hogy nem használja a zaklatás és bántalmazás szavakat sok mindent elárul. Az pedig, hogy nem arra szólítja fel őket, hogy általában ne bántsanak másokat, hanem csak Felicity-vel kapcsolatban fegyelmez, teljesen világossá teszi, hogy valójában nem látja a probléma gyökerét és mélységét.

Ezek után Felicity a kocsiban nem szól egy árva szót sem, csak szorosan hozzám bújik. Feltételezem, megijedt Chester valódi énjének és hatalmának láttán. A Cutland birtokra vezető út csendben telik el, odakint besötétedik és elered a hó. Mikor megérkezünk, Felicity halkan, a szemkontaktust erősen kerülve köszön el Chestertől és Howardtól, majd elszalad a lakrészünk irányába. Utána akarok indulni, de Chester elkapja a csuklómat és maga felé fordít.

- Mégis mi volt ez? – bámul rám és hiába látom arcán az őszinte értetlenkedést, nem tudok tisztán gondolkodni. Belülről emészt a harag és a düh.

- Hogy-hogy mi volt? Nagyon jól tudnod kéne, mi ez! Mást se csinálsz gyerekkorunk óta, csak fitogtatod a hatalmad és a felsőbbrendűséged! Megszégyeníteni és kihasználni a gyengébbeket... Ez a Te szakterületed! Ne mondd nekem, hogy nem ismersz rá arra, aminek Te magad vagy a megtestesítője! – kiabálok vele a Cutland birtok kellős közepén, majd a választ meg sem várva kitépem a kezem ujjai szorításából és elviharzok.

Következő rész:

A szívtelen fiú, 29.rész

Előző rész:

A szívtelen fiú, 27.rész

A szívtelen fiú, 27.rész

 Nem tudom, újabban honnan merítem ezt a rengeteg bátorságot, de Chester Cutlandet csak úgy, szó nélkül hátrahagyni hatalmas meggondolatlanság. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, így csak állok a lakrészünk ajtajában és mélyeket lélegezve a földre rogyok. Menjek vissza? Nem akarok. Chester nem ír és nem hív, így abba a hitbe ringatom magam, hogy nincs már rám szüksége és elengedett.

Szombaton egésznap Whitney-nél dolgozom, vasárnap pedig a kínai boltban, Mrs. Kimnél. Vasárnap hatkor fáradtan hagyom el az üzletet, de legalább annyi könnyebbségem van, hogy Howard hazavisz. Ugyan félve lépek be a Cutland birtokra, Chester nincs sehol, így biztonságban eljutok a lakrészünkhöz. Felicity szerencsére nem csacsog a hétvégén Chesterről, ugyanis elég okos ahhoz, hogy ne élje magát bele teljesen egy bizonytalanabb dologba. Látom rajta, hogy reménykedik a közös út megvalósulásában, de nem mondja.

Hétfőn együtt szállunk be Howard kocsijába, ám odabent nem csak a sofőr fogad minket.

- Cherceg! – pillantja meg életem megkeserítőjét boldogan Felicity és lelkesen bemászik mellé a középső ülésre. Legalább nem nekem kell Chester szomszédjában ülni.

- Jó reggelt! – köszön mosolyogva Chester és az a kedvesnek tűnő mosoly teljesen ismeretlen a számomra.

- Jó reggelt! – motyogom.

Fehér nadrágot visel, az egyenruhánk fehér ingével és elegáns zöldeskék kardigánnal, ami kiemeli szemének színét. Cipője hófehér, hosszú, világosbarna szövetkabátja úgy öleli körbe, akár egy palást. Fehér bőre sima és tökéletes, hidrogénszőke hajának minden szála úgy áll, oldalra simítva, ahogyan mindig. Vajon tényleg ilyen egy herceg? 

Elkapom róla a tekintetem és ölembe ejtettem kezemet figyelem inkább.

- Hogy-hogy itt vagy, Cherceg? – érdeklődik Feli kíváncsian. – Be is jössz velem? – mocorog izgatottan az ülésen.

- Délután visszajövök Fiddlinggel – feleli Chester, kinyilvánítva ezzel, hogy ma reggel nem azért csatlakozott hozzánk, hogy Felicity villoghasson vele a z osztálytársai előtt.

- Fiddling? – kérdez vissza értetlenül Feli. Édes Istenem.

- A nővéred – feleli könnyedén Chester és szemmel láthatólag nem izgatja a dolog.

- Miért hívod Fiddlingnek? – pislog nagyokat Felicity, hol rám, hol Chester pillantva. Semmi nem jut eszembe, az agyam kiürül és fogalmam sincs, hogy kellene kikerülnöm a kérdést vagy megmagyaráznom a dolgot.

- Nem is tudom – szólal meg Chester, mire felékapom a fejem és döbbenten tapasztalom, hogy az arcán ülő kifejezés valóban arról árulkodik, hogy nem emlékszik. Aztán látható, ahogyan megvilágosodik, majd kicsit mintha pánikolna.

- Valamiért csak kitaláltad – unszolja Feli mit sem sejtve. – Ez is olyan beszédes becenév, mint a Cherceg? Mit jelent a Fiddling?

- Hegedülőt! – vágja rá olyan hirtelen Chester, hogy összerezzenek.

- Hegedülő? – ismétli a húgom.

- Igen. A nővéred hegedült nekem egyszer, én meg elkezdtem… Így hívni – fejezi be a mondatot vonakodva.

- Te tudsz hegedülni? – fordul felém meghökkenve Felicity.

- Nem tud – adja meg a választ helyettem Chester sietősen. – Elég… rosszul szólt.

- Ó! Szóval ez amolyan aranyos viccelődös becenév! – mosolyog Feli jókedvűen.

- Igen – bólintok, de inkább csak előre felé nézek, mint rájuk.

- Megérkeztünk – jelenti be Howard, ügyesen kimentve leginkább engem a további kínos szituációból, mire fürgén kiszállok, hogy Felicity útnak indulhasson.

- Akkor délután, Cherceg! – búcsúzik Chestertől, aki csak bólint és int neki. – Szia, Fid! – köszön nekem is Feli, majd beszalad az iskolába.

Leengedem a vállaimat és kellemetlen érzéssel visszaszállok a kocsiba, közben leszegem a fejem, hogy még véletlenül se nézzek Chesterre. Matat valamit a táskájában, majd megköszörüli a torkát.

- Fid? – Kikerekedik a szemem, de nem mozdulok. Jól hallottam? Eddig mindig biztos voltam abban, hogy tudja a nevem  csak szándékosan nem szólít úgy. Azonban az, hogy az előbb, mikor olyan tanácstalannak tűnt és nem tudta megindokolni a megszólítás eredetét és okát, összezavart. Lehet, hogy ez csak egy megszokás a részéről, nem pedig a kínzásom szerves része?

Nem tehetem meg, hogy figyelmen kívül hagyom, vagy ne adj isten, szóvá teszem mindezt, így csak lassan felemelem a fejem és ránézek.

- Igen?

- A hétvégén befejeztem a beadandót – nyújtja át a kemény mappába csomagolt rajzát. – Mit gondolsz?

Szóval megcsinálta nélkülem. Azért nem keresett, mert ezen dolgozott. Egyedül. Óvatosan kinyitom a fehér mappát és megszemlélem a benne lévő rajzot.

- Újat kezdtél? – kérdezem, bár voltaképpen nyilvánvaló.

- Nos… Az előző véletlen megsérült. – Olyan ártatlan képet vág, hogy egy pillanatra majdnem elkap a hév és visszakérdezek, hogyan ment tökre a kép, de végül visszafogom magam.

Szóval nem csak, hogy magától megcsinálta, hanem konkrétan egy újat csinált. Mindezt a segítségem, sőt a velem való megcsináltatás nélkül.

- Sokat fejlődtél – ismerem el végül, mert valóban ez az igazság. Persze bőven lenne még rajta javítani való, de nem merem mondani, hacsak nem kérdezi. De megkérdezi. Közelebb hajol, hogy is jól lássa, mire mutatok és a suliba vezető hátralévő úton a képről beszélgetünk.

Mikor megérkezünk, visszaveszi a beadandót és viszi a saját táskájával együtt. Howardnak persze nem köszönöm, de megteszem én helyette is. Együtt lépünk be az iskola területére és egymás mellett sétálva haladunk, illetve én egy lépéssel lemaradva, mert egyáltalán nem komfortos ez a felállás. Körülöttünk mindenki összesúg és a helyzet csak romlik, ahogyan belépünk az épületbe. Mivel nem utasít, nem merek elmenni mellőle, hisz egy terembe tartunk.

Chester a lifthez sétál, előtte szétnyílik a diáksereg és mikor beszáll a liftbe, senki nem megy utána. Lehajtott fejjel, tanácstalanul ácsorgok a nyitott lift előtt, mert nem tudom, mit kéne tennem. Szálljak be én is? Hisz sosem lifteztünk ilyen „gondtalanul” együtt…

- Gyere, Fid – ejti ki ezt a két szócskát a száján. Igazságtalanság, mennyire lágy hangzása van a nevemnek, ahogyan kimondja. Felpillantok rá, tekintetünk összetalálkozik, és arra gondolok, mégis ki az, aki velem szemben áll és visszanéz rám. Ki ez a fiú igazából?  

Következő rész:

A szívtelen fiú, 28.rész

Előző rész:

A szívtelen fiú, 26.rész

Szerelem a jégen, 5.rész ❄️

 Óvatosan nyitom ki az ajtót és először csak a fejemet dugom be a résen, hogy bekukkantva feltérképezzem a terepet. Hátha Shiloh Rye még nem is érkezett meg…

- Hát itt vagy, kis törpe! – szólal meg, de fel sem néz a kezében tartott könyvből. Az egyik íróasztalnál ül, világosszürke szabadidőnadrágban és fehér kapucnis felsőben. A haja vizesen hull a homlokába, nyakában pedig egy kis törülköző van. Gondolom fürdeni volt. Én is szeretnék fürdeni, de ahogy itt ül, konkrétan a fürdő mellett, nem sok merszem van hozzá.

- Hm – sóhajtok lemondóan és természetesen fintorogva, majd berángatom a bőröndömet meg a sporttáskámat. Shiloh Rye már elfoglalta a bejárathoz közelebbi ágyat, de egyáltalán nem bánom, a másik fekvése úgyis jobban tetszik, mert az ablak mellett van és a gyönyörű tájra nyújt kilátást.

Levetem magam az ágyamra és eldőlök rajta, majd felkönyökölve szomorkásan a szobánkból nyíló mosdó felé pillantok. Hosszú volt ez a nap és igazán jól esne egy jó hosszú, forró zuhany. Shiloh Rye hirtelen összecsukja a kezében tartott könyvet, mire a váratlan zajtól ijedten összerezzenek. A hóna alá csapja a könyvét és az ajtóhoz sétál.

- Hova mész? – kérdezem döbbenten.

- Ó, csak mert szobatársak lettünk, máris be kell számolnom, mikor hova megyek? – vonja fel az egyik szemöldökét.

- Én voltam a hülye, hogy megkérdeztem – szegem fel az állam, szándékosan a másik irányba fordítva a fejemet.

- Mivel ezt ilyen ügyesen beláttad, elárulom, hogy kényelmetlen ez a szék. Kimegyek a társalgóba olvasni – hagyja el a szobát egy szívélyes mosoly kíséretében, meg se várva a választ. Felfuvalkodott alak! Csak azért kérdeztem, mert vizes a haja és kint hűvösebb van, mint a szobánkban. Kinyújtom a nyelvem hűlt helyének irányába, mire ismét nyílik az ajtó, én pedig fürgén visszarántom a nyelvem a számba.

- Ó, ez nálam maradt – kapja le a törülközőt a nyakából és elegáns mozdulattal idedobja, én pedig elkapom a levegőben. Épp a szemére akarom hányni, hogy nem vagyok a szolgája,fde már rég elszelelt.  

Öt percbe se telik, de én máris beköltözöm a fürdőbe. Még jó, hogy a szobánkban nincs fotel vagy kanapé – áldom a kollégiumi szobák tervezőjét, hisz neki hála most áztathatom magam a víz alatt, anélkül, hogy aggódnom kellene.

Shiloh Rye egy órával később jön vissza, de nincs egyedül, nyomában a hokicsapat többi gólyája lohol. Megkérdezés nélkül elhelyezkednek a földön és jókedvűen beszélgetni kezdenek.

- Hé! – könyökölöm oldalba Shiloh Rye-t. – Miért engedted be ezeket ide?

- Engedtem? – húzza fel a szemöldökét. – Azóta a nyomomban vannak, hogy kitettem innen a lábam – sóhajt fáradtan.

 

 

- Szóval, te lennél Philippe – mutatok a szemüveges fiúra, majd a hozzám hasonlóan igen alacsony srácra. - Te pedig Thomas.

 A szoba közepén trónolunk törökülésben, szépen körben elhelyezkedve és épp az ismerkedési procedúrát tudjuk le.

- Hívj Tommy-nak – vigyorog, mint a tejbe tök.

- Okés – bólintok, tekintetem tovább vándorol és megállapodik a csendes fiún. – Te vagy Nolan, ugye? – kérdezem, de persze nem felel, csak biccent egy aprót.

- Én pedig Loic – zárja a sort az utolsó srác.

- Nem hiányzik valaki? – húzom össze a szemem, merthogy az edzésen emlékeim szerint eggyel többen voltunk.

- Leo nincs jókedvében – közli Loic, aki ha minden igaz, az említett Leo szobatársa.

- Nem tetszik neki, hogy komoly riválisa akadt – vigyorog Tommy, majd sokat sejtetően Shiloh Rye-re pillant, aki vagy egy méterre ül tőlünk az asztalánál és ránk se hederítve olvas.

- Milyen rivális? – fonom karba a kezem és szegem fel az állam. – Bármelyikünk le tudná nyomni – jelentem ki kissé elhamarkodottan, de annál harciasabban, mire Shiloh Rye tekintete megvillan.

- Ugyan, River – paskolja meg a vállamat nevetve Tommy. – Itt senki sincs a mi becses Jégszarvasunk szintjén – ingatja a fejét, de nem tűnik csalódottan.

- De hisz mind egy szinten vagyunk. Ez a második emelet – szúrja közbe Philippe értetlenül.

- Ne is foglalkozz vele! – legyint Tommy, miközben haveri stílusban átkarolja a vállam. – Ez a srác mindent szó szerint vesz.

- Jó, talán nem vagyunk olyan jók, mint Shiloh Rye, de egy csapat vagyunk – gondolkodom a hallottakon. – Annál jobb, ha tehetséges játékosaink vannak. Ráadásul egy jó rivális arra sarkall, hogy jobbak legyünk!

- Úgy beszélsz, mint egy vérbeli csapatjátékos – mosolyog Tommy kedvesen. – Erről jut eszembe. Te miért jöttél haza, Wessinck? A Rineshills Riveri csapat köztudottan erősebb, mint a miénk. Minden évben lepipálnak minket.

Mindenki Shiloh Rye-ra bámul, lélegzetvisszafojtva várjuk a választ, hisz számos izgalmas indoka lehet a hazatérésnek. Shiloh Rye felnéz a könyvéből, egy ideig mered előre, majd megvonja a vállát és ismét visszatért az olvasáshoz.

- Csak úgy – mondja, mire elfintorodom.

- De hogy? – forgolódik megint csak összezavarodva Philippe.

- Ez csak egy kifejezés, haver. Azt jelenti, hogy nincs semmi különös oka – magyarázza szórakozottan Tommy, majd rám vigyorog. – Még csak néhány órája lakunk együtt, de már most egyértelmű, hogy nem fogunk unatkozni az év során.

- A te szobatársad legalább próbálkozik – sóhajtok hatalmasat, Tommy pedig nevetve bólogat.

- Ott a pont.

 

Bónuszjelenet

- Miért jöttél vissza, Wessinck? A Rineshills Riveri csapat köztudottan erősebb, mint a miénk. Minden évben lepipálnak minket.

Hogy miért jöttem vissza? Egyrészt, mert Rineshills hemzseg a sznob és beképzelt alakoktól, akik ölre mennek a jégen, nem csak mások, hanem egymás ellen is. Lehet, hogy célravezetőbb a képzés és jobbak az eredmények, de a csapatsport ott annyiból áll, hogy „egyedül nem tudom legyőzni az ellenfelet”, nem pedig arról, hogy „együtt győzzük le”.

Őszintén szólva, én sosem akartam elhagyni Saultblyrock-ot, de hát erről akkoriban az apám döntött és nem én. Akarta azt az állást, akarta, hogy inkább ott játsszak és mivel kiskorú voltam, nem sok választást hagyott nekem. Persze nem volt ott olyan rossz, de annyira jó se, hogy ne akarjak hazajönni egyetemre. Az itteni általános iskolás éveim sokkal szórakoztatóbbnak bizonyultak, mint az ottani gimisek. Itt álltam először jégre, itt tanultam meg korizni és hokizni, itt lőttem az első gólomat és arattam az első győzelmemet.

- Csak úgy – vonom meg a vállam.

Következő rész:
Előző rész:

Szerelem a jégen, 4.rész

Szerelem a jégen, 4.rész ❄️

 - A kollégium szobák beosztása a következőképp fog alakulni: mindenki leírja, milyen mezszámot szeretne és az egymáshoz legközelebb állók fognak párosokat, illetve hármasokat alkotni – ismerteti az edzőnk a felállást.

Az edzőnk ám nem akárki, hanem a városunk visszavonult hokicsillaga: Olivier Bouchard. 35 éves, magas, jóképű, szóval összességében egy igazi férfi, a tehetségről és a hatalmas tudásáról nem is beszélve. Ráadásul azért vonult vissza, hogy taníthasson. Óriási megtiszteltetés itt lenni!

Viszont az elmondottak alapján nincs lehetőségem befolyásolni a szobákba osztás folyamatát, de a mázlimban mindig bízhatok, hisz még sosem hagyott cserben! Alapvetően az a rettentő mázlis típus vagyok, aki mindig talál elejtett pénzt az utcán, aki „kedvéért” később indulnak a járművek, és ha sietek valahogy sosem hosszúak a sorok a pénztárnál. Ha van valami, amiben bízhatok, az a remek szerencsém!

Meg persze egy kis logikusság. Shiloh Rye végig 1-es mezszámot viselt, míg a Rineshills Riveri Jegesmedvéknél játszott, szóval tuti azt választja megint. Felpillantok rá, amit persze rögtön észrevesz és magasabbra emeli a lapját.

- Ne less! – mondja, mire elfintorodom.

- Mintha nem lenne nyilvánvaló! – horkantok.

- Fordulj meg – ragadja mega vállam és úgy állít, hogy háttal legyek neki, majd simán a fejem tetejére helyezi a papírját, hogy aztán a világ legtermészetesebb mozdulatával ott írja rá az általa választott számot. Egy pillanat az egész, aztán már ott sincs.

Sűrű pofavágás közepette gyorsan felfirkantom a kedvenc számom, az 54-et, majd megsimizom a papirkámat, hogy biztosan szerencsét hozzon. Ne hagyj cserben – suttogom neki, majd leadom az edzőnek. Az 54 nem csak egy szerencsehozó szám, hanem az 1-től egy nagyon-nagyon távol levő is, úgyhogy ezzel egészen biztosan megúszom Shiloh Rye társaságát. Így hát elégedetten mosolyogva várom az eredményeket, amiket az edzőnk ki is hirdet.

- Nolen Savard, Philippe Cote, Thomas Seguin, ti rögtön egy hármas szobába kerültök – derül fény az elsőként összeboronált szobatársakra.

- River Quillan és Shiloh Wessinck – folytatja az edző, mire az állam hangosan koppan a padlón. Nem is koppan, hanem egyenesen odacsapódik. – Titeket aztán az ég is egy szobába akart tenni – mutatja fel a lapjainkat, melyen 54 és az 55 áll.

Lemondóan leeresztem a vállaimat és csak meredek magam elé elkámpicsorodva. Legalább nem két fiúval leszek összezárva. Hanem eggyel, aki felér vagy tíz másikkal…

- Hogy lehet, hogy pont az történik meg, amiről elhatároztam, hogy semmiképp se fogom hagyni? – csikorgatom a fogamat elégedetlenül, miközben az edző a többiek nevét is felolvassa.

- Hogy mondtad? – pillant le rám szívélyesen Shiloh Rye.

- Semmi – sóhajtok egy hatalmasat. Hogy lehet, hogy én, aki mindig sikeresen veszek minden akadályt, mert a sors és a szerencse mellém szegül, most így jártam?

 

 

- Nézd a jó oldalát – vigasztal az edzés után Bri. – Legalább csak egy fiú elől kell állandóan rejtegetned a valódi kilétedet. Egy nagyon helyes fiú elől – teszi hozzá.

- Asztalnak használta a fejem! – bökök az említet testrészemre felháborodottan, mire Bri kuncogva széttárja a kezeit.

- És mikor költözöl be?

- Mindjárt érkezik a cuccom – meredek magam elé elkedvetlenedve.

- És milyen volt Bouchard edző? – vált témát Louka, miközben a 100%-os narancsléjét kortyolgatja.

- Csodálatos! – felejtem el rögvest Shiloh Rye-t és a közös szobánkat. – Egy igazi tehetség! Biztosan eszméletlen csapatot fog kinevelni!

Folytatnám az áradozást, ám megcsörren a telefonom, jelezve, hogy 5 perc múlva megérkeznek a beköltözéshez szükséges cuccaim.

- Mennem kell – pattanok fel, majd elbúcsúzom a barátaimtól és elrohanok.

Útközben muszáj útba ejtenem egy mosdót, hogy betétet cseréljek, mert ma jött meg. De sebaj, ezt gyorsan elintézem, szerencsére nekem ez az időszak úgy zajlik, mint a többi. Nincs hasfájás és semmilyen kellemetlenség se, úgyhogy nem hátráltat semmiben. Benyúlok a mellényem zsebébe és kitapintom az ott lévő betétet, amit az imént kaptam kölcsön Bri-től, mert mint általában, most is elfelejtettem felkészülni erre. 

Bekanyarodok a folyosón, ám azzal a lendülettel beleütközöm valakibe és hátratántorodom. Hátralépek néhányat és a kezemmel kalimpálva próbálom megtartani az egyensúlyom, ám ujjaim közt ott marad a betét, és ahogy hadonászok, felrepül a levegőbe. Sikeresen talpra állok, aztán csak nézem, ahogy repül a levegőben a kis rózsaszín csomag, ahogy azt egy szárnyas betétként tennie kell, és abban bízom, hogy Shiloh Rye (meg úgy általában az egész folyosó) nem ezt nézi.

Végül a betétem landol a földön és ahogy felvezetem a tekintetem látom, hogy pont Shiloh Rye lábai előtt van és épp le akar hajolni, hogy felvegye. Kikerekedik a szemem, a szám O alakot formál.

- ÁÁÁ! NE! VEDD! FEL! – üvöltöm, de szinte lassított felvételben hallom és látom az eseményeket meg magamat, ahogyan elrugaszkodom és immáron a levegőben repülve szállok előre. Mindennek vége! Már az első napomon lebukok és pont Shiloh Rye előtt, aki rögtön ki fog tálalni mindenkinek!

Shiloh Rye megdermed mozdulatának közepette, én pedig kihasználom az alkalmat és odavetem magam, hogy testemmel takarjam előle a földön heverő tárgyat. Felkapom a becsomagolt betétet, sietve a zsebembe tuszkolom és gyorsan kihúzom magamat. Megigazítom a ruhámat és a lehető legtermészetesebb arckifejezéssel pillantok fel Shiloh Rye-ra. Ő is kiegyenesedik, tekintete magyarázatot vár.

- Bocs, ez a… A kedvenc zsepim!– jelentem ki elszántan.

- És nem érhetek hozzá? – húzza össze a szemét.

- Persze, hogy nem. A végén még megfagyasztod a rideg személyiségeddel – rögtönzök fürgén, majd rávillantok egy gyors vigyort és kihasználva az alkalmat, elszelelek.

 

Bónuszjelenet

Lepillantok a kis törpére, aki épp az 54-es számot firkantja a lapjára. Közös szobák, mi? Ez csak akkor szórakoztató, ha a szobatársad is az.

Sosem volt semmi érzelmi kötődésem az 1-es számhoz, amit konkrétan rám kényszerítettek, mondván, hogy ez a csapatkapitánynak kiváltsága. Nem a hátunkon lévő szám határoz meg minket – gondolom, miközben a kis törpe fejét asztalnak használva felírom a papíromra az 55-öt.

A három ágyas szobát viszont jó lenne elkerülni, de így hogy két egymást követő számot írtunk, kicsi az esélye annak, hogy összekerüljünk még valakivel. Ráadásul a többség a 20 alatti számokat kedveli, szóval különösen jók az esélyeink.

Következő rész:

Szerelem a jégen, 5.rész

Előző rész:

Szerelem a jégen, 3.rész

A szívtelen fiú, 26.rész

Magam elé meredve ülök a kocsi hátsó üléssorának közepén és a szoknyám anyagát gyűrögetve hallgatom, ahogy Chester és Felicity beszélgetnek. Nem is beszélgetnek, hanem sokkal inkább… Csevegnek.

- Van egy lány az osztályban, akit mindig a bátyja visz haza – meséli Feli. – És állandóan az orrunk alá dörgöli, hogy neki mennyire jó dolga van.

- És nem nyűgözte le, hogy téged meg ilyen szuper kocsival fuvaroznak? – érdeklődik Chester és kicsit úgy fest, mint aki máris beleélte magát a versengésbe. Meglep, ahogyan fogalmaz, mert szavai arra utalnak, tud arról, hogy nem csak én használom a kocsiját és úgy fest, nem bánja.

- Az nem ugyanaz – tartja fel a mutatóujját nagy bölcsen Felicity. Hiába olyan fiatal, rettentően okos. – Ilyen esetben egy tárgy értéke nem ér fel az érzelmekkel.

Na, pontosan ez az, amit Chester sosem fog megérteni.  Óvatosan rápillantok és az arckifejezése arról árulkodik, valóban nem érti meg, mi olyan klassz egy szeretetteljes testvérben, ha van helyette szuper kocsid.

- Valamelyik nap megint eljöhetnétek értem, hogy végre visszavághassak neki! – lelkesedik Feli, máris kieszelve egy szerintem borzalmas tervet.

- Legyen! – egyezik bele Chester gondolkodás nélkül. – Jól megmutatjuk annak a kis csit… - kezdi és bár nem tudom, milyen jelzőt akar használni, hallom a hangján, hogy semmi pozitívet, ezért gondolkodás nélkül a lábára taposok.

Döbbenten lepillant, hisz fehér bőrcsizmája, amin otromba, elhasznált cipőmmel taposok, az életemnél is többet ér. Ijedten elkapom a lábam, de nem bánom, amit tettem. Felicity érdekében mindig képes vagyok akármire.

Chester megköszörüli a torkát.

- Akarom mondani annak a kiscsajnak – korrigálja szavait.

Felicity, aki semmit nem észlelt a jelentből, boldogan összecsapja kezeit, majd jobb kisujját átnyújtja előttem.

- Kisujj eskü? – pislog boldogan Chesterre, aki kissé értetlenül mered a húgom kezére, majd tétován ő is kinyújtja a kisujját. Megköttetik az eskü és végre valahára megérkezünk. Feli elköszön Chestertől és boldogan a saját lakrészünk felé rohan.

Tanácstalanul nézek utána, majd fordulok Chester felé. Meg kéne köszönnöm, hogy ilyen kegyesen és kedvesen bánta húgommal, de valahogy nem jönnek a számra a szavak. Az a normális, ha valaki kedves, nem pedig kiváltság vagy szívesség. Ettől még meg kell tennem, így szólásra nyitom a szám, de Chester megelőz.

- Menjünk tanulni – indul meg a főépület felé, egyértelművé téve számomra, hogy a mai nap megpróbáltatásai még messze nem értek véget.

 

Nem sokkal később már a szobájában vagyunk, én a szőnyegen térdelek, míg ő felszerelését pakolja ki az asztalra.

- Szóval… mi az a kisujj eskü? – ül le a kanapéra, de elveszettnek tűnik.

- Nem tudod, mi az a kisujj eskü? – kérdezek vissza döbbenten, ami nagy hiba a részemről.

- Igen, képzeld, nem tudom! Nyilván a szegények szánalmas vigaszdíja! – csattan fel mérgesen, majd hátradől és mellkasa előtt karbafonja kezeit.

Figyelem, ahogy kisgyermek módján duzzog és megértem, hogy ez a vagdalkozás kivételesen saját rossz érzése elrejtése miatt van. Nem kellett volna visszakérdeznem, mert így csak erősítettem benne a tudatlanságának meglétét.

- A kisujj eskü lényegében csak annyi, hogy megpecsételitek a szóban forgó ígéretet – mondom végül.

- És mi jár annak, aki megszegi? – hajol előre, tekintete érdeklődő. – A másik azt tesz vele, amit akar?

Jellemző, hogy máris ilyeneken jár az agya.

- A kisujj eskü lényege, hogy a résztvevők komolyan gondolják – magyarázom. – Felicity nem fog semmit sem tenni, ha nem valósul meg a dolog.

Csak csalódott lesz.

- Persze, hogy nem fog, mert tartom a szavaim és megteszem, amit ígértem. Nem fogom felrúgni az első kisujj eskümet – közli elszántan és nem úgy fest, mint aki üres szavakkal dobálózik.

- Rendben – nyugtázom a hallottakat csendesen.

Ezután előveszi a rajzát és megmutatja, mit haladt vele, majd útmutatást vár, hogyan folytassa a munkát. Segítek neki és mikor egyedül dolgozik, megengedi, hogy a saját házijaimmal foglalkozzak.

Nem tudom, hogyan és mikor, de fejem az asztalon pihenő alkaromra hanyatlik és elszenderedem. Chester halk szitkozódására ébredek. Megdörzsölöm a szemem és zavartan kiegyenesedem. A hirtelen mozdulat következében lecsúszik rólam egy puha, fehér pokróc, ami pont olyan, mint ami tegnap is rajtam volt.

- Bocs, felkeltettelek? – pillant rám úgy, mintha ez egy teljesen természetes helyzet volna.

Megrázom a fejem, de nem felelek.

- Hozattam meleg teát – biccent az asztalon lévő porcelán készletre, miközben jobb kezének mutatóujját nyomkodja.

- Megégetted a kezed? – hajolok kicsit közelebb.

- Nem – rejti kezeit az asztal alá.

Kinyitom a táskám és kiveszem belőle a palackomat és egy zsebkendőt, majd megnedvesítem azt. Chester felé nyújtom a kezem, aki némi habozást követően tenyerembe helyezi pirosló mutatóujját. Óvatosan köré elkezdtem köré tekerni a zsebkendőt.

- Van ám itthon mindenféle kötszer meg krém – jegyzi meg és bár nem hangzik gúnyolódásnak, mégis hülyén érzem magam. Nekünk nem telik az effélékre, általában minden sérülést elintézek azzal, hogy lemosom. Elkapom a kezem és az asztalra tapasztom a tekintetem.

- Ne haragudj.

- Nem azért mondtam! Fejezd be! – parancsol rám, közelebb tolva az ujját és a félig rátekert vizes zsepit. Nem merek ellenkezni, így ismét nekilátok és ezúttal be is fejezem az ellátását.

- Tölts nekem teát! – mondja, mikor végzünk a sérülésével. Engedelmesen teszem, amit mond és döbbenten tapasztalom, hogy teáskanna füle nem is meleg. Vajon hogy égette meg magát? Töltök neki egy csészével, majd arra utasít, hogy magamnak is töltsek. A tea kellemesen forró, az íze pedig varázslatos.

- Hogy ízlik? – érdeklődik Chester. – Igazi minőség. Londonból hozattam.

Félrenyelem a folyadékot és köhögni kezdek, ezért gyorsan leteszem a csészét, mielőtt elejteném.

- Jól vagy? – nyújt egy szalvétát, de mivel nem tudom abbahagyni a köhögést, közelebb hajol és megpaskolja a hátamat. Az érintése csak ront a helyzeten. Felpattanok, magamhoz veszem a táskámat, majd elviharzok.

Következő rész:

A szívtelen fiú, 27.rész
Előző rész:

A szívtelen fiú, 25.rész