2020. január 5., vasárnap

A szívtelen fiú, 9.rész

Mikor magamhoz térek, éles fájdalom nyilall a csuklómba és nehezmre esik kinyitni a szememet. Alkohol és fertőtlenítő szagot érzek és mikor résnyire nyitom a szemeimet egy kórházi szobában találom magam. Nagy nehezen felnyitom a szemhéjamat és körbepillantok. Egyedül vagyok a szobában, egy ágyon fekszem, egy fehér paplan simul rám, bal karomba egy infúzió van bevezetve, a jobb csuklóm gipszben van. Kicsit feljebb tornázom magam, így már félig ülve, félig fekve helyezkedem el. Ekkor egy férfi lép be a szobába és amint észreveszi, hogy ébren vagyok, sietve közelebb jön.
- Felébredt? Hogy érzi magát? Hívjak nővért? – ömleszti rám kérdéseit, míg én próbálom felidézni, ki is ő.
- Elnézést… Maga a… - nyelek egy hatalmasat, a szám ugyanis teljesen ki van száradva.
- Én vagyok a sofőr, aki elütött – süti le a szemeit bűnbánóan, majd helyet foglal az ágy melletti székben. – Hugh vagyok – mutatkozik be, külsőre nagyjából harmincötév körülinek tippelném.
- Én Fidelia – eresztek meg egy halvány félmosolyt.
- Tegeződhetünk, ha gondolod – ajánlja fel, én pedig beleegyezően bólintok.
- Miért van még itt? Nincs valami más dolga?
- Chester Cutland kirúgott, miután elvittem az iskolába, úgyhogy inkább visszajöttem, hogy megnézzem, hátha felébredtél – magyarázza.
- Sajnálom, hogy miattam rúgták ki – sóhajtok egy hatalmasat, mert lelkiismeretfurdalásom van.
- Egyáltalán nem maga a hibás. Jobban oda kellett volna figyelnem – próbál megnyugtatni.
- Nem kellett volna beleszólnom – folytatom. – Chester eleve nem kedvel, és főleg nem szereti, ha beleszólnak a dolgaiba és megmondják neki, mit tegyen.
- Csak egy gyerek – jelenik meg egy megfejthetetlen mosoly Hugh arcán. – Szerintem nem olyan rossz ember, mint amilyennek mutatja magát.
- Mégis meddig volt a sofőrje, hogy így gondolja? Egy napig? – meredek rá hitetlenkedve. Direkt nyújtom el a témát, mert nem szeretném megkérdezni, mi bajom lett és mennyi lesz a számlám az ellátás után. Hogy mikor veszik le a gipszem, hogy fogod tudni így dolgozni és satöbbi.
- Épp eleget – feleli olyan stílusban, mintha örülne, amiért kirúgták. – Szóval, nem érdekel, mi is történt veled?
- Hát… - húzom el a számat, de ő mégis belekezd.
- Miután Chester karjaiba ájultál, berakott a kocsiba és arra utasított, hozzalak el a kórházba.
- Azt ne mondja, hogy ő cipelt idáig – temetem a tenyerembe az arcomat, magam előtt látva a szívessége meghálálásának végtelen listáját.
- Dehogy! – legyint a férfi szórakozottan. – Bejött a kórházba és kiküldött két ápolót egy hordággyal.
Hála az égnek.
- Biztosan régóta ismeritek egymást – jegyzi meg mellékesen.
- Túl régóta.
- Ahhoz, hogy felvegyenek, ki kellett tölteni néhány űrlapot rád vonatkozó különböző adatokkal és szinte mindent tudott rólad. Végig abban hitben voltam, hogy ezt a kölköt semmi és senki nem érdekli saját magán kívül.
- Nem érdeklem én őt, csak ráragadt ez-az a sok együttöltött időből – forgatom a szemem.
- Mint hogy allergiás vagy a halra? - vonja fel a szemöldökét hitetlenkedve, de én nem lepődöm meg.
- Másodikban valamelyik nap hal volt az ebéd a menzán és én azelőtt sosem ettem halat.  Döbbenten láttam, hogy Chester ki akarja borítani az egészet a kukába, mert nem felelt meg neki a külseje, ezért számonkértem, hogy hogy tehet ilyet, mikor még meg sem kóstolta és mások meg éheznek. Persze ez nem tetszett neki és megetette velem az egészet, nem sokkal később mindenem feldagadt és kis híján megfulladtam – mesélem.
Gondolom, azért az nyomot hagy az emberben, ha egyszer majdnem megöl valakit, még az olyan szívtelenekben is, mint Chester. Igazából fogalmam nincs arról, miért adom ki magamat egy idegennek, de talán az lehet az oka, hogy egy kórházban vagyok egyedül és ez mindig megviseli az embert.
- Oké, te nyertél – hagyja inkább annyiban a dolgot és visszavált az eredeti témára. – Alapvetően mindened rendben van, a jobb csuklód sajnos eltört, de azért ájultál el, mert nem ettél és valószínűleg meg is rázott az, hogy elütöttelek.
- Épp, hogy csak súrolt a kocsi eleje – pontosítok, mert nem szeretném, hogy eméssze magát emiatt. – Meddig kell itt maradnom?
- Míg lecsöpög az infúzió – biccent az említett eszköz felé.
- És nem tudja véletlen, mennyibe fog kerülni ez nekem? – halkítom le a hangom.
- Már kifizettem minden költséget – válaszolja, hátradőlve a székben.
- Erre semmi szükség! – hazudom, de arcára ellentmondást nem tűrő kifejezés ül ki.
- Már elintéztem és kész. Legalább ennyivel hadd kárpótoljalak – néz rám kétségbeesetten, mintha ez egy olyan dolog lenne, amitől jobban érzi majd magát, annak ellenére, hogy elütött.
- Rendben, köszönöm – egyezek bele, mert a büszkeségem megtartásán kívül semmi okom nincs elutasítani az ajánlatot.
Miután lecsöpög az infúzió, kézhez kapok egy zárójelentést és egy igazolást, amit leadhatok a suliban, Hugh pedig felajánlja, hogy hazavisz.
- Az iskolába menjünk, ha nem nagy gond – fogadom el az ajánlatát némi változtatással, mert fáradt vagyok és kimerült.
- Biztos? Az igazolás az egész napot fedezi – ellenkezik Hugh.
- Muszáj leadnom ezt – tartom fel a rajzot tartalmazó mappámat, amit a balesetkor is a kezemben tartottam, most pedig a kórházi asztalomról vettem el.
- Rendben – egyezik bele némileg vonakodva, de azért kinyitja előttem a fekete autó anyósülésére vezető ajtót, én pedig szó nélkül beszállok.


Előző rész:

2020. január 4., szombat

A szívtelen fiú, 8.rész

- Jó ég, annyira sajnálom! Jól van? – szalad mellém valaki, valószínűleg a kocsi vezetője és segít feltápászkodnom a földről.
- Elnézést… - tapogatom meg magamat és örömmel konstatálom, hogy egyben van mindenem. – Azt hiszem, ez az én hibám volt – teszem végül hozzá.
- Jól van? – mered rám a férfi, újból megismételve korábbi kérdését.
- Minden rendben – biztosítom, miközben próbálok nem foglalkozni a jobb csuklómba nyilalló éles fájdalommal. – Köszönöm, jól vagyok.
- Mi folyik itt? – hallom meg egy gyötrelmesen ismerős hangot és Chestert pillantom meg kiszállni a balesetemet okozó autó hátsó üléséről.
- Elnézést, fiatalúr – szabadkozik a hibájáért a vezető, aki ezekszerint a Cutland család sofőrje. Chester tekintete rám villan, konstatáltója, hogy én vagyok az, akit elütöttek, majd ismét a sofőrjére néz.
- Remélem tudja, hogy többek között az lenne a dolga, hogy ne üssön el senkit – jegyezi meg gúnyosan.
- Bocsásson meg, Mr. Cutland! – Kábé most veszítette el az állását, ezért a megmentésére sietek.
- Az én hibám volt. Piros volt a lámpa, csak nem figyeltem – vállalom magamra az egészet és szerintem nem is hazudok.
- Hát persze, Fiddling! – fonja karba kezeit Chester és közelebb sétál, én pedig a hátam mögé rejtem a kezeimet. – Tőled nem is vártam volna mást.
- Be kell vinnünk a kórházba! – szólal meg a sofőr, aki a jelek szerint, eléggé kétségbeesett lehet, hogy elütött, mert szavai konkrétan úgy hangzanak, mintha csak ráparancsolt volna a Cutland család örökösére.
Chester egy pillanatra meghökkeni látszik, de persze nem siklik el a dolog felett, szeme megvillan, fejét lassan a sofőrje irányába fordítja.
- Erre semmi szükség! – vágom rá gyorsan, megelőzve gúnyos szavait. – Tökéletesen jól vagyok. Épp, hogy csak meglökött az autó eleje, elveszítettem az egyensúlyom és ennyi.
Ez voltaképpen így is történt, de az, hogy a csuklómra érkeztem, már egy egész más kérdésnek számít jelen helyzetben.
- Belső vérzése lehet! Beüthette a fejét és agyrázkódást is kaphatott! Ragaszkodom hozzá, hogy bevigyük! – folytatja a sofőr, akit úgy tűnik, már nem izgatja az állása, csak egy normális, kedves emberként az én testi épségem.
- Tényleg minden rendben! Majd suli után bemegyek – próbálok szabadulni a szorongató helyzetből, mert semmi pénzem a kórházi számlákra és főleg semmi kedvem ehhez a szituációhoz Chesterrel, ám életem megkeserítőjének más tervei vannak.
- Ó, nem! – hangzik fel gúnytól csöpögő fagyos hangja. – Ha a vezetni képtelen sofőröm ennyire ragaszkodik hozzá, hadd legyen hát ez az utolsó útja.
Chester az évek alatt szinte tökélyre fejlesztette, hogyan mondjon nagylelkűnek és kegyesnek tűnő, de amúgy nagyon is szívtelen dolgokat.
- Ne rúgd ki! Az én hibám volt! – fogom könyörgőre a dolgot és kezdem azt hinni, nem is vagyok magamnál, amiért szembeszegülök vele.
- Hisz elütött téged – mutat rá, de nem azért, mert annyira sajnálna, csupán tényeket közöl. – Muszáj kirúgnom – mondja úgy, mintha tényleg ez lenne az egyetlen megoldás.
- Nem muszáj – sziszegem, mert fáradt vagyok, rettentően fáj a csuklóm és emiatt egyre mérgesebbé és frusztáltabbá válok. – Csak egyszerűen ki akarod rúgni!
- Tényleg ki akarom – ereszti le kezeit egy halvány vigyor közepette és zsebeibe süllyeszti kézfejeit, kihívóan mered rám. – A kérdés csak az, te mennyire szeretnéd, hogy ne tegyem meg.
- Mégis mit akarsz még tőlem? – sóhajtok lemondóan. – Már így is a kezedben van az egész életem.
- Van jogosítványod, Fiddling?
- Van – felelem vonakodva, mert nem tudom, mire megy ki ez az egész.
- Akkor kiszabom rád a büntetésem: mától fogva te leszel a sofőröm.
A maradék vér is kiszalad az arcomból, elsápadok, és kicsit reszketni kezdek. Ma még nem is ettem és alig aludtam. Fáradtnak érzem magam és álmosnak, dühít, hogy Chester mindent megenged magnak és, hogy a világ mindent megenged Chesternek. Ám mikor szólásra nyitom a számat, hogy ezt a tudtára is adjam, elveszítem az egyensúlyom és vele együtt az eszméletem is. Az utolsó, amit még érzékelek, hogy Chester karjaiba hullok, akár egy rongybaba. 


Előző rész:

2020. január 3., péntek

A szívtelen fiú, 7.rész

Van előnye is annak, hogy meg kell csinálnom Chester háziját. Ugyan akadna jobb dolgom is, de alapvetően csak ilyenkor foghatok olyan drága és jóminőségű grafitceruzát a kezemben és rajzolhatok ilyen puha lapra. Szeretek alkotni, főleg rajzolni, így összességében ez sokkal kevésbé megterhelő, mint mondjuk felvinni a táskáját a legfelső emeletre. A művészettanárunk szintén Mr. Culpepper, ami két dolgot jelent: egyrészt, hogy élvezhetem a tárgyat kedvemre, hisz a szigorú és pártatlan tanár nem tűri Chester szívtelenkedését az óráján; másrészt Chester sincs kivételes helyzetben, így olyat kell alkotnom, amin nem látszik, hogy az én kezem munkája. Mr. Culpepper a kreativitást és az eredetiséget értékeli a leginkább és ezt is helyezi a középpontban, így a házijaink mindig valaminek a megtervezéséből állnak. Szerencsére Chester sosem hagyja rám teljes egészében a dolgot, erre van a bőrkötéses füzete, melybe lejegyzeteli gondolatait és ötleteit, én pedig megpróbálom megvalósítani őket oly módon, hogy az elüssön az én rajzolási stílusomtól.
Chester átveteti egyik lábát a másikon és kinyitva egy könyvet, annak olvasásába merül, míg án fellapozom a füzetét és tanulmányozni kezdem az elképzeléseit. Ha nem lennénk ilyen rossz viszonyban, biztos jót kacagnánk a komoly ötletei mellett lévő béna kis vázlatrajzain, de jelen felállásban meg sem mukkanok. Hiába tűnik minden alkalommal mókásnak, mégsem tudnék nevetni rajta, valószínűleg azért, mert semmi jó nem következne belőle. Chester bizonyára nagyon is tisztában van vele, milyen nevetségesek a vázlatai, felteszem annak tudatában mutatja meg mégis, hogy úgyse merném kinevetni őt. Alapvetően nem büszke rá, hogy rossz valamiben, de nem is titkolja a suliban, hogy én csinálom a művészetleckéjét.
- Hol találom a többi ceruzát? – kérdezem halkan, mivel egy darab grafittal nem sokra megyek. Különböző méretű, vastagságú, puhaságú és típusú ceruzára lenne szükségem.
- Az íróasztalon – feleli fel sem nézve, így hát felemelkedem a térdelésből és körbenézek a szobában. Chester hatalmas, fekete sarokíróasztala természetesen a helyiség egyik sarkában helyezkedik el, tökéletes odailleszkedve, két magas ablak előtt, melyeken keresztül napközben beáradhat a fény. Az asztalon nem sok minden van, csupán két nagyképernyős monitor, egy pohár alakú, szürke, fém tolltartó, egy hasonló színű fém irattartó és egy lámpa. Felkapom a tolltartót, benne a ceruzákkal és visszatérek a helyemre, a puha, meleg szőnyegre.
Chester Cutland írószerszámai nem ám hétköznapi, egyszerű ceruzák, ugyanis egytől-egyig mindegyiken ott virít a monogramja: C. C. Cutland. Nem igazán tudnám megmondani, mi haszna lehet ennek, talán, hogy senki nem lophatja el büntetlenül vagy mindig megtalálja, ha elkeveredik, esetleg csak villogni akar, hogy neki névre szóló cerkái vannak. Tényleg fogalmam sincs, de őszintén szólva nem is nagyon érdekel.
Egy óra elteltével, a munka felénél járhatok, mikor Chester rápillant és közöli, hogy ez nem felel meg az elképzeléseinek. Újabb egy óra elteltével a második rajzom is a kukában landol, fél órával később pedig a harmadik megvalósítási alternatívámat is megvétózza. Mindig így megy ez. Még ha jók is, ha meg is felelnének neki, csupán dacból vagy épp szórakozásból elveti őket és kezdhetem újra az egészet, de mint mondtam, ez így is az egyik legjobb dolog, amit rám kényszerít. Meleg van, rajzolhatok és közben csöndben olvas, ahelyett, hogy engem szekálna.
Negyedtizenkettőkor sikerül befejeznem a rajzot, mellyel immáron elégedett is és csak biccent egyet, hogy mehetek, ám én nem mozdulok. Ilyenkor semmi sincs már nyitva, én pedig elfelejtettem ma rajzlapot és ceruzát venni, így kénytelen vagyok legalább megpróbálni kérni egyet.
- Kéne valami? – emeli végül fel tekintetét a könyv lapjairól egyenesen rám.
- Tudnál kölcsönadni egy lapot meg egy ceruzát? – vizslatom inkább a lábujjaimat.
- Kölcsön? – visszhangozza mondanivalóm lényegét és bár nem látom, sejtem, hogy szemöldökét kérdőn felhúzhatja. – Ez azt jelenti, hogy majd eltünteted, amit rá akarsz rajzolni és visszaadod?
Chester pontosan tudja, hogy azért kérem, mert nekem nincs, valószínűleg azt is kitalálja, hogy most jöttem rá, elégett az enyém és újra kell csinálnom. Ha korábban leesett volna, megvettem volna és most nem kérném pont tőle. Arról nem is beszélve, hogy szándékosan köt bele abba, amit mondtam, hisz nyilván nem kölcsön ez, csak odaadja, én meg maximum a ceruzát visszaadom. Persze, neki alapból tök mindegy lenne, megvan mindene és bármikor megkaphat mindent, de Chesternek igazából halvány lila gőze nincs arról, mennyire is szerencsés is emiatt.
- Ha ez az ára, akkor igen – felelem végül némi vonakodás után.
Chester kurtán felnevet, ami egyszerre hangzik lesajnálóan, lekicsinylően és amolyan „mindketten tudjuk, hogy úgyse adod vissza” stílusúnak, ami megnyugtat, így kiszakad belőlem egy sóhaj, amit mindeddig bent tartottam. Chester reakciója szerencsére azt sejteti, hogy mindenféle feltétel és rám szabott feladat nélkül megadja, amit kérek, mert lenéz.
- Vigyed – emeli vissza arca elé nyitott könyvét, nekem meg nem kell kétszer mondani, felkapok egy darab rajzlapot (és a hibás rajzaimmal telieket is, amik nem feleltek meg neki) és egy darab ceruzát, aztán már ott sem vagyok, kinyargalok a házból, egyenesen az alagsori lakásunkba.
Úgy loholok, mintha attól félnék, hogy utánam jön és visszaveszi, amit adott. De nem teszi. Neki ezek semmit nem számítanak, semmi fontosak, semmi pótolhatatlanok. Nagyot sóhajtva dőlök a bejárati ajtó belső felének és hosszan kifújom a levegőt. Anya és Felicity már alszanak, ezért halkan lefürdök, megmosom a hajam is, majd pizsamában, vizes hajjal leülök a konyhaasztalhoz és nekilátok a művészetházimnak. Mivel csak egy értékes, fehér lapom van, először a Chester által leértékelt rajzokat tartalmazó lapok hátoldalára viszem fel a vázlataimat és csak mikor megvan a teljes ötlet és a vázlat, akkor kezdem el átvinni a rendes rajzlapra.

Egészen hajnali háromig dolgozom rajta, tökéletesítgetem, szépítgetem és végül fél négykor sikerül elaludnom. Ez nem túl szerencsés, ugyanis fél hétkor már kelnem kell, aminek eredményeképp eszméletlenül álmosan és fáradtan kezdem a napot. Valahogy összeszedem magam és elindulok a suliba, ám a buszon hiába állok, folyamatosan lebukik a fejem és elszundikálok. Végül valahogy eljutok a megállómig, ahol le is szállok, de nem igazán nézek körül a zebránál, így az utolsó emlékem az, hogy valami nagy és fekete egyszerűen elüt. 


Előző rész: