A szívtelen fiú, 19.rész

Kedd van, így Mr. Howard Nagell a pékségbe visz, majd tudni akarja, mikor végzem, hogy értem jöhessen. Próbálom lezárni, de hajthatatlannak tűnik, ezért végül kelletlenül ugyan, de megadom neki a választ, amire vár.

– Mi ez a kocsi, Fid? – döbben meg Whitney.

– Chester Cutland legújabb érthetetlen játékának egyik kelléke – sóhajtok fáradtan, miközben lecuccolok.

– Ez egy kellemes játéknak tűnik – mosolyodik el a főnököm és biztos vagyok benne, hogy örül, amiért nem kell esténként buszoznom.

Szerintem a kellemes és a Chester szavak egyszerűen nem férnek meg egymás mellett, de inkább annyiban hagyom a dolgot és nekilátok fél kézzel elvégezni a munkámat. Este két szatyornyi megmaradt pékáruval hagyom el az üzletet és mászok be a fekete kocsi hátsó ülésére.

– Jó estét, Miss Slora! – mosolyog rám Mr. Nagell, míg én fáradtan viszonzom a pillantását a visszapillantó tükrén keresztül. Még mindig bosszant, hogy Chester utasításai szerint kell cselekednem, de ebben a pillanatban nagyon kell küzdenem, hogy fenntartsam ezeket az érzéseket. Belesüppedek a meleg ülésbe, rettentően kényelmes, én pedig fáradt vagyok. Fejemet a támlának döntöm és kibámulok az ablakon. Odakint tombol a tél, szakad a hó és tudom, milyen mínuszok röpködnek, de nem kell aggódnom, hiszen egy fűtött járműben vagyok, ahol van ülőhelyem. Micsoda ülőhely! Lehunyom a szemem és egyenletes szuszogok. Szeretnék arra gondolni, hogy Felicity-nek is sokkal jobb lenne ilyen kocsiban utaznia, arra, hogy nem akarom Chester parancsai által élni az életem, de nem megy. Elnyom az álom.

Ismerős hangra ébredek.

– Mit keres még itt?

– Jó estét, Mr. Cutland! Sajnálom, de Miss Slora elaludt és nem volt szívem felébreszteni. Máris felkeltem!

– Hagyja! Ha a kocsimban akar szunyókálni, hadd tegye. Menjen haza.

– Rendben, köszönöm. Viszlát, Mr. Cutland!

Kinyílik a kocsi ajtaja és arcomat megcsapja a beáramló hideg, mire rögtön magamhoz térek.

– Felébredtél, Csipkerózsika? – érdeklődik Chester gúnyosan, én pedig sietve kipattanok az autóból és kézbe veszem a táskám meg a szatyrokat.

– Ne haragudj, már itt sem vagyok – szabadkozom és a lakrészem irányába erednék, ám elkapja a csuklóm és visszahúz, magával szembe fordít.

Az arcomat vizslatja, de persze semmit nem tudok kiolvasni fagyos tekintetéből, így inkább lesütöm a szemem. Sötétkék nadrágot visel, fehér szövetkabáttal. Úgy fest, mint aki csak kiugrott egy kis időre, ugyanis kabátja nincs összegombolva, s nem visel se sapkát, se sálat. Ujjai megérintik a szemem alatti területet, mire összerezzenek és döbbenten pislantok fel rá. Arca kipirosodott a hidegben.

– Szörnyen karikás a szemed – jegyzi meg és bár szemrehányásnak hangzik, mégis van benne egy csipetnyi… Ha nem ismerném Chestert, azt mondanám, aggodalom. De így, hogy ismerem, fogalmam sincs.

Várakozásteljesen figyel engem, mintha azt akarná, hogy megmagyarázzam, miért tűnök ilyen kialvatlannak.

– Nem aludtam eleget mostanában – szólalok meg végül tétován. Kezd nehézzé válni, hogy begipszelt kezemmel tartsam a szatyrokat, de Chesternek esze ágában nincs elvenni a cuccom, csak elenged és visszaindul a házba.

– Akkor hajrá – mondja búcsúzóul, majd magamra hagy. Nem habozok sokáig, fázom és elgémberedett a karom, így sietve az alagsor felé veszem az irányt.

Felicity örül a pékáruknak és boldogan vizslatja a szatyrok tartalmát, ami az én arcomra csal mosolyt. Eszünk és beszélgetünk az iskoláról, a barátairól, az aznapi tanulmányairól. Szerencsére nincs sok leckém mára, így fürdés után hamar álomba szenderülök. Chester szavai járnak a fejemben és az, hogy végül is megint csak azoknak teszek eleget. Akkor hajrá.

– Jó reggelt, Miss Slora! – köszönt Mr. Nagell másnap, én pedig kissé feszengve pillantok fel rá.

– Jó reggelt, Mr. Nagell! Mondja csak… Van… Van rá lehetőség, hogy esetleg a húgomat is kirakjuk útközben?

– Kirakjuk? – ismétli meg, mire rögtön megrettenek.

– Tudja, már az is nagy segítség lenne, ha a buszmegállóig elvinnénk vagy ilyesmi. Nagyon hideg van… - bámulom a földet.

– Elnézést, félek, valami félreértés van közöttünk – hallom a hangját, mire szorosan lehunyom a szemem. Persze, hogy nem kérhetek ilyet. – Semmi akadálya, hogy a testvérét is elvigyük egy darabon.

– Tényleg? – kapom fel a fejem és rég éreztem már ilyen bizakodónak magam. – Biztos? Chester nem fogja kirúgni magát, ha nem is tudom, több métert ment ma, mint általában?

– Mr. Cutland azt az utasítást adta, hogy oda vigyem magát, ahova maga kéri – avat be Mr. Nagell, mire elkerekedik a szemem.

– Semmi korlátozás? Iskola, munkahely, aztán ide?

– Nem – ingatja a fejét Mr. Nagell, szája sarkában apró mosolyt vélek felfedezni. – Az a dolgom, hogy elvigyem oda, ahova szeretné. Akár a húga iskolájába is.

– Nagyon köszönöm! Köszönöm szépen! – hálálkodom és visszaszaladok az alagsorba, hogy szóljak Felicity-nek a jó hírről.

Negyedórával később immáron hárman ülünk a kocsiba és Felicity iskolája felé tartunk.

– Hogy lehet ez, Fid? – suttog nekem döbbenten Felicity.

– Tudod, egy osztályba járok Chester Cutlanddel, ő ajánlotta fel nekünk, hogy használjuk az egyik kocsiját – szépítek kicsit a történeten.  

– Ez nagyon kedves tőle! Mindenképpen meg kell köszönnünk neki! – néz rám Felicity roppant komolyan, én pedig mosolyogva megsimítom a haját.

– Mindenképpen így lesz, Fee – értek egyet vele, mert ebben a pillanatban nem érdekel, hogy Chester megzsarolt és utasított a kocsi használatára. Boldog vagyok, hogy megoszthatom a húgommal és máris egy sokkal kényelmesebb utazási módot biztosíthatok a számára ebben az irdatlan hidegben.

– Mikor végzel ma? – érdeklődöm, mikor megérkezünk.

– Táncszakkör lesz, úgyhogy öt körül – mondja, majd nyom egy puszit az arcomra.

– Rendben, jövünk érted, oké? Érezd jól magad, legyen jó napod! – búcsúzom, ő pedig lelkesen bólint, majd kiszáll a kocsiból.

– Mondja, Mr. Nagell… - keresem a megfelelő szavakat. – Úgyis hazaviheti a húgom, ha én nem vagyok ott? Vagy csak úgy működik a dolog, ha engem is fuvaroz?

Ismerem Chester agyafúrt gondolkodását és nem nagyon hiszem, hogy csak úgy ekkora szívességet tenne nekem.

– Maga rendelkezik velem, Miss Slora – mondja ki a bűvös szavakat, mire elakad a lélegzetem. – Ugyanakkor Mr. Cutland azt is kikötötte, hogy nem hagyhatom, hogy lerázzon. Elmehetek a húgáért, ha ezt kívánja, de ettől még magát is én viszem a munkahelyére és onnan a Cutland birtokra.

Úgy érzem magam, mint egy hercegkisasszony. Mint egy gazdag lány, akinek saját sofőre van, akivel rendelkezhet. Nem tetszik az érzés, mert korábban mindig én voltam az, aki végrehajtotta mások utasításait, de én sosem osztottam ki egyet sem. Fogalmam sincs, hogyan kellene kezelnem a helyzetet, viszont nem szeretném, ha a húgom látná kárát a tanácstalanságomnak, így megszólalok.

– Akkor szépen kérem, miután elvitt engem a munkahelyemre, vigye haza Felicity-t – mondom, majd hozzáteszem. – Ha nem okoz önnek túl nagy gondot.

Mr. Nagell halkan felnevet, majd rám mosolyog.

– Rendben, Miss Slora.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/09/a-szivtelen-fiu-20resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/07/a-szivtelen-fiu-18resz.html

Kosársuli, 121.rész

Június 15., péntek

Konráddal nem szóltunk egymáshoz.

Egyáltalán nem éreztem magamnak szomorúnak, sokkal inkább dühös voltam és úgy éreztem, vele is pont ugyanez lehet a helyzet. Másképp láttuk a szituációt és mindketten azt gondoltunk, hogy nekünk van igazunk, épp ezért nem volt okunk lépni a másik irányába. Lehet, hogy el kellett volna merengenem a köztünk esett tegnapi párbeszéden, de elvakított a harag, meg az érzés, hogy én nem csináltam semmi rosszat. 

Konrád sokkal félreérthetőbben viselkedett Hannával, én még sem csináltam belőle ekkora drámát, mert hittem és bíztam benne meg az érzéseibe irányomban. Erre ő egy nem létező apróságon felkapja a vizet és kiakad.

Nekem meg egyáltalán nem jött be Dini és az, hogy egykor ez másképp volt, szerintem nem számított. A kis tíz évesen érzett szerelmem sokkal inkább volt rajongás, mert felnéztem rá és menőnek tartottam. Amit Konrád iránt éreztem, az viszont már sokkal érettebb és igazibb volt, de ezek szerint neki ez nem jelentett semmit. A tegnapi hallottak alapján, Konrádot nem az izgatta, én mit érzek, hanem egyedül az az összeesküvés elmélet, ami csak az ő fejében létezett.

Péntek reggel kék adidas rövidnadrágban és egy sárga pólóban léptem be a csarnokba és szerintem az ábrázatom egyszerre volt morcos, mégis határozott. Úgy voltam vele, hogy jól fogom érezni magam és még véletlenül sem foglalkozom Konráddal, hadd duzzogjon. Nyújtottam egy kicsit a lányokkal, de nem igazán volt kedvem elmondani, mi folyik itt, így végül elmentem dobálni.  

– Morcosnak tűnsz, Lulu – sorolt mellém Dini jókedvűen. – Általában miattam morcosak az emberek, de nem rémlik, hogy ellened bármit is elkövettem volna.

– Áh, csak összekaptunk Konráddal – dobtam egy újabb büntetőt, Dini pedig a palánk alá állva elkapta a lepattanót és visszahajította nekem a labdát.  

– A kis KonKonnak nem tetszik, hogy te meg én jóban vagyunk? – tapintott rá a lényegre egy pillanat alatt Dini, én pedig a szememet forgattam az általa kitalált becenév hallattán.

– Hát nem – ismertem el, mert igazából jó volt megbeszélni valakivel, aki idősebb és ilyen hamar átlátta a helyzetet. Nem arról van szó, hogy mennyire bíztam volna a szavaiban, egyszerűen csak régről ismertük egymást és számomra Dini egy példakép, egy jópofa báty figura.

– Szeretnéd, hogy megmondjam neki, hogy engem az idősebb lányok érdekelnek? – csillant meg huncutul a tekintete, simát visszapasszolva nekem a labdát, miután az a kosárban landolt.

– Nem hiszem, hogy segítene – ráztam meg a fejem nevetve, de máris jobb kedvem volt és dobtam is egy sikeres büntetőt.

– Nyújts ki teljesen a könyököd – szólt rám mellékesen.

– Okés. Te meg Szonja jártok?

Dini szórakozottan felnevetett a kérdésemen.

– Ha ezt most hallaná, biztosan kitérne a hitéből – vigyorgott.

– Bocsi, csak úgy tűnt, közel álltok egymáshoz – mentegetőztem a félreértés miatt.

– Ez csak természetes, hisz csapattársak és barátok vagyunk – bólintott Dini immáron kicsit komolyabban. – De a mi életünkbe sose férne bele egy párkapcsolat. Ha suliban vagyunk, edzünk. Ha sulin kívül, akkor is.

– Szóval, akarnátok járni, de nincs időtök rá? – húztam össze a szemem, miközben próbáltam értelmezni a szavait, mire ismét felkacagott.

– Köztünk tényleg nincs magunkban elnyomott érzelmek és szikrázás – közölte amolyan kissé gúnyos, de mégis őszinte stílusban.

– Értem – hagytam hát annyiban és inkább abba az irányba terelődtek a gondolataim, hogy mégis mennyit edzhetnek, ha nincs mellette idejük párkapcsolatra. Vajon megéri ennyi mindent feláldozni? Talán nekem is valami hasznosra kellene fordítanom a szabadidőmet.

Ebédnél Klaudia elkapott és lenyomott engem a Dominikkal közös asztalukhoz.

– Mi van már megint veletek? – tért rá egyből a lényegre.

– A mi barátságunk tényleg csak arról szól, hogy kifaggattok, ha bajom van? – meredtem rájuk kissé döbbenten.

– Amennyit drámázol, simán – bólintott Dominik, de nem sértésnek szánta, de mégis vágtam rá egy pofát.

– Hát, most nem én drámázom, hanem Konrád, szóval ezúttal fogjátok közre őt – javasoltam.

– Féltékeny az Alfára? – érdeklődött Klaudia sokatmondó pillantások közepette.

– Milyen alfa? – röhögtem el magam.

– Tudod, a fiúk között mindig akad egy-egy kiemelkedő figura, aki vezére a többieknek, akár látványos, akár csak szimbolikus módon.

– És Dini egy ilyen alfa? – pislogtam nagyokat.

– Aha. A többiek cikizik meg piszkálják, de mégiscsak mindenki felnéz rá és követi őt – magyarázta nagyban Klaudia az észrevételeit.

– Értem. Nálunk is van ilyen alfa? – címeztem kérdésemet ezúttal Dominiknak.

– Még nem vált el, pontosan ki is, de ja – biccentett egy aprót.

– Oké – hagytam rá, mert nem voltam benne biztos, akarom-e tudni a részleteket, így inkább visszatértem az eredeti témára. – Igen, Konrád féltékeny.

– Én se akarnám, hogy a csajom egy másik palit istenítsen – vonta meg a vállát Dominik lezserül, mire elkerekedett a szemem.

– Te sose állsz Konrád pártján!

– Én annak a pártján állok, akinek igazat adok – pontosított Dominik.

– Hagyjuk már! Csak mert Luca felnéz az Alfára, attól még nem kell máris kiakadni – kelt a védelmemre Klaudia.

– Na, jó – tettem le a kanalamat az asztalra. – Te meg nem szoktál egyetérteni velem! Mi van veletek, skacok?

– És veled mi van? – fordult felém hirtelen Klau. – Összevesztetek, te mégsem tűnsz különösebben összetörtnek.

– Mert nem is törtem össze – szorítottam össze a számat makacsul. – Szerintem nem adtam neki okot arra, hogy így kiboruljon. Megmondtam, hogy szeretem és csak ő érdekel, de nem izgatta, csak az, hogy „Dini így meg Dini úgy”.

– Csak mert most még így érzel, attól még elég zavaró, ha valaki megpróbálja elcsábítani a nődet – jegyezte meg Dominik, még mindig Konrád pártján állva.

– De hát szó sincs erről! Úgy viselkedik velem, mint egy… - kerestem a megfelelő szavakat. – Mint egy apa.

– Apa? – hökkent meg Klaudia.

– Igen. Illetve nem. Mint egy mester a tanítványával.

– Most apa vagy mester?

– Mindkettő, oké? Dini sose akarna semmit tőlem és ez így van jól. Ő a példaképem, értitek? Felnézek rá és a legtöbb mindent, amit most tudok, tőle tanultam. Nekem ez sokat jelent. Félre kellene mindezt dobnom azért, mert Konrád nem érti, hogy itt semmilyen romantikus érzelem nincs a levegőben?

– Hát, ha ő a fontosabb, akkor lehet, hogy igen.

Következő rész:

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/08/kosarsuli-120resz.html

Kosársuli, 120.rész

Június 16., csütörtök

A dobótábor első hetének negyedik napján egy szürke pólóban léptem a csarnokba, amin egy vigyorgó sas volt látható.

– Lulu! – intett nekem Dini, mikor épp Konráddal készültem elhagyni a csarnokot.

– Igen? – léptem vissza néhányat hozzá, míg Konrád türelmesen várakozott az ajtóban.

– Holnap felvehetnénk az általános iskolai egyenpólónkat – vigyorgott rám, játékosan átkarolva a vállamat.

– Jó lesz az még ránk? – érdeklődtem eltűnődve hiszen, ha én nem is, de ő biztosan nőtt azóta.
– Holnap elválik – kacsintott rám, majd utamra engedett.  

Így esett meg hát, hogy a tegnapi napon, miután kibeszéltük a csapatkapitányválasztást, Dini félrevont és a fülembe sutyorgott, hogy ma vegyem fel az általános iskolai melegítőpólómat, magyarán öltözzünk össze. Vigyorogva bólintottam, hiszen jó bulinak tűnt, ám ez semmi nem volt ahhoz képest, hogy mikor Konráddal beléptünk a terembe, felcsendült az általános sulis csapatunk dala, a Stand Up for the Champions. Csillogó szemekkel meredtem Dinire, aki a pólójára mutatott, majd az enyémre és közben felhangosította a zenét.

– De jó, már olyan rég hallottam ezt a dalt! – szaladtam oda hozzá lelkesen. – Pedig milyen motiváló már!

– Srácok! Csekkoljátok a pólónkat! – ölelte át a vállam Dini jókedvűen a barátai felé fordítva.

– Miért van egy béke jelet a tollaival mutató sas a pólótokon? – érdeklődött Milán meglepődve.

– Az V, mint victory! – oktatta ki Dini. – Győzelmet mutat a kezeivel.

– A szárnyaival – helyeseltem kicsit javítva az ő kijelentésén.

– Jaaa – bólogatott nagyban Zalán. – Ti voltatok a Kettyósasok? – küldött Dini felé egy szívélyes mosolyt, mire Dini felháborodottan a füleimre tapasztotta tenyereit.

– Ne mondj ilyet a kis tanítványom előtt! – hordta le Zalánt, miközben persze minden szavát hallottam így is.

– Bocs, ezt neked címeztem, nem a kis tanítványnak – biccentett felém elnézést kérően Zalán.

– Ó, én aztán nem vettem magamra – mosolyogtam rá, mire Dini elengedte a füleimet.

– Jó lenne egyszer vissza látogatni a suliba, nem? – fordult felém kíváncsian.

– Egyetértek – jöttem lázba teljesen. – Már rég nem hallottam Kata edző… néniről.

Nagyon fura volt lenénizni, hisz egy fiatal nőről beszéltünk, aki kis tíz évesként még néninek tűnhetett, de most így valahogy mégsem jött a nyelvemre.

– Amúgy is kérte, hogy néha menjünk oda okítani a kicsiket – mosolyogott bíztatóan Dini. – Most vannak a héten az edzőtáborok, ők szombaton is nyomatják. Elmehetnénk – ajánlotta.

- Benne vagyok! – fogadtam el rögvest az ajánlatát, majd csatlakoztam a többiekhez, mert lassan kezdődött az edzés. 

A mai nap valahogyan egészen gyorsan eltelt, annyira, hogy kettőt pislogtam és már este fél kilenc volt, én pedig nagyban haza tartottam Konráddal.

– Szombaton randizhatnánk – vetette fel.

– Nem lehetne vasárnap? – érdeklődtem.

– De, persze – bólintott, amolyan „nekem igazából mindegy” stílusban. – Mit csinálsz szombaton?

– Dinivel visszalátogatunk a régi sulinkba – avattam be őt lelkesen. – Meglátogatjuk az edzőt meg a mai kicsiket. Tök buli lesz!

– Kettesben? – reagált elég tömören Konrád, arca nem sok jót ígért.

– Hát, nem csak mi leszünk ott, ha erre gondolsz. Most mondtam, hogy ott lesznek a kicsik – mosolyogtam. – Kis elsősök, akiket tanítgathatok labdát pattogtatni! – csaptam össze a kezeim izgatottan.

– Na, jó – torpant meg, ám mivel majdnem a házunk elé értünk, nem nyilvánítottam neki különösebb jelentőséget. – Ma összeöltöztetek, holnapután meg kettesben látogattok vissza a régi sulitokba – foglalta össze a történteket.

– Aha. Valami gond van? – pislogtam rá értetlenül.

– Bocs, de nekem ez nem megy. Próbáltam elfogadni, de nem megy – közölte szárazon, hangja váratlanul keményen csengett, amitől felhúztam magam.

– Mégis mikor próbáltad? Csak mert állandóan féltékenyen méregeted őt! – vágtam vissza.

– Mert féltékeny vagyok! – emelte fel a hangját. – Úgy nézel rá, mint valami istenre!

– És akkor mi van? Neked talán nincs példaképed?

– Dehogy nincs, de ő nem próbál meg lecsapni a kezedről!

– Úgy érzed, Dini megpróbál lecsapni a kezedről? – ráztam a fejem hitetlenkedve.

– Pontosan így érzem! – préselte össze ajkait makacsul.

– És mégis miből következtettél erre? – ingattam a fejem kissé gúnyosan. – Soha nem mondott semmi erre utalót és egyáltalán nem flörtöl vagy ilyesmi. Olyan nekem, mint valami bátty figura.

– Ezekszerint elég vak vagy, ha rólad van szó.

– Egyébként is, mit számít, mit csinál Dini? – váltottam szemszöget, bár nevetségesnek tartottam már a feltételezést is, hogy Dininek tetszenék. – Én vagyok a lényeg, nem? Hogy én mit érzek! Ennyire nem bízol bennem?

– Nem benned nem bízom, hanem benne! – pontosított haragosan.

– Jaj, ne gyere nekem ezzel a filmbe illő dumával! Ha bíznál bennem, nem gondolnád azt, hogy valaki csak úgy le tud csapni a kezedről!

– Csak mert most engem szeretsz, még nem jelenti azt, hogy nem tud valaki más magába hódítani – közölte és bár láttam a szemében, hogy rögtön megbánta, amit mondott, már nem volt visszaút.

– Ó, szóval ezt gondolod. Hogy én simán elhagylak valaki másért. Ráadásul olyan valakiről beszélünk, aki iránt nem érzek semmit és ezt egyértelműen a tudtodra is adtam.

– De éreztél – bökte ki végre, mi is járt a fejében.

– Évekkel ezelőtt! – csaptam a homlokomra idegesen. – Neked talán én voltam az egyetlen lány az életedben?

– Nem, de…

– Tudod mit, Konrád? – szakítottam félbe. – Ha ennyire nem bízol bennem, minek erőlködjünk?

Mélyen a szemébe néztem, majd sarkon fordultam és bementem a kapun, alaposan bevágva azt magam mögött. Vissza se pillantva otthagytam őt az utcán a hülyeségeivel.

Következő rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/08/kosarsuli-121resz.html
Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/07/kosarsuli-119resz.html