A szívtelen fiú, 22.rész

 Mikor felébredek, először azt se tudom, hol vagyok. Kinyitom a szemem, de sötét van körülöttem, csak a holdfénye világít be, ami sokat segít rájönnöm, hogy még mindig Chester szobájában vagyok. A kanapé előtti puha szőnyegén ülök, testem nagy részét a selymes anyagú pokróc takarja. Fejemet az asztalon fekvő karomon nyugtatom, így lassan kiegyenesedem és óvatosan körbenézek. Nem tudom, hány óra lehet, mennyit aludtam életem megkeserítőjének padlóján és azt pláne nem, hogy ez a szívtelen miért nem dobott még ki innen. Villámként hasít végig rajtam a felismerés, hogy azért hagyott itt aludni, mert csinált velem közben valamit. Pánikszerűen az arcomhoz kapok és végigtapogatom, de nem érzek semmit. A szemem sarkából észreveszem a mellettem lévő tükrös szekrényt, benne pedig visszatükröződni magamat. Nincsenek alkoholos filccel rajzolt disznóságok vagy feliratok az arcomon, sem rágó a hajamban. Nem érzem, hogy büdös lennék, mint akit leöntöttek vagy bekentek valami tartós, szagos és lemoshatatlan folyadékkal.

Chester ezek szerint hozzám se nyúlt, de ez nem jelenti azt, hogy biztonságban vagyok. Ellophatta a telefonom, hogy visszaéljen vele vagy összefirkálhatta a füzetemben lévő rajzokat, esetleg kihajította az ablakon a táskám tartalmát. Fantáziája mások bosszantását illetően roppant élénk és messzemenő, így bele se gondolok inkább, mennyi mindent tehetett velem, míg én aludtam. Továbbá nem tudom, ő hol lehet, de talán jobb is így, inkább csak csendben összepakolom a cuccaimat és felállok, hogy elosonhassak. Ekkor azonban észreveszem őt: a szoba távoli, feljebb lévő részében álló ágyán fekszik. Megdermedek, hogy ébren van, mert az éjjeliszekrényen álló olvasólámpa fel van kapcsolva. Legalább húsz másodpercen keresztül meredek rá mozdulatlanul, de nem történik semmi, így megnyugszom, hisz bizonyára alszik. Ez az én nagy szerencsém, ki is használom és sietve elhagyom a főépületet.

 

– Hé, Fiddling! – kap el másnap a folyosó Chester, mire megtorpanok és feléfordulva bevárom. Arra számítok, hogy a kezembe nyomja a táskáját, hogy cipeljem vagy elküld a büfébe, hogy végre visszaálljon a világ rendje. – Tegnap átaludtad a beadandóm elkészítését, ezért ma is dolgoznod kell rajta.

– Rendben. Ne haragudj! – felelek kapásból.                     

– Unom már ezt – torpan meg, ezért én is megállok és egymással szembe fordulunk. – Mindig azt mondod, ne haragudjak, pedig én nem vagyok dühös. Ha a bocsánatomat akarod kérni, akkor tedd azt.

Nem igazán értem, mire akar kilyukadni, de tekintete meglepően kifejezéstelen. Máskor egyértelműen minősíthető haragosnak, gonosznak, kegyetlennek, sokatsejtetőnek, kárörvendőnek vagy lenézőnek, de most megfejthetetlenül visszafogott.

Az egyetlen, akinek bocsánatot kellene kérnie, az ő és hiába néz most rám ilyen érthetetlenül kedvesen, ez akkor sem változtat semmin.

– Bocsánat – felelem gépiesen. – Munka után rögtön megcsinálom.

– Nem akarom, hogy megcsináld – szorítja össze keskeny ajkait. – Azt akarom, hogy segíts elkészíteni.  

Szólásra nyitom a szám, ám ekkor Twyla vetődik közénk és mivel magasabb nálam, eltakarja előlem Chester alakját.

– Mit akarsz már megint, Cutland? – szegezi kérdését Chesternek bátran és harcra készen.

– Csak beszélgettünk – hallom az örökös sértett és haragos hangját.

– A veled való beszélgetés sosem örömteli, többnyire felér egy kínzással, szóval ne mondd nekem ezt úgy, mintha valami jó dologról lenne szó – bök Chester mellkasa felé Twyla bepöccenve.

– Hogy mersz sértegetni? – sziszegi Chester és a barátnőm mögül kipillantva látom, hogy szeme villámokat szór.

– Emlékeztetnélek, hogy nem én vagyok az, aki megállás nélkül bánt másokat és még élvezi is – vág vissza Twyla, mire Chester egy pillanatra rám néz, tekintetünk összefonódik, de sietve lesütöm a szemem.

– Beszélj csak tovább és szíves örömest bemutatom rajtatok ezt a hobbimat – dugja zsebre kezeit és felölti érezelemmentes arckifejezését, csak a szeme mutatja sértettségét és dühét.  

Twyla nem felel, mert nem akar bajba keverni engem, Chester pedig egy lenéző, ám győzedelmes mosoly kíséretében otthagy minket.

– Jól vagy? – pördül meg Twyla aggódva. – Ne haragudj, hogy nem tudtam befogni a szám!

– Most aztán jól feldühítetted az újabban csak benne szunnyadó tigrist – jegyzi meg Haven, aki jó szokásához híven hangtalanul és észrevétlenül jelent meg.

– Inkább kígyó, mint tigris – morog Twyla a szemét forgatva.

– Nincs semmi baj – szólalok meg végül. – Nem mondott semmi rosszat.

– Semmi rosszat? Ezt erősen kétlem – csóválja a fejét, majd karbafonja kezeit és közelebb hajol. – Ha nem ismernélek, azt gondolnám, falazol neki.

– De ismersz – állom a tekintetét. Átfut az agyamon, hogy Chester azért húzta fel magát, mert lehet, hogy ő próbálkozott másképp viselkedni velem, én pedig nem voltam vevő rá. Nem avattam be a barátaimat, hogy mostanában nem feltétlen akar kicsinálni, ezért nem muszáj rögtön a védelmemre kelni. Chester képes ilyesmin felhúzni magát. Ugyanakkor nevetséges, ha azt gondolja, elég néhány nagylelkű lépés a részéről és máris jóvátett minden múltbáli történést és a továbbiakban simán bizalmat szavazok neki.  

– Az a helyzet, hogy Chester az utóbbi időben jóval… Visszafogottabb – magyarázom, miközben a kezemben tartott füzet sarkát babrálom.

– Visszafogottabb? – ismétli meg Twyla. – Arra célzol, hogy például fejberúgta Dalton, amiért bántott téged?

– A szóbeszéd alapján akkor egyáltalán nem volt visszafogott – szúrja közbe Haven.

– Nem épp erre gondoltam, de be kell látnotok, hogy az is elég váratlan és szokatlan lépés volt a részéről – mondom ki és ez az első alkalom, hogy elismerem, tényleg van valami a levegőben, nem csak beleképzelem. Bólogatnak, ezért folytatom. – Tegnap nem velem csináltatta meg a művészetházit, hanem tanácsokat kért és egyedül dolgozott rajta. És ott van ez a kocsis, sofőrös dolog is, ráadásul most is azt mondta, hogy nem dolgoztatni akar, hanem segítséget kérni.

– Nem lehet, hogy még a rúgás utáni agyrázkódásod miatt képzeled be ezeket a dolgokat? – mered rám komolyan Twyla, mert nem akarja elhinni a hallottakat.

– Először azt gondoltam, csak bűntudata van, aztán meg azt, hogy valamit tervezget, de most nagyon úgy tűnik, hogy egyszerűen csak… - keresem a megfelelő szavakat, de nem igazán találom.

– Változtatni próbál – segít ki Haven.

– Szerintetek lehetséges volna? – bámulok rájuk tanácstalanul, de erre a kérdésre egyikünk sem tudja a választ.

Következő rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/11/a-szivtelen-fiu-23resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/09/a-szivtelen-fiu-21resz.html

A szívtelen fiú, 21.rész

 Chester hamar összekapja magát, rendezi vonásait és szúrósan néz rám. A pillanat varázsa megszűnik.

– Mégis hogy mered lebénázni a rajzaimat? – szegezi nekem kérdését.

– Ne haragudj! – sütöm le a szemem ijedten, de még mindig a nevetésének hatása alatt vagyok.

– Javítsd ki! – parancsol rám, miközben a vázlatára bök. Tétován az asztalon heverő monogramos ceruzáért nyúlok és nekilátok a munkának.

Chester nem húzódik el, nem kezd bele másba, hanem engem figyel, pontosabban azt, ahogy dolgozom. Átfut az agyamon egy gondolat, miszerint lehet, hogy tanulni szeretne tőlem, azért nézi a mozdulataimat.

Tétován megszólalok.

– Érdemes megerősíteni a fontosabb vonalakat, hogy azok hangsúlyosabban látszódjanak, jobban kiemeljék a lényeget – mondom, miközben szavaimhoz hűen cselekszem. Nem merek ránézni, mereven a papírlapot bámulom.

– Így tényleg jobb – fészkelődik ültében, mintha csak izgatott lenne.

– Meg… - nyelek egy hatalmasat, így elakad a szavam. – Megpróbálod?

Felemelem a kezem, így a grafit hegye már nem érinti a rajzlapot és tétován Chester felé nyújtom a ceruzát. Nem felel, de elveszi és közelebb húzza magához a lapot, hogy immáron ő ügyködhessen rajta.

Pár percig erősen koncentrál, majd mikor végez, ahelyett, hogy visszaadná a lapot, újabb tanácsokat vár. Nem mondja ugyan, de tekintete erről árulkodik. Beszélni kezdek hozzá, elmondom, én hogyan szoktam, mikre figyelek oda, ő pedig meghallgat és megpróbálja megvalósítani az általam elmondottakat. Miközben tevékenykedik, én csendben ülők mellette, ujjaimat tétován összekulcsolom az ölemben és azon gondolkozom, mi is történik éppen.

– Dolgozz addig a sajátodon – veti oda felém sem nézve.

– Tessék? – döbbenek meg. Nem hiszek a fülemnek.

– Dadogtam talán? – mordul fel, ám mégis megismétli. – Csináld addig a sajátod.

Csak bólintani van erőm, nem merek ellenszegülni, sem kérdezősködni, így hát előveszem táskámból a saját vázlatomat és ócska, egyszerű ceruzámat, majd nekilátok.

Csendben munkálkodunk. Feszült vagyok, próbálok a rajzolásba temetkezni, hogy ellazuljak, ám ekkor egy reccsenés hangja hasít végig a szobán. Kitörik a ceruzám hegye és elpattan. Mintha lassított felvételben látnám az egészet. Átrepül az asztal felett és a legrosszabb helyet választja az újabb elrugaszkodáshoz: Chester homlokát. Lomhán nekiütődik hófehér bőrének, majd landol előtte az asztalon.

– Ne haragudj! – kapom fel a letört grafithegyet, mintha csak a ceruzámra való visszaillesztésével visszatudnám pörgetni az időt.

Chester csak bámul rám, megint elképedt és meghökkent tekintettel és arckifejezéssel, hiszen bizonyára sosem esett meg vele hasonló.

– Ne haragudj! – szakad ki belőlem ismét. – Biztosan túl erősen nyomtam a ceruza hegyét a papírra.

– Még egy ilyen, Fiddling és kihajítom a rajzaid az ablakon – közli, de látszólag még mindig nem tért magához.

– Nem fog előfordulni újra – ígérem. Nem fog, mert nincs hegyezőm, sem másik ceruzám.  Chesterre pillantok, talán azzal a hiú reménnyel álltatva magam, hogy valami csoda folytán felajánlja az ő egyik grafitját, ám megpillantok egy apró szürke foltot a homlokán.

– Mi van? – mordul fel, mikor észreveszi, hogy bámulom.

– Semmi – kapom el a tekintetem, de aztán önkéntelen is visszairányítom a homlokába hulló tincsek között kirajzolódó pontra.

– Mit bámulsz, Fiddling? – teszi le a ceruzáját. Most már elégedetlen.

– Van… Ott egy folt a homlokodon – felelem végül halkan.

Chester nem kezdi el vaktában a homlokát dörzsölgetni, kérdezgetni, hogy merre a pötty és lejött-e már. Könnyedén és kecsesen közelebb hajol, miközben az asztalra könyököl.

– Töröld le! – utasít.

Kétségbeesetten vándorol körbe a tekintetem, kutatok valami után, aminek segítségével leszedhetem a grafitom nyomát, de semmit nem találok.

– Töröld már le! – csattan fel. Összerezzenek és sietve a homlokához nyúlok, hogy kendő híján hüvelykujjammal tüntessem el.

Útban van a haja, muszáj egy kicsit odébb igazítanom, hogy hozzáférjek a folthoz. Chester haja olyan puha és kellemes tapintású, akár a selyem. Ugyan sosem érintettem még selymet, de valahogy így képzelem el. Vékonyszálú, fényes hajszálai bársonyosan simítják végig az ujjaimat. Azon kapom magam, hogy nem is a folttal foglalkozom, hanem a tincseit bámulom. Zavarba jövök, megijedek és egy gyors mozdulattal elvégzem a feladatot, amit rám szabott és már el akarok húzódni, mikor Chester elkapja a csuklómat.

– Jéghideg a kezed – állapítja meg.

Ugyan a Cutland házban kellemes meleg uralkodik, én csak harisnyát, szoknyát és blúzt viselek. Ráadásul a kéz- és lábfejeim nagyon nehezen melegednek fel, sokszor akkor is hidegek, mikor melegben vagyok és nem is fázom.

Chester elenged, majd a kanapé támláján lévő pokrócért nyúl és az ölembe ejti. A takaró olyan puha és bolyhos, hogy muszáj végigsimítanom rajta. Chester visszatér a rajzához, de előtte még elém teszi egyik fekete borítású ceruzáját, amit hálásan megköszönök.

Nem tudok mit kezdeni ezzel a rá abszolút nem jellemző nagylelkűséggel, ezért azt találom legjobbnak, ha nem is próbálom megfejteni és megérteni a tettei mögött húzódó indokokat. Elfogadom, hogy ez most egy ilyen időszak és sodródom az árral. Ugyanakkor a szívem mélyén élvezem egy kicsit és ez megrémít. Félek tőle, hogy ez csak egy álom vagy ami még rosszabb: egy szörnyű fondorlatos csíny, cselszövés vagy bosszú része, ami hamarosan bekövetkezik. 

Következő rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/09/a-szivtelen-fiu-22resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/09/a-szivtelen-fiu-20resz.html

A szívtelen fiú, 20.rész

Chester újabb két napig tudomást sem vesz rólam. Ugyan évekig nem volt ilyen, most mégis könnyedén kezdem megszokni, hogy nem tart rám igényt. Lehetőségem van a munka és tanulás mellett kis időt szánni magamra is, szabadon eltölteni azt az időt, amit korábban Chesterrel kellett. Csütörtök este fut be tőle az első igazi parancs a héten. Megszólal a csipogóm, jelezve, hogy látni kíván a szobájában, lényegében most azonnal.

Úgy, ahogy vagyok, még mindig iskolai egyenruhában felslisszolok az emeletre és kopogás után benyitok a szobájába. Fehér bőrkanapéján ül, elegánsan keresztbetett lábákkal bámul egy hatalmas képernyőjű tévét, de mikor belépek, felém irányítja tekintetét.

– Gyere! – mondja, miközben kikapcsolja a tévét, én pedig tétován közelebb lépek.

Az asztalon egy csomó rajzeszközt és kelléket veszek észre, amik rendezetten elő vannak készítve. Leülök a földre, de egyelőre nem szólalok meg és nem is teszek mást.

– Segíts nekem a háziban – néz rám Chester és előredől. Ugyan egy „kérlek” vagy egy „légy szíves” nem hangzik el, de meglepő módon az sem, hogy én csináljam meg helyette és kész. A kijelentése azt a váratlan dolgot hordozza magába, hogy esetleg ezúttal ő is belefeccölne némi energiát.

– Rendben – nyelek egyet óvatosan és táskámból előveszem a saját művészet órán használt füzetemet.

Ezúttal azt a feladatot kaptuk, hogy a legutóbb leadott vázlatos terveinket tovább tökéletesítsük és elkészítsük a kész képet álmaink otthonáról.

– Hol van a vázlatod? – érdeklődöm, hiszen sehol nem látom a rajzot, amit korábban elkészítettem neki.

– Kidobtam – vonja meg a vállát egyszerűen.

Legszívesebben arcon csapnám. Legalább visszaadta volna nekem vagy valami, ha már annyit dolgoztam vele. Nem kéne kiakadnom ezen, hiszen semmi új nincs abban, hogy nem becsüli meg a munkámat vagy az erőfeszítéseimet. De valahogy mélyen belül elkezdtem magam abba a tévhitbe ringatni, hogy Chester kicsit változik.

– Kidobtad? – ismétlem meg felpattanva, miközben elönt a düh. – Tudod, hogy mennyit dolgoztam vele! Itt ültem és újra meg újra megrajzoltam, mert neked nem volt elég jó! Erre te kidobod? Legalább visszaadhattad volna!

Chester döbbenten néz fel rám, összezavarodottnak látszik.

– Én… Igazából nem dobtam ki. Úgy értettem, hogy az ötletet dobtam el – feleli végül lassan, megfontoltan.  

– Oh – konstatálom, hogy félreértettem a helyzetet és még rá is kiabáltam. – Vagy úgy – nézünk farkasszemet, végül pedig félve visszaereszkedem a földre.

Fogalmam sincs, mit mondhatnék, inkább lehajtom a fejem és a puha, fehér szőnyeget bámulom. Szívesen babrálnám a belőle kiálló szálakat, de ahhoz sincs merszem.

– Most jön az a rész, mikor bocsánatot kérsz, amiért ok nélkül rám üvöltöttél – hallom a hangját, mire felkapom a fejem és megint elönt a felesleges bátorság.

– Csak mert ezegyszer nem dobtad ki, attól még a többi munkámat simán elhajítottad! Nem fogok bocsánatot kérni, amiért ezegyszer megtartottad!

Chester szeme megvillan, majd szó nélkül feláll és fölém magasodik, amitől máris kisebbre húzom össze magamat. Ellép mellettem, csak hallom, ahogy valami szekrényben matat, majd nem sokkal később visszajön és papírok tömkelege hullik az asztalra és a földre körém. Mind az én munkám.

 – És most? – pillant le rám, de valahogy már nem vészjóslónak tűnik, hanem egy ici-picit olyannak, mint akit szórakoztat a kialakult helyzet.

– Most sem – szorítom össze a szám dacosan, mert nem akarok visszakozni. Hiába tartotta meg őket, nyilván csak saját hasznát nézte az egészből, nem pedig arról van szó, hogy értékelné a munkámat. Arról nem is beszélve, hogy még mindig egy rakat szemétség van a számlájára írva, amikért neki kellene bocsánatot kérnie tőlem. Félek, hogy fitogtatni kezdi igazát vagy követelni fogja a bocsánatkérésemet, ezért gyorsan felteszek neki egy kérdést. – És mire változtattál?

Igazából azt akartam megkérdezni, miért tette, hisz elégedettnek tűnt a múltkori vázlatommal, de azzal már valami személyesebbet firtatnék, amihez nincs merszem.

Óvatosan előhúz egy lapot, melyen a vázlata van és elém teszi, majd helyet foglal velem szemben a kanapén és közelebb hajol, hogy ő is lássa.

– A múltkori tervem olyan volt, mint ez a ház – vizslatja a lapját elgondolkodva, tejfölszőke tincsei a homlokába hullanak. Rájövök, hogy erre a házra céloz, amiben most lakik. – De rájöttem, hogy nem ilyenben akarok élni. Mit gondolsz?

– Szerintem ez a ház sokkal otthonosabb – meredek a kezdetleges vázlatára.

– Úgy értem, a rajzomról – pontosít, mire elvörösödöm. Jó ég! Miért is gondoltam, hogy úgy kéri a véleményemet? Nyilván csak a terve szempontjából érdekli, nem pedig a mögöttes tartalom és érzelmek tekintetében. Annyira bepánikolok, hogy a lehető legrosszabbat nyögöm ki.

– Elég béna.

A szám elé kapom a kezem és tágra nyílt szemekkel meredek Chesterre, aki megilletődve bámul vissza rám.

– Mármint kezdetleges! Ez csak egy vázlat! Vázlatnak meg tök jó! Tetszik a házad! – ömlenek belőlem rám abszolút nem jellemző módon a szavak, de hiába, tudom, hogy a helyzet menthetetlen. Chester ki fog borulni. Meg fog alázni és bántani fog, hogy megbosszulja, amiért ilyesmi merte elhagyni a számat. Egy életre megkeserülöm, hogy rosszat mondtam róla. Ráadásul olyan rosszat, amiről még ő is tudja, hogy igaz. Végem van. De nem ez a vég, mert Chester sosem felejt. Örökké emlékezni fog erre és innentől kezdve minden alkalmat megragad majd, hogy leverje rajtam ezt. Csak meredek rá, arra sincs erőm, hogy elkapjam a tekintetem, ugyanis a hideg zöldeskék szempár fogva tart. Tökéletes vonásai nem változnak csak néz rám, én meg ő rá. Aztán olyasmi történik, ami azelőtt sosem.

Chester elneveti magát. De nem gúnyosan vagy megvetően, sokkal inkább úgy, mint aki kicsit zavarban érzi magát, amiért lebukott, de igazából úgy érzi, itt volt az ideje. Nemcsak, hogy rám sosem nevetett vagy mosolygott szívből, pusztán kedvességből vagy szeretetből, azt sem láttam, hogy mással csinálta volna. Pedig csodálatos látvány.

Chester elbűvölő, mikor nevet. Jól is áll neki, de ez eltörpül amellett, hogy milyen kellemes és megnyugtató érzést áraszt a nevetése, a jókedve. Melegséget érzek a mellkasomba és döbbenten veszem észre, hogy elakad a lélegzetem. Az elmúlt tíz évben ez az első alkalom, hogy őszinte jókedvet érzek áradni belőle és az már csak hab a tortán, hogy ennek pont én vagyok a kiváltó oka.

Következő rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/09/a-szivtelen-fiu-21resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/08/a-szivtelen-fiu-19resz.html

A vonzás törvénye - "Fordított világ" különkiadás, 5.rész

– Szóval mi lenne, ha összefognánk és megoldanánk ezt a kis problémát?

Jó lenne azt mondani, hogy Ace boldogan belegyezett és a világ legszélesebb mosolyával kezdte gyártani az ötleteket, de ez már csak egy hiú ábránd marad.

– Ö-ö-össze-összefog-fogni? – dadogta Ace ránk meredve, majd ijedten nyikkant egyet és már ott sem volt.

– Hát ez mehetett volna jobban is – jegyeztem meg a zsenink hűlt helyét bámulva.

– Nem tudom, mit vártál – vont vállat Rhett. – Ez a srác egyszerűen nem szociális.

– De te azért segítesz nekem?

– S. Te vagy a legjobb barátom. Valójában te vagy a mindenem – nézett mélyen a szemebe, de a kis baseball sapkájában meg a rózsaszín pólójában nehezemre esett komolyan venni. – Akkor is segítenék, ha azt kérnéd, juttassalak el a Holdra.

Összességében azonban még így is ez volt a legaranyosabb, amit valaha mondott nekem. Amit valaha bárki is mondott nekem. Azt sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, elfussak vagy vegyem komolyan fontolóra, hogy itt maradok ebben a világban.

– Eszméletlen furcsa és megfejthetetlen arckifejezéssel révedsz a semmibe – kommentálta a történteket Rhett hangosan.

– Oh, bocsi – ráztam meg a fejem, kirángatva ezzel saját magamat gondolataim börtönéből. – Csak nem tudok hozzászokni, hogy ilyen rendes vagy velem.

– A te világodban milyen vagyok? – érdeklődött kíváncsian.

– Végtelenül cinikus és gúnyos, aki folyamatosan élcelődik rajtam és minden alkalmat megragad, hogy kötekedjen velem – foglaltam össze tömören.

– Talán csak azért vagyok ilyen, mert bírlak – vélekedett Rhett.

– Te így bánsz azzal, akit bírsz?

– Nem, de ott pont az ellentétem vagyok – billentette oldalra a fejét, amolyan „na, ezt add össze!” pillantással.

Egy perc néma csend követte a kijelentését és ez idő alatt végig farkasszemet néztünk, míg végül karbafontam a kezem, majd megszakítottam a szemkontaktust.

– Kizárt – közöltem végül ellentmondás nem tűrő hangon. – Inkább magammal viszlek és kicseréllek titeket.

– Már ha egyáltalán hazajutsz. – Ezt amolyan mellékesen mondta, először fel sem fogva szavainak jelentőségét, ám mikor észrevette az arckifejezésemet észbe kapott. – Bocsi.

– Ugyan – legyintettem nagy lazán. – A zseninek ugyan lába kélt, de ha gyorsabban szaladunk, mint ő, csak be kell befogni a szende fizikust és bármi áron magunk mellett tartani.

– Rendben – hagyta jóvá.

– Ami azt illeti, ezt neked kellene megcsinálni – sandítottam rá.

– Nekem? – ismételte döbbenten.

– Hát Ace úgy tűnik, fél a lányoktól, szóval veled van a legtöbb esélyünk – pislogtam rá könyörögve.

– És te addig mit csinálsz?

– Beszervezek még valakit, akire szükségünk lehet.

Rhett nagyot sóhajtott, majd beleegyezően feltápászkodott és nyomott egy puszit a hajamba.

– Mit meg nem teszek érted, S – csóválta a fejét, majd elmasírozott.

– Szóval – emeltem fel a hangomat. – Megtudhatnám, miért bujkálsz és hallgatódzol a polcok mögött?

– Elnézést – került elő leszegett fejjel Shelby.

– Nincs gond, csak érdeklődtem.

– Igazság szerint tetszik nekem Wild… - vallotta be, én meg arra gondoltam, hogy milyen hihetetlen, ahogy még itt is, még így is megtalálják a lányok. – Mindig kikölcsönzöm azokat a könyveket, amiket visszahoz vagy kézbevesz és én is elolvasom őket.

– Hát ez nagyon… - kutattam a megfelelő szó után. – …Romantikus – fejeztem végül be valami teljesen mással, mint terveztem.

– Szívesen segítek neked hazajutni – tördelte az ujjait megszeppenve. Durva, hogy a máskor nagyhangú, műkörmös, trendi-szexi csajszi most egyszerű barna színű ruhákban ajánlotta a segítségét pont nekem. – Minden könyvet elolvasok Wild után és ez a világok közötti utazás nagyon izgalmas!

– És gondolom így esélyed van felszedni őt – próbáltam megfejteni az indítékait.

– Én már annak is örülök, hogy a két méteres körzetében lehetek – mosolygott lelkesen.

– Persze, hisz mindenki ilyen kapcsolatra vágyik – dünnyögtem, de szerencsére meg sem hallotta. – Rendben, Shelby! Üdv a csapatban! – nyújtottam jobbomat és kezet ráztunk.

Talán Shelby-t is magammal viszem és ezzel újrateremtem a világunkat. A kedves embereket elviszem, a gonoszokat itt hagyom és a saját földemen élő rosszakat szintén ideküldöm. Csodás volna.

– Tudsz még valakit, aki hasznos lehet? – kérdeztem, miközben elhagytuk a könyvtárat.

– Gretchen McAdams roppant befolyásos errefelé. Talán ő segíthet – tanácsolta Shelby, mire vágtam egy kelletlen pofát. Ugyan még nem is találkoztam az itteni Gretchennel, de máris biztos voltam benne, hogy a saját világomban lévő sokkal jófejebb.

– Oké – eresztettem le a vállaimat lemondóan. – Még valaki?

– Cage Horan bármit meg tud szerezni – halkította le a hangját bizalmasan és elég sejtelmesen.

– Szuper – húztam össze a szemem és előkapva a telefonomat írtam egy üzit Rhett-nek, hogy ha módjában áll, útközben szervezze be Cage-t is.

Rhett üzenete: Jobban kijövök a lányokkal, mint a srácokkal.

Sere üzenete: Hát akkor itt az ideje, hogy fejlődj egy kicsit e téren.

Rhett üzenete: Tekintve, hogy a suli két legnehezebben megközelíthető fiúját bíztad rám, nem kis fejlődés várható…

Viccesnek tartottam, hogy így beszél a legjobb barátairól.

Sere üzenete: Én a méhkirálynőhöz tartok, szóval nem lehet egy rossz szavad sem.

Rhett üzenete: Ne parázz, Gretchen bír téged!

Sere üzenete: Komolyan? De hát miért? Azt mondtad, nem vagyunk valami népszerűek…

Rhett üzenete: Mióta az anyukád megmentette a pomerániai kutyusa életét, azóta lekötelezve érzi magát és az egész családotokért hálás az isteneknek.

Sere üzenete: Jó tudni.

A következő rész Rhetty szemszögéből lesz!!!!

Addig is rendeljétek elő bátran a könyvemet ezek közül bárhol: Agave, Libri, Líra, Bookline, Book24, Álomgyár – MINDENHOL KEDVEZMÉNYESEN MEGVEHETITEK!

Következő rész:

Előző rész: 

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/05/a-vonzas-torvenye-forditott-vilag.html

Kosársuli, 123.rész

Mosolyogva figyeltem, ahogyan Dini a magasba emelt egy kisfiút, hogy az minél közelebbről dobhasson a kosárba. Az járt a fejemben, hogy hiányzik Konrád, de bárhogy is van, nem éreztem bűnösnek magam. Egyszerűen semmit nem érzek Dini iránt és ugyanúgy szeretem Konrádot, mint eddig, csak haragszom rá. Én vele szeretnék lenni, azt kívánom, bár megértene és inkább osztozna az örömömben, minthogy csak féltékenykedik.

– Te tudsz zsákolni? – kérdezte a kisfiú Dinit.

– Még szép, kishaver – borzolta össze a kicsi haját játékosan.

– Megtanítasz engem is? – csillant fel a kissrác szeme.

– Nos, néhány év múlva simán – kacsintott rá bátorítóan Dini.

– És engem? – álltam fel és vigyorogva hozzájuk sétáltam.

– Te nagyon alacsony vagy ehhez – jelentette ki a kisfiú, mire felvontam a szemöldököm.

– Te beszélsz, tökmag?

– De én még növésben vagyok! – emelte magasba karjait eltökélten a kissrác.

– Ott a pont – vigyorodott el Dini. – Tökmag egy, Lulu nulla.  

Tény, hogy én már nem igazán fogok megnőni, de az is tény, hogy a zsákolás sosem szerepelt vágyaim listáján.

– De ettől még te is zsákolhatsz – közölte Dini, majd egy szempillantás alatt mögémkerült és a hónom alatt fogva megemelt és a feltartott a levegőbe.

Döbbenten pislogtam, hiszen úgy kapott fel, mintha csak valami puha párna volnék. Nemcsak, hogy nem vagyok párna, de csontsoványnak sem mondanám magam. Ugyan izmos vagyok, de eleve erős a csontozatom és mindenhol van rajtam egy ici-pici felesleg (valószínűleg az őrült csokiimádatomnak köszönhetően).

– Dobsz vagy mi lesz? – érdeklődött Dini és hangján egyáltalán nem hallatszott, hogy erőlködne.

– Ja, hogy ja – meredtem a kezemben tartott labdára, majd könnyűszerrel bedobtam a gyűrűbe. A kisfiú lelkesen tapsolt, Dini pedig óvatosan leengedett, majd nemes egyszerűséggel lerakott a földre. Kicsit meg voltam illetődve, de távolról sem azért, mert oda lettem volna érte. Egyszerűen csak meglepett a dolog, nem sűrűn emelgetnek fiúk ilyen könnyedén.

A kisebbek tábora lassacskán végetért, így még beszélgettünk kicsit a régi edzőnkkel, majd elvonoltunk átöltözni. Mielőtt levetettem volna a sportruhámat, elővettem a telefonomat és benyomtam rajta a mobilnetet, hiszen egésznap rá sem néztem.

Egy üzenete várt Konrádtól és még azt sem tudtam, mit írt, máris nagyot dobbant a szívem.

Konrád üzenete: Ne haragudj. Legyünk megint jóban!

Csatolt egy képet is, amin lebiggyesztett szájjal néz a kamerába és rettentően aranyos (meg persze jóképű). Mosolyogva nézegettem a fotót és bepötyögtem a választ.

Luca üzenete: Borítsunk fátylat az egészre?

Konrád üzenete: Az jó lenne. 😊

Ez nagyon jól hangzott, de mégis zavart ebben az egészben valami, de Konrád megelőzött.

Konrád üzenete: Szeretlek, Bokasérült lány. Nem akarom, hogy rosszban legyünk Azt meg pláne nem, hogy ne adj isten, szakítsunk.

Nagyot sóhajtva engedtem ki az eddig benntartott levegőmet.

Luca üzenete: Én is szeretlek, Késő srác!

Konrád üzenete: Akkor jó. Örülök, hogy ezt tisztáztuk.

Luca üzenete: És akkor ez azt jelenti, hogy elfogadod a barátságomat Dinivel?

Hosszú és feszült szünet következett. A Messenger pontokkal jelezte, hogy Konrád ír, majd azt is, hogy abbahagyta. Végül – felteszem alapos átgondolás után – a következő válasz érkezett:

Konrád üzenete: Azt hittem, az, hogy szeretsz, azt jelenti, hogy engem választasz.

Ennyi volt. Máris visszatért minden haragom és dühöm, ami az elmúlt öt percben elpárolgott.

Luca üzenete: Tessék? Ilyet én is tudnék mondani! Azt hittem, az, hogy szeretsz, azt jelenti, hogy el tudod fogadni a barátságomat Dinivel és azt is, hogy NINCS KÖZTÜNK SEMMI!

Konrád üzenete: Szóval egyikünk sem enged, mi?

Luca üzenete: Nagyon úgy fest.

És ezzel zártuk a beszélgetést. Kinyomtam a netet, majd mérgesen a táskámra dobtam a mobilomat és mérgelődve elvonultam a mosdóba.

Mikor mindennel végeztem, Dini már jókedvűen várt az iskola kapujában. Világos rövidnadrágot, sötétkék pólót és baseballsapkát viselt, vállán sporttáskája, kezében labdája pihent.

– Morcosnak tűnsz, Kicsi Lulu – vizslatott vigyorogva.

– Te meg idegesítően boldognak – feleltem pofákat vágva, amint persze jól mulatott.

– Szeretek ide visszalátogatni – adta meg örömének okát, miközben egymás mellett haladva elindultunk és közben ide-oda passzolgattuk a labdáját.

– Mert emlékeztet arra, hogy már általános iskolás korodban is mekkora ász voltál? – tippeltem.

– Tényleg az voltam – sandított rám pajkosan. – De nincs szükségem emlékeztetőre, hogy tudjam.

– Hát hogyne – nevettem el magamat. – Hiszen még egy díjat is kaptál.

– A díjamat azért kaptam, mert remekül szerepeltünk a bajnokságban és én dobtam a legtöbb pontot – pontosított.

– Jól emlékszem – bólogattam nagyban, majd feléböktem szabad mutatóujjammal. – El is sírtad magad.

– Dehogy sírtam! – tagadta egyből.

– Ne is próbálkozz, mindenre pontosan emlékszem. A nagy Dini meghatódott, mikor egy kupával díjazták a földöntúli tehetségét – fogtam drámaira a dolgot, kezemet a szívemre szorítva.

– Nem kupa volt, hanem egy kosárra dobást ábrázoló szobor – javított ki, szándékosan nem reagálva a mondatom többi részére.

– Nem számít – legyintettem. – Akár szobrot, akár egy pipázó barackot ábrázolt, te sírtál és ez a lényeg.

– Csak elmorzsoltam néhány könnycseppet – mosolygott rám, végre elismerve a történteket, én pedig visszamosolyogtam rá. Jól emlékeztem arra a napra, hiszen az volt az egyetlen alkalom, mikor Dinit sebezhetőnek láttam.

Következő rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/10/kosarsuli-124resz.html

Előző rész:

https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/09/kosarsuli-122resz.html  

A pályai királyai: az osztály többi tanulója

Csonka Balázs (Bazsa, Én Hű Követőm)

Balázs anno az általános iskolában még irányító poszton játszott, ám mikor felvették ide és megismerkedett Dinivel, hamar letett arról, hogy az is maradjon. Olyan szinten isteníti és csodálja a kapitányunkat, hogy ezzel önkéntelenül is Dini árnyékába helyezi magát. Bár tehetséges, úgy gondolja, sosem lenne képes eljutni arra a szintre, ahol Dini van. Alapvetően, ha reálisan nézzük a dolgokat, tényleg nem valószínű, hogy egyhamar olyan irányítóvá váljon, mint az elmeroggyant, de ettől még nem kellene ennyivel kevesebbre tartania magát. Szerencsére esetében a teljesítményét ez nem veti vissza, ugyanis bedobóként is remekül megtalálta a helyét és igyekszik a legjobbat kihozni magából.

Csősz Edit (Csöszi, Edi)

Edit a csapatunk másik irányítója, alapvetően egy erős és határozott személyiség, mindig van véleménye, de nem mászik senki arcába úgy, mint mondjuk Dini. Edit tehetséges, megvannak a maga remek megmozdulásai, de tény, hogy kicsit eltörpül Dini mellett, így sokkal nehezebb érvényesülnie, mint mondjuk egy másik poszton játszó osztálytársának. Szerencsére ettől még egyáltalán nem adja fel, mindig keményen próbálkozik, hogy a legjobbat hozza ki magából. Plusz szerintem be is jön neki Dini, de mivel riválisként tekint rá, ezt sosem sikerült még egyértelműen kinyilvánítania. Többnyire kettejük társalgásának mindig az a vége, hogy Edit kiakad és biztosítja Dinit arról, hogy eljön az ideje annak, mikor majd utoléri őt.

Gáspár Sára (Gazsi, Spára)

Sári Edit legjobb barátnője, ők ketten már a gólyatábor óta jóban vannak és szemmel láthatóan remekül működik a barátságuk. Sárinak egyébként mindig van egy témához illő szólás-mondása, valami bölcselete, amit sosem rest megosztani velünk. Persze a legtöbb esetben ezzel nem megyünk semmire, a fiúk mindig megrökönyödve merednek rá, de szerintem amúgy szórakoztató. Alapvetően neki nincs akkora szája, mint barátnőjének, sőt, hagyni szokta Editnek, hogy kettejük helyett is beszéljen. A pályán visszafogott, tisztelettudó és alkalmazkodó, de ha valami ót kiszúr, amit a többiek nem, egy kellemes kis közmondással a tudtunkra hozza.

Németh Viktor Péter (NVP)

Nos, Viktor beceneve (amit természetesen Dinitől kapott) még szerintem is szórakoztató. Alapvetően MVP-nek nevezik a legértékesebb játékost és neki majdnem ezt teszi ki neveinek kezdőbetűje. Ráadásul ezen becenév esetében nem piszkálódás vagy gúnyosság áll a háttérben, hanem csak poén és találékonyság. Egyikünk sem merne szórakozni Viktorral, ugyanis a srác 190 centi és eszméletlen nagydarab. Szinte sose halljuk beszélni és itt nem arra gondolok, mint mikor Jucira azt mondtam csendes és ritkán szólal meg. Viktor gyakorlatilag tényleg nem mond soha semmit. Még felelni sem hívják ki, mert akkor is csak áll ott és ijesztően néz, mert csak úgy tud. Mindeközben amúgy vajszíve van, jófej és kedves gyerek, csak baromira félelmetes külseje van. Amúgy ő aztán elismer mindenkit, tiszteli a társait és tiszteli a kapitányát.

Medveczky Andrea (Brumi, Maci, MiciMaci, Andi)

Andi egy alacsonyabb bedobó a csapatunkban és roppant aranyosnak tartom, hogy ő meg Viktor kvázi legjobb barátok. Fogalmam sincs, hogy működik ez a kapcsolat, hogy értik meg egymást (hogy érik fel egymást), de az biztos, hogy remekül megvannak. Már a gólyatáborban egymásra találtak, mikor Viktor nem vette észre a kis Brumit és úgy elsodorta, mint a szél. Ezt követően ő maga kapta karjaiba a lányt és vitte el a suliorvoshoz, mert szerintem azt hitte, hogy minimum kilapította a törékenynek tűnő társát. Andi amúgy jófej, Viktorral ellentétben neki alaposan felvágták a nyelvét és nem csak saját, hanem barátja gondolatait is mindig közli velünk, ami egyébként elég hasznos tud lenni.

Tatár Bence Adrián (Adri, nagyBence)

Adri első neve ugyan Bence, de mivel hosszabb haja van, amit többnyire copfba fog, ilyen gonosz emberek között természetes, hogy ráragadt az Adri megszólítás. Tulajdonképpen ő egy egészen nyugis, vicces alak, de ha valaki a hajára, a nevére vagy a hajpántjaira tesz megjegyzést vagy bármilyen lányos célzást, teljesen kitér a hitéből. Ezekután meg persze pont olyan hangoskodó ütődötté válik, mint amilyenek a többiek is. Adri egyébként Bazsával van a legszorosabb barátságban, de ők ketten szinte mindenkivel jóban vannak, mert barátságosak és közvetlenek.

Vasvári Petra (Pekka, Artep)

Ő az egyetlen balkezes közöttünk és az a lány tagunk, aki a legközelebb áll hozzám. Nem mondanám, hogy amolyan igazi legjobb barátnők vagyunk, mert én borzasztóan nehezen közeledem és nyílok meg az embereknek. Petra szerencsére jól passzol hozzám, mindig faggat, kérdezget és rávesz arra, hogy igenis megosszam vele a gondolataimat, de nem viszi túlzásba, hagy nekem teret bőven. Remek érzéke van ahhoz, hogy kipuhatolja, mikor kell közelednie és mikor békénhagynia engem. Ő egyébként még eléggé beletartozik az ötösünkbe, de mivel ritkábban kerül kezdőnkbe, ilyen értelemben kicsit távolabb áll tőlünk, ahogy a többiek is.

Következő rész:
Előző rész:
https://csillagokhullas.blogspot.com/2020/07/a-palya-kiralyai-5resz.html