Kosársuli, 106.rész

Sziasztok! Szóval itt az extra rész, de előtte lenne valami fontos: ELKEZDTEM ÁTÍRNI A SZTORIT! Ugyanis rá kellett döbbennem, hogy nem a legjobb ötlet volt 5 évvel ezelőtt 15 fősre írnom az osztályt, sokkal reálisabb volna 12-vel, ezért úgy határoztam kihúzok 3 olyan szereplőt, aki egyébként sem jelent meg túlságosan.

Március 12., szombat

Az elmúlt másfél hetünk mondhatni egyhangúan telt. Vili bá nyomatta az eszement védekez-láberősítő edzésprogramját, majd pluszba hozzácsatolta a rendes, szokásos gyakorlatsorokat is, ezáltal még brutálisabbá varázsolva az egészet. Persze, megértettük őt. Nyakunkon volt a következő meccs, az egész pályás emberfogásunk pedig hagyott némi kivetnivalót maga után, így tök jogosnak tűnt, hogy halálra dolgoztasson minket.

Konrád kivirulni látszott, ami alátámasztotta azon kijelentését, hogy a lehangoltságára rátett egy lapáttal, hogy eltávolodott tőlem. Persze, sokszor láttam, hogy elgondolkodva, gondterhelten mered maga elé, gyakran volt csendes és fáradt, de összességében sokkal jobban festett, mint korábban. Mindkettőnkben bujkáltak még félelmek, esetleg kételyek, aggályok, azzal kapcsolatban, ami köztünk történt és ez leginkább abban ütközött ki, hogy gyakorlatilag összenőttünk. Sőt, inkább Konrád nőtt hozzám. Nem arról van szó, hogy elhanyagolta a barátait és mindenhova követett volna, egyszerűen csak sokkal jobban kinyilvánította az érzelmeit, mind eddig. Úgy éreztem, ennek egyik oka a Hannás dolog ellensúlyozása, mert bár nem történt köztük semmi, Konrád mégis szerette volna százszázalékos bizonyosságot adni nekem arról, hogy neki csak én kellek. A másik oka pedig az lehetett, hogy egyszerűen nagyon vágyott a szeretetre, mert azok alapján, amiket elmesélt, ebben most kevésbé volt része otthon. Őszintén szólva nem bántam ezt a nagy ragaszkodást. Kifejezetten tetszett, ahogy minden alkalmat megragadott, hogy a közelemben legyen. A szünetekben egy csomószor előfordult, hogy a folyosón lógtunk, Konrád hátát a falnak vetette, én pedig közvetlen előtte álltam, karjait a derekam köré fonta, állát a vállamon pihentette és így beszélgetett a velünk szemben lévő Krisszel. Tőle szokatlan módon még edzés közben is kereste a társaságom, mikor épp rövid ivószünet volt, vagy épp állt a feladat valamiért. Kicsit úgy festett, neki ez ilyen terápiás folyamat és segíteni tudok neki csupán azzal, hogy szeretem. Eleinte egy aprócskát megrémisztett a dolog, de aztán arra jutottam, hogy ez egy átmeneti állapot, Konrád újra önmaga lesz, ha rendeződnek körülötte a nehézségek és mindaddig nekem kutya kötelességem támogatni őt, ahogy csak tudom.

A tanítást követő kemény és végtelennek tűnő edzések után rendszerint tanultam otthon kicsit, majd teljesen kifáradva átaludtam az éjszakát és minden kezdődött előröl. Így esett meg, hogy csak péntek este jutott eszembe, hogy nekem bizony másnap szülinapom lesz. Egészen pontosan a tizenötödik életévemet fogom betölteni, nem mellesleg a létfontosságú meccsünk közben. Annyira kimerült és ugyanakkor feltüzelt voltam a meccsel kapcsolatban, hogy a szülinapom emellett eltörpült. Ráadásul csalódni se szerettem volna, hiszen senkinek nem szóltam, hogy mikor is van eme ünnepnap és ha abból indulok ki, hogy hiába jelzi ki a facebook, én is mindig lemaradok mások nagy napjáról, az osztálytársaim se fognak tudni az enyémről.

Persze, anya és apa nem hagyták nekem, hogy csak úgy megfeledkezzek a szülinapomról, így szombat reggel ünnepi reggeli várt rám. Virsli szívekbe sütött tükörtojás, friss zsemlével és zöldségekkel, extra habos főzött kakaóval. Mivel a meccs egykor kezdődött és még csak kilenc óra volt, összeszedtem magam és megettem annyit a nekem készített finomságokból, amennyit csak tudtam. Szükségem volt az erőmre. Akkor is, ha buktam a kezdőt.

Hát igen. A kis megbetegedésünk Konrádot és engem is kirakott a kezdőből, de mindketten tudtuk, hogy a harmadik negyedben tuti minket rak be Vili bá, így nem voltam annyira letörve. Anyáéktól kaptam egy vadiúj kulacsot és egy törcsit (hehe, Krisznek én vagyok Törcsi – nem hehe, most esik le, hogy amit én eddig Török miatti Törcsinek hittem, az igazából törülköző miatti Törcsi is lehet), mindkettő a suli színeiben pompázott, ezenkívül megajándékoztak egy jópofa, gömbös beltéri füzérrel, aminek színe remekül illet a szobámba.

- A nagy ajándékot pedig majd csak este adjuk oda – mosolygott rám anya, majd magához ölelt.

- Van nagy ajándék? – kerekedett el a szemem izgatottan.

- Még szép! – értett egyet apa. – Extra nagy meglepetés ajándék!

- Ne már! Most ezen fogok pörögni egész nap! – néztem rá kétségbeesetten.

- Addig se hánysz a csarnok mosdójába – kacsintott rám apa játékosan, mire vágtam egy pofát.

- Nyilván nem fogok. Kár lenne a szülinapi reggeliért – szorítottam össze a számat makacsul.

A mai meccsünk egyik nagy újdonsága és előnye is volt, hogy hazai pályán játszhattunk, a saját csarnokunkban, a saját edzőtermünkben. Kicsit csalódott voltam, hogy az első hazai meccsünkön nem lehet kezdő, de igyekeztem pozitívan állni a dologhoz és kihozni belőle a lehető legtöbbet.

Fél tizenkettőkor érkeztünk meg a BKEG-hez, ahol csak kitettek a szüleim, mondván, hogy van még másfél óra a meccsig, ők addig csinálnak valamit. Ez mindig így volt, hiszen a melegítés, taktikai megbeszélés és társai alatt a szülők többnyire unták magukat, úgyhogy az enyémek mindig kerestek maguknak megfelelő elfoglaltságot.

Az öltözőbe lépve Csenge és Eszti máris rám vetették magukat.

- Boldog Szülinapot, Leander! – kiabálták egyszerre, teljes szinkronban, vigyorogva.

- Köszönöm lányok! – mosolyogtam meghatottan, amiért mégiscsak tudtak róla.

- Annyira jó, hogy pont ma van a szülinapod. Tuti megnyerjük a meccset – lelkesedett Eszti, miközben a többiek is boldogat kívántak nekem, persze kicsit visszafogottabban, mint a barátnőim.

- Az jó kis ajándék lenne – helyeseltem vigyorogva.

Az öltözőben hamar a tudtomra adták a többiek, hogy ma megint a piros-fekete mezben fogunk pályára lépni, úgyhogy sietve bele is bújtam, felhúztam a bokavédőmet, rá a cipőmet és jó szokásomhoz híven, lógó cipőfűzőkkel kivonultam a csarnokba. Kezemben egyensúlyoztam az új kulacsomat, a bőr kosárlabdámat és a telefonomat, nyakamban pedig ott pihent az új törülközőm.

- Sziasztok! – köszöntem a többieknek, akik a mi pályarészünkön hevertek, nyújtottak, beszélgettek.

- Szia, Luca! Boldog Szülinapot! – köszöntöttek, én pedig boldogan mosolyogva vettem tudomásul, hogy mindenki értesült a szülinapomról.

- Szia, Bokasérült lány! – pattant fel Konrád és elém lépve nyomott egy csókot a homlokomra.

- Szia, Késő srác! – vigyorogtam jókedvűen.

- Jó új cuccok – bökött a szerzeményeimre elismerően.

- Köszi!

- Boldog Szülinapot! Át is adom az első számú ajándékom – vette ki a kezemből a cuccokat és lerakta a padunkra, majd megfogta a kezem és a csarnok közepén lévő asztalhoz vezetett, ahol Vili bá épp valamit irkált.

- Jó napot kívánok!

- Szia, Luca! Boldog Születésnapot!

- Köszönöm szépen!

- Erre való tekintettel tied az érdem, hogy zenét válassz melegítéshez – bökött a kábelre, amivel össze lehetett kötni a telónkat a csarnokban lévő hangszórókkal.

- Komolyan? – tátottam el a számat, leginkább Konrádra bámulva.

- Hát persze – mosolygott és elvette a telefonomat, máris összekötve a csarnokkal.

- Királyság. Köszönöm szépen! – hálálkodtam Vili bának, aki egy pillanatra rám mosolyogott, majd visszatért bokros teendőihez.

- Mit fogunk hallgatni? – érdeklődött Konrád, én pedig már nagyban a mobilomon pötyögtem.

- Van egy jó kis „edzés” lejátszási listám, amit kosarazás közben szoktam hallgatni. Tele van pörgős dalokkal – nyomtam be az említett egyvelegem első dalát, ami nem más volt, mint Kanye West és Rihanna közöse, az All Of The Lights.

Lassan megérkezett mindenki, így elkezdtük a bemelegítést és úgy, hogy a saját kedvenc zenéimet hallgathattam tőle, olyannyira feltöltődtem, hogy futás közben szárnyaltam a pályán. Úgy éreztem, kifejezetten jó formában vagyok ma és amint játszhatok, ezt ki is fogom használni és mindent beleadok, ahogy eddig is tettem.

Az első két negyed során Konrád és én nem kerültünk pályára, viszont Konrád ezúttal nem csak ült és figyelte a meccset, ahogy máskor szokta. Mellettem foglalt helyet, térdét az enyémnek nyomta és végig halkan beszélgettünk. Megtárgyaltuk, ki, mit hibázott éppen, hogyan lehetett volna jobban, milyen helyzeteket nem vettek észre az irányítók és mikor helyezkedtek kifejezetten jól a bedobók és centerek. Felmértük ellenfeleink stratégiáit, értekeztünk a figuráikról és azok megvalósításáról és aprólékosan kielemeztünk mindent, amit láttunk.

Félidőnél négy ponttal le voltunk maradva, így mindannyian erősen koncentrálva melegítettünk.

- A harmadik negyedben Luca irányít, mert számlátomást bomba formában van – közölte Vili bá, mikor maga köré hívott minket. – Konrád és Krisz a bedobók, a centerek pedig Gergő és Regi.

- Álom trió – tátogta nekem Krisz, én pedig a hüvelykujjam felmutatásával jeleztem, hogy egyetértek. Krisz és Gergő az első negyedben kerültek pályára, így volt idejük kifújni magukat, Regi pedig hozzánk hasonlóan még nem játszott. Erős összeállításnak ígérkeztünk.

Magabiztosan álltam Konrád és Krisz között, miközben Vili bá kiosztotta, ki-kit fog fogni. Mindig is ilyen voltam, a meccs előtti estétől fogva görcsösen izgultam, de abban a pillanatban, hogy pályára léptem, minden idegességem elszállt.

Nekem mindig is borzasztóan sokat jelentett a kosár, a csapat, a közös játék és ennek fényében mindig próbáltam a legösszeszedettebb, legkipihentebb formámat hozni a meccseken, de nyilván nem sikerült mindig. Ma viszont tényleg nagyon ott voltam, szórtam a kosarakat, osztottam a remek passzokat és hasítottam a pályán. Akadt néhány gyönyörű esésem, olykor lemaradtam egész pályás védekezés közben, de ugyanakkor dobtam két hárompontost és fantasztikus figurákat csináltunk. A harmadik negyedet követően már tíz ponttal vezettünk, így Vili bá meghagyott irányítónak, Kriszt lecserélte Klaudiára, Gergőt Tibire, Regit pedig Borira. A negyedik negyedben tovább növeltük az előnyünket és végül egy szép győzelemmel zártuk a mérkőzést.

Mindannyian egy nagy körbe álltunk, egymásba karoltunk és diadalittas kiáltást hallattunk.

- Nem semmi teljesítmény volt, Liliomszál – pacsizott össze velem elismerően Dominik, miután kezet fogtunk ellenfeleinkkel és kimerülten visszatértünk saját térfelünkre.

- Köszi – törölgettem izzadt arcomat, majd a földre csüccsentettem. – Te meg én sose fogunk egy ötösbe kerülni, mi?

- Ha nem fokozod le magad bedobóvá, akkor nem valószínű – válaszolt sajátos stílusában.

Vágtam egy pofát, majd kinyújtottam lábaimat és próbáltam elérni lábujjaimat. Sose voltam az az igazán hajlékony alkat, ezért nem ment egykönnyen.

- Itt a nap sztárja – dobta le magát velem szemben Konrád, talpát az enyémhez nyomta és kezeit nyújtotta.

- Milyen értelemben sztár? – incselkedtem mosolyogva, tenyerébe csúsztattam sajátomat és nekiláttunk közösen nyújtani, magunk felé húzva a másikat.

- Szülinapos-, és kosársztár – kacsintott rám.

Izzadt, homlokába logó hajával, kipirult arcával és visszafogott mosolyával eszméletlenül jól festett.

- Köszi. A szüleid nem jöttek el? – váltottam témát, miközben elengedtük egymás kezét és más pozíciót vettünk fel.

- Nem. Eleve nem nagyon járnak el a meccseimre. Nekik ez nem akkora dolog – vizslatta a lábát Konrád elmerengve. – Támogatnak meg minden, de nem olyan lelkesek, mint a te szüleid.

- Ha ettől jobban érzed magad, az én szüleim neked is szurkolnak. Szerintem anyu hamarosan csinál egy olyan hatalmas lepelt a nevünkkel, amit lóbálhat a mérkőzés közben – jegyeztem meg, Konrád pedig halkan felnevetett.

- Szabad vagy? – érdeklődött váratlanul.

- Attól függ, mire – vontam fel a szemöldököm.

- Gondoltam, elmehetnénk valahova kettesben – ajánlotta édes mosollyal, én pedig mindenféle ellenvetés nélkül boldogan beleegyeztem.

Megbeszéltem anyáékkal, hogy nem maradok sokáig, mert még ők is szerettek volna velem ünnepelni. Természetesen beleegyeztek, fogták a cuccaimat és mindent hazavittek, így elbúcsúztam a többiektől, akik mégegyszer felköszöntöttek és Konráddal kézen fogva hagytuk el a csarnokot. Mivel nála maradt minden felszerelése, nekem pedig üresek voltak a kezeim, elvettem a labdáját és a hónom alá csaptam.

- És mit csinálunk?

- Arra gondoltam, hogy mivel idén nem voltunk korizni és tegnap szemerkélt kicsit a hó, bepótolhatnánk ezt.

- Szuper ötlet! – lelkesedtem. – Hihetetlen, hogy március közepén még ilyen hideg van és havazik – ingattam a fejem. – Volt idő, mikor ilyenkor a napsütötte kertben ünnepeltünk.

- Úgy beszélsz, mint a nagyanyám – közölte Konrád a stílusomra célozva, amin persze felnevettem.

- Hát öregszem. Erre pont a mai nap a bizonyosság. Hé! Értékeljük a meccset?

- Hogyne, benne vagyok!

Konráddal egészen a Városligetig tárgyaltunk a meccsről, egymás és a többiek teljesítményéről, minden apró hibát és remek megmozdulást kielemezve. Nagyon klassz érzés volt, hogy valami ennyire összekötött minket.

Kölcsönöztünk korit és másfél órán keresztül csúszkáltunk a jégen, egymás kezét szorongatva, nevetgélve. Sajnos tovább nem bírtuk, ugyanis a brutális edzések és a kemény meccs kellően lestrapálta a lábunkat.

- Van neked valamim – mondta Konrád, miután leadtuk a korcsolyákat és sétálni indultunk.

- Csak nem egy ajándék? – csillant fel a szemem és szembe fordultam vele.

- De bizony – nyújtotta át a dobozkát.

- Karácsonyra is egy kis dobozt kaptam – húztam össze a szemem humorizálva. – Remélem, nem elvetted a karkötőmet és ugyanazt adod most.

- Megfordult a fejemben, de nem – mosolygott, én pedig a biztonság kedvéért feltűrtem kabátom ujját és ellenőriztem, megvan-e még a kincsem.

- Okés – vettem át az ajándékot és felnyitottam a fedelét. – Ó, Konrád!

A dobozban a karkötő párja lapult, egy ezüstláncon lévő kosaras medál, amelynek szív alakja volt, mely a kosárlabda iránti szeretetemet szimbolizálta. Kivettem az ékszert és ahogy megfordítottam a medált, egy apró K betűt láttam belevésve.

- K, mint Konrád? – vigyorodtam el.

- K, mint Kosár – pontosított, de úgy tűnt, zavarban van. Nem sokszor adatott meg nekem, hogy Konrádot így lássam, így maximálisan kiélveztem a látványt. Egyszerűen ennivalóan aranyosan festett.

- Ez biztos? – kerestem a tekintetét.

- Jó, talán jelentheti mindkettőt – adta meg magát és elvéve a nyakláncot, segített nekem feltenni.

- Nagyon tetszik. Köszönöm!

- Boldog Születésnapot, Bokasérült lány! – mosolygott rám olyan szeretetteljesen, hogy kis híján langyos kis tócsává olvadtam a tegnapiról maradt kevéske havon.  

Konrád magához húzott és gyengéden megcsókolt, a fülembe suttogta, hogy szeret, én pedig úgy vigyorogtam, akár a vadalma. Ez a nap már nem is lehetett volna még jobb.

Illetve azt hittem, így van, ám miután Konrád hazakísért, még szerette volna tetézni a dolgokat.

- Nem is invitálsz be? – érdeklődött hamiskás mosollyal.

- Ó, bocsi – lepődtem meg. – Azt hittem, nem szeretnél bejönni… Máskor mindig ellene voltál.

- Már laktunk is itt együtt – emlékeztett.

- Ez valóban igaz. Akkor kérlek, fáradj be – tártam ki az ajtót és együtt beléptünk a meglehetősen sötét házba. Anyuék még nem értek volna haza?

Hirtelen felkapcsolódott a villany és rengeteg ismerős arccal kerültem szembe.

- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, LUCA! – kiabálták mind egyszerre, én pedig teljesen lefagytam.

- Hahó! – lengette meg kezét az arcom előtt Krisz. – Mi van veled, Törcsi?

- Mi… Hogy kerültök ide? – meredtem az osztálytársaimra.

- Úgy nevezik ezt, hogy meglepetés buli – segített ki gúnyosan Dominik.

- Anya? – pislogtam körbe, mire meg is jelent az említett személy, kezében egy hatalmas tortával.

- Boldog Születésnapot, kicsim! – lépkedett elém óvatosan. A tortán pontosan 15 szál gyertya égett. – Kívánj valamit!

Engedelmesen lehunytam a szemem és mint mindig, most is azt kívántam, hogy legyen minden rendben az életünkben, majd egy nagy levegővétellel elfújtam a gyertyákat. A többiek ujjongtak, tapsoltak, anya pedig lerakta az étkezőasztalra a tortát és kést nyomott a kezembe, hogy felszeljem. Minden évben pontosan ugyanazt a süteményt kértem, ami nem volt más, mint túró rudi torta természetesen.

Mindenkinek jutott belőle bőven, kiderült, hogy Gergőn és Hannán kívül minden osztálytársam jelen volt.

- És most az ajándék – jelent meg apa egy kartondobozzal, amit finoman lerakott elém.

- Még kapok valamit? – tátottam el a számat és a doboz elé térdeltem.

- Igen!

Felnyitottam a fedelét és legnagyobb meglepetésemre egy golden retriever kölyökkel néztem farkasszemet. Teljesen elveszítettem az eszem, relfexszerűen kiemeltem őt a dobozból és a karomba vettem.

- Mi… Én… Ő… Kutya – hebegtem a szőrmókkal az ölemben, könnyes szemekkel bámulva fel a szüleimre.

- Igen, ezt jól látod – guggolt mellém Dominik és megsimogatta az állatka fejét. – Ez egy kutya.

- Vettetek nekem egy kutyát? – bőgtem, a kérdést nyilván anyáéknak címezve.

- Igen, kicsim – simította meg anya a hajamat.

- Ráadásul… Egy goldi – vezetettem tekintetem a kiskutyára, aki boldogan nyalogatta az arcomat.

Konrád került elő, mellém térdelt és hüvelykujjaival lágyan letörölte a könnyeimet.

- Köszönöm – pislogtam hálásan anyára és apára, ők pedig boldogan mosolyogtak rám vissza.

A többiek eddig bírtak magukkal, hirtelen mindenki ott termett és a kutyust kezdte simogatni, elalélva annak eszméletlen cukiságától.

- Kéne neki egy név – jegyezte meg Krisz. – Lehetne Király.

- Ő egy nőstény, Orova – ingatta a fejét Dominik, miközben a kutyus fülét vakargatta. Ha emlékezetem nem csal, Dominiknak van kutyája, szóval ez megmagyarázza a határozott mozdulatait.

- Akkor Királynő – pontosított egyszerűen vállatvonva Krisz.

- Vagy legyen Cuki, mert olyan cuki – ajánlotta Eszti, akit teljesen elbűvölt újdonsült barátom.

- Nem igaz. Még ha lány is, akkor is belevaló ebnek tűnik. Legyen a neve Pusztító – osztotta meg velünk saját elképzelését Bence.

- Vagy inkább Klaudia – jött az újabb ötlet, ezúttal nyilván magától Klautól.

- Egyáltalán nem lep meg, hogy magadról akarod elnevezni – meredt rá Krisz. – Ha van is állatod otthon, tuti Klaudiának hívod.

- Valóban van egy kutyám – felelte az említett.

- És mi a neve? – húzta össze a szemét várakozásteljesen Anti. Klaudia nem válaszolt rögtön, nagyjából öt másodperc elteltével felnézett is tárgyilagosan annyit mondott:

- Füge.

Mindenkiből kitört a nevetés, hisz ezután a kisebb hatásszünet után azt vártuk, hogy minimum Klaudia legyen a neve, aztán kiderült, hogy semmi köze semmihez. Mint megtudtuk, Klaudia szereti a fügét és tíz évesen jó ötletnek tűnt kedvenc gyümölcse után elnevezni új házi kedvencét.

- Luca? Van ötleted? – érdeklődött anya kíváncsian.

- Azt hiszem, Rose-nak fogom hívni – merengtem.

- Derrick Rose után? – vigyorgott Konrád, kedvenc játékosunkat szóba hozva.

- Így tisztelgek előtte – bólogattam nagyban. – Rosie.

- Én tuti Rózsikának fogom hívni – vakargatta a kutyus állát Krisz szórakozottan, belőlünk meg persze kitört a nevetés.

A buli fantasztikusan alakult. Az, hogy jelen volt minden barátom, a szüleim és a szerelmem is, nagyon jó érzést biztosított a számomra és rettentően jól éreztem magam egész este. Krisztől, Bencétől, Tibitől és Dominiktól kaptam egy mini kosárpalánkot, amit a szobám falára erősíthetek fel és így a házon belül is kosarazhatok. Ezenkívül adtak hozzá apró, szivacs labdákat is, amiknek jópofa kosaras mintázata volt. Krisz persze lila sárgát választott, hogy fitogtassa saját csapatának kedvenc színeit. Csenge és Eszti egy igazi leanderrel ajándékoztak meg, aminek különösen örültem, hisz eddig nem jeleskedtem a növények nevelésében, de eljött az ideje változtatni ezen.

- Nos, nekem is van valamim a számodra – kapott el a nappali bejáratánál Klaudia.

- Csak azt ne mondd, hogy még egy kiskutya. Azt nem bírná ki a szívem – jegyeztem meg komoly képpel.

- Nem – zárta rövidre a poénomat, majd átnyújtotta ajándékát. – Dominik mesélte, hogy megmutatta a figuráit neked és sokat javítottál rajtuk.

A zacskóból egy kék színű taktikai tábla került elő, rajta fehér vonalakkal a pálya volt felvázolva, hozzá filctollat is csatoltak.

- Ez fantasztikus! Köszönöm! – ugrottam a nyakába, ami némileg megdöbbentette, de azért beletörődve visszaölelt.

- Ne ragadtasd el magad ennyire. Ez csak egy tábla – próbálta mentegetni nagylelkűségét, de egyértelmű volt, hogy zavarban van. Jobbnak is látta lelécelni, így hát magamra hagyott.

- Hogy van a szülinapos? – karolta át a derekam hátulról Konrád és nyomott egy puszit az arcomra.

- Ez életem legjobb napja! – vágtam rá totális meggyőződéssel.

- Ezt örömmel hallom.

- Szeretlek, Konrád!

- Én is szeretlek, Luca! Boldog Születésnapot!

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/05/kosarsuli-105resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/04/kosarsuli-105resz.html

Kosársuli, 105.rész

Március 3., csütörtök

Konrád végül szerda este hazament, ahogy ígérte és másnap mindketten visszatértünk a suliba, ahogy terveztük. Persze, nekem egy fokkal nehezebb dolgom volt, mert le kellett gyűrnöm anyát, aki szerette volna, ha ma még otthon maradok, de majd kicsattantam, így muszáj volt belátnia, nem tarthat vissza.

Konráddal megbeszéltük, hogy találkozunk a sulitól néhány utcányira és valami földöntúli csoda folytán a Késő srác tartotta szavát és időben odaért. Kézenfogva léptünk a gimibe és lépcsőztünk fel az osztályteremig, ahova megérkezve viszont igen érdekes látvány tárult elénk. Gyakorlatilag mindenki, aki bent volt, a padokon, székeken fetrengett és nagyon úgy tűnt, hogy a végét járják rövid életüknek.

- Mi van veletek? – bökdöstem a fájdalmas nyögéseket hallató testeket.

- Törcsi, te itt voltál hétfőn… Tudhatnád – motyogta Krisz, akinek arca a padjára simult, így nem igazán sikerült artikulálnia.

- Miért, mi volt hétfőn? – dobtam le a táskám a padomra, majd Krisz asztala elé ültem egy üres székre és érdeklődve meredtem rá.

- Nem csodálom, hogy kitörölted az emlékeidből – sóhajtott meggyötörten. – Az edző elégedetlen volt a védekezésünkkel…

- Tényleg! – csettintettem a nyelvemmel, miközben Konrád felült a mögöttem lévő padra és hátulról átkarolt. – Említett valami új lábmunkás edzőtervet.

- Említett…! – horkantott fel Krisz. – Meg is csináltatta. Veletek is megfogja. Velünk is. Újra. meg újra. Míg fel nem dobjuk a talpunkat.

- Ilyen rossz a helyzet, Király? – érdeklődött mögülem Konrád, gyengéden masszírozva a vállamat.

- A múltkori négy órás védekező edzések semmik nem voltak ehhez képest – folyt szét a padon Krisz teljesen szétesve. – Nyomja a lábmunkát ezerrel. Nem is érzem a lábaimat. Fáradt vagyok ahhoz, hogy megnézzem, megvannak-e még egyáltalán. Törcsi… Megtennéd nekem?

- Hogyne – pillantottam a padja alá szórakozottan. – Megvannak.

- Kár – hunyt ki a szeméből a maradék fény is.

- Ne már, ennyire nem lehet vészes! – csaptam meg a vállát játékosan, mire keservesen felnyögött. – Mi az? Ott is fáj?

- Az az ember nem kíméli semminket – bámult maga elé, szerintem azért kicsit túldramatizálva a dolgot.

- Úgy látom, csupa jót hagytunk ki – fordultam Konrádhoz, kezeimet a térdére fektetve.

- Figyelj, ezek itt totál le vannak strapálva. Eljött a mi időnk, hogy visszatornázzuk magunkat a kezdőbe – vázolta fel ördögi tervét. – Hogy van a torkod?

- Szinte nem is fáj – legyintettem. – Csak az orrom folyik, de attól még tudok futni – feleltem eltökélten. – Te, hogy vagy?

- Ugyanígy. Még szerencse, hogy te enyhébb tünetekkel megúsztad – mosolygott rám kedvesen.

- Mert én mindig veszek sapkát az izzadt fejemre – pillantottam rá szúrosan.

- Oké! Tanultam a hibámból – tárta szét kezeit védekezően.

- Helyes.

Alapvetően az osztálytársaink és barátaink örültek a visszatérésünknek, meg persze annak is, hogy szemmel láthatólag rendbe jöttek a dolgok közöttünk. Úgy értem a szemmel láthatót, hogy nyilván fél osztálynak fogalma nem volt a háttérben zajló dolgokról, csak azt látták, hogy nem stimmel valami és csak egy bizonyos réteg ismerte a valódi háttérsztorit.

Hannát nem igazán tudtam, hogy kellene kezelnem. Nyilván nem voltam rá mérges meg féltékeny, hisz Konrád nem akart semmit tőle, mégis elfogott egy kis rosszérzés, ezért inkább elkerültem. Arról sem tudtam semmit, Konrád beszélt-e vele vagy valami, hogy köztük hogyan állnak a dolgok, de úgy láttam, mintha Konrád is kissé görcsösen kerülte volna őt.

A harmadik órában Konrád meg Dobos roppant módon örültek egymásnak matekon, így Dobos elő is adott néhány megfázással meg náthával kapcsolatos viccet, amit Konrád persze kitörő élvezettel fogadott. Természetesen ő maga is készült megfelelő poénokkal kedvenc tanárának, így remek hangulatot teremtettek. Végül, mikor muszáj volt nekilátni az anyagnak, Konrádnak ismét lehetősége nyílt felírni a leckét a táblára, amit lelkesen meg is tett, szokás szerint összekrétázva fekete nadrágját. Elégedett vigyorral sétált vissza mellém és foglalt helyet. Nagyon jó volt látni, ahogy őszintén mosolyog. Annyira, hogy kedvem lett volna megállítani az időt… De hiába próbáltam, persze nem jött össze.  

Az órák végezetével megkezdődött a délutáni horror, amely Vili bá és az ő remek védekezésre fókuszáló, láberősítő gyakorlatsorának képében valósult meg. Kiderült, hogy Krisz nem igazán túlzott, valóban nagyon hosszúnak, nagyon durvának és nagyon fárasztónak bizonyult az edzés. Vili bá kíméletlennek tűnt, ezt nyomatta az elmúlt két napban és holnapra is hasonlót tervezett, így minden erőmre szükségem volt, hogy teljesíteni tudjak. Igaz, hogy nekem nem fájt még semmim, de azért a megfázásom még nem múlt el teljesen. Konrádon is láttam, hogy alaposan megterheli ez az egész, de azért kitartóan végignyomtuk az egészet, akárcsak a többiek. Két óra elteltével kaptunk tíz perc szünetet, mely abból állt, hogy ott, ahol a sípszó megszólalásakor álltunk, fogtuk magunkat és összeestünk. Bence, aki a legközelebb fetrengett a vizes palackokhoz, egyesével az illetékesekhez gurította a kulacsainkat.

- Jól vagy? – mászott mellém Konrád, így aztán egymás mellett hevertünk, a hátunkon fekve, csukott szemekkel.

- Aha – szuszogtam egyeletlenül. – Krisz mégsem viccelt.

- Ritka pillanatok egyike – értett egyet Konrád.

- Hé! Én gyakran vagyok komoly, ez mégis mindig mindenkit meglep – reklamált Krisz nem messziről.

- Veled minden rendben? – kérdeztem Konrádot.

- Persze. Maratoni orrspray-zést tartottam edzés előtt, hogy végig kapjak levegőt – mondta és a hangján hallottam, hogy mosolyog.

- Én is ugyanígy tettem az orrcseppemmel. Be is vált – helyeseltem.

Lépteket hallottunk és nem sokkal később Vili bá jelent meg a csarnok ajtajában.

- Még nem telhetett el tíz perc – nyöszörögtem kétségbeesetten.

- Tuti nem telt el. Számolom ezeket a csodás másodperceket – értett velem egyet Krisz.

- És akkor mennyi van még hátra? – örvendeztem, hogy messze még az újabb szenvedés kezdete.

- Egy perc – válaszolta Krisz lesújtva.

- Szuper. Addig visszaalszom – motyogta Konrád.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/04/sziasztok-szovalitt-az-extra-resz-de.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/04/kosarsuli-104resz.html

Kosársuli, 104.rész

Március 2., szerda

A szerdát már lényegesebben hasznosabb dolgokkal töltöttük, mint a keddet. A minden szempontból legelőnyösebb elfoglaltságunk egyértelműen az volt, hogy Grimmet nézessek Konráddal, ezáltal megismertetve őt kedvenc sorozatommal.

- Nem vágom, miért van az, hogy ettől nem parázol, de filmtől, amit közösen megnéztünk, teljesen bekészültél – meredt értetlenül a képernyőre.

- Mert ez kitaláció, az meg nagyon is valóságos dologról szólt – magyaráztam. – Nem félek olyan lényektől, amik nem léteznek.

- Vagy legalábbis nem tudsz róla – javított ki sokatmondó arckifejezéssel.

- Rám akarod hozni a frászt? – érdeklődtem.

- Dehogy! Ma hazamegyek és más se hiányzik, minthogy itt reszkess egyedül.

Annyira jól elvoltunk együtt, hogy egy pillanatra el is felejtettem, min megy keresztül és hogy egyszer igenis el fog menni.

- Ma hazamész? – ismételtem meg kissé letörten a kijelentését kérdő formában, miközben kikapcsoltam a sorozatot és szórakozottan benyomtam az NBA-t az Xboxon.

- Igen, már elég jól vagyok és holnap a suliba is visszatérek.

- Anyukád mikor megy haza? – nyomtam a kezébe az egyik konzolt.

- Nem tudom biztosra. Lehet, hogy apához megyek, hogy a húgommal legyek – figyelte a TV-ben mozgó alakokat Konrád.

- És hogyan tovább? Hol él most apukád?

- A szüleimnek nincsenek anyagi gondjai. Az apai nagyszüleim már nem élnek és nem kis örökséget hagytak apára. Most egy lakást bérel Pesten, de gondolom, majd vesz magának valamit – magyarázta, miközben csapatot választott.

- Értem. És anyukád?

- Felteszem, eladják a mostani lakásunkat és majd anya is vesz magának valamit.

Nem volt szívem megkérdezni, melyik szülőjével élne szívesebben. Inkább leraktam a kezemben tartott konzolt és közelebb másztam Konrádhoz.

- Sajnálom! Nagyon nehéz lehet most neked – bújtam hozzá szorosan, mellkasára fektetve fejemet.
- Ez van.

- Jobban éreznéd magad, ha sorozatnézés helyett inkább leckét írnánk? – kérdeztem, megeresztve egy apró poént, hátha sikerül megmosolyogtatnom.

- A vesémbe látsz vagy mi? – nevetett fel kurtán, de őszintén.

- Igyekszem – néztem fel rá egy halvány vigyorral az arcomon.

- Tudod, az elmúlt egy hétben nagyon nehéz volt mit kezdnem ezzel az egésszel, de az még jobban letört, hogy eltávolodtunk egymástól. Mármint, hogy eltávolodtam tőled – pontosított mélyen a szemembe nézve. – Jobban érzem magam, mióta betoppantál hozzám. Óriási megkönnyebbülés volt, hogy nem szúrtam el a dolgainkat teljesen és hogy megbocsájtottál nekem. Hogy itt lehetek veled.

- Egyáltalán nem szúrtad el a dolgainkat – simítottam meg az arcát. Konrád megfogta a kezem és a szájához emelve gyengéd csókot lehelt rá. – De, ami azt illeti, tényleg muszáj lenne tanulnunk.

Konrád nagyon nyögve engedett el és szerencsétlen arckifejezéssel elnyúlt a kanapén.

- Ne csináld már! Muszáj pótolnunk a lemaradást. Én is szeretnék holnap már bemenni.

- De hisz még van egy szabadnapod – értetlenkedett a behunyt szemekkel, lábát az ölembe téve.

- Igen, de teljesen jól érzem magam. Kicsit folyik az orrom meg köhögcsélek, de ez már az utolsó fázis. A hétvégén nincs meccs és ha összekapjuk magunkat, a jövőheti kezdőbe még akár be is küzdhetjük magunkat.

Konrád csak dünnyögve fejezte ki a tanulás iránti nem tetszését.

- Tán nem akarsz játszani a következő meccsen?

- Ilyet nem mondtam – pattantak fel a szemei, de egylőre nem mozdult. – A kezdőbe tanulás nélkül is bekerülhetsz.

- Nagyon tévedsz – ingattam a fejem. – A 2,5-nél rosszabb átlagú diákok bukják a kezdőt – idéztem a suli szabályzatából.

- Hé, ennyire nem rossz az átlagom! – kérte ki magának panaszosan, majd pajkosan rám sandított. – A matekom felhúzza.

A szememet forgatva paskoltam meg a térdét.

- És mi van, ha egyszer megsérülsz és annyi a kosárnak? Mit kezdesz magaddal, ha nem tanultál? – próbáltam másik irányból közelíteni.

- Nem fogok azért tanulni, hogy ha megsérülök, legyen B tervem – ült fel. – Nekem nem kell B terv, az olyan, mintha feladnám anélkül, hogy megpróbálnám.

- Ez nem igaz. Jó, hagyjuk a sérülést. Attól még a javadra válhat ez a tudás!

- Mi, a verselemzés? Például, ne adj isten szembe jön a pályán egy könyvmoly, akit csak úgy tudok kicselezni, ha rittyentek neki pár hexameter rímet?

- A hexameter nem éppen rím – fintorodtam el. – És nem. Nyilván nem. Nekem sem a kedvenceim a verselemzések, vagy épp az irodalom. De attól még foglalkoznunk kell vele.

- Na, jó – húzta ki magát, szemében huncut fény csillant. – Tanulok egy órát, ha aztán kimegyünk dobálni.

A hátsó kertünkben fel volt állítva egy kosárpalánk és hozzá egy kisebb betonozott felület, így lehetőségem akadt otthon is gyakorolni.

- Két óra tanulás – húztam össze a szememet alkudozva. Ugyan, semmi kedvem nem volt tanulni, de rájöttem, hogy sokkal mókásabb lesz végigszenvedni magam az anyagokon Konráddal, mint nélküle.

- Másfél – vágta rá. – És előtt egy meccs – biccentett a TV felé.

- Másfél, de matek nélkül – helyesbítettem, jól ismerve már, mire játszik.

- Ne már, az úgy simán lesz kettő – biggyesztette le a száját.

- Igen, de ha belevesszük a matekot, tuti azzal fogsz szöszölni két órán át – vigyorogtam elégedetten, amiért sikeresen kijátszottam a taktikáját.

- Jó – sóhajtott lemondóan. – Másfél óra matek nélkül.

- És nagyon felöltözve megyünk csak ki.

- Oké.

- Sál, sapka meg minden. Még egy pokrócba is betekerlek – vittem kicsit túlzásba a dolgot.

- A pokrócot leszámítva rendben – nyújtotta jobbját és kezet fogtunk, megpecsételve ezzel a megállapodásunkat, majd nekiláttunk lejátszani a beígért mérkőzést.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/04/kosarsuli-105resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/04/marcius-1.html