Mosolyogva figyeltem, ahogyan Dini a magasba
emelt egy kisfiút, hogy az minél közelebbről dobhasson a kosárba. Az járt a
fejemben, hogy hiányzik Konrád, de bárhogy is van, nem éreztem bűnösnek magam.
Egyszerűen semmit nem érzek Dini iránt és ugyanúgy szeretem Konrádot, mint
eddig, csak haragszom rá. Én vele szeretnék lenni, azt kívánom, bár megértene
és inkább osztozna az örömömben, minthogy csak féltékenykedik.
– Te tudsz zsákolni? – kérdezte a kisfiú
Dinit.
– Még szép, kishaver – borzolta össze a kicsi
haját játékosan.
– Megtanítasz engem is? – csillant fel a kissrác
szeme.
– Nos, néhány év múlva simán – kacsintott rá
bátorítóan Dini.
– És engem? – álltam fel és vigyorogva
hozzájuk sétáltam.
– Te nagyon alacsony vagy ehhez –
jelentette ki a kisfiú, mire felvontam a szemöldököm.
– Te beszélsz, tökmag?
– De én még növésben vagyok! – emelte magasba
karjait eltökélten a kissrác.
– Ott a pont – vigyorodott el Dini. –
Tökmag egy, Lulu nulla.
Tény, hogy én már nem igazán fogok
megnőni, de az is tény, hogy a zsákolás sosem szerepelt vágyaim listáján.
– De ettől még te is zsákolhatsz – közölte
Dini, majd egy szempillantás alatt mögémkerült és a hónom alatt fogva megemelt
és a feltartott a levegőbe.
Döbbenten pislogtam, hiszen úgy kapott
fel, mintha csak valami puha párna volnék. Nemcsak, hogy nem vagyok párna, de
csontsoványnak sem mondanám magam. Ugyan izmos vagyok, de eleve erős a
csontozatom és mindenhol van rajtam egy ici-pici felesleg (valószínűleg az
őrült csokiimádatomnak köszönhetően).
– Dobsz vagy mi lesz? – érdeklődött Dini
és hangján egyáltalán nem hallatszott, hogy erőlködne.
– Ja, hogy ja – meredtem a kezemben
tartott labdára, majd könnyűszerrel bedobtam a gyűrűbe. A kisfiú lelkesen tapsolt,
Dini pedig óvatosan leengedett, majd nemes egyszerűséggel lerakott a földre.
Kicsit meg voltam illetődve, de távolról sem azért, mert oda lettem volna érte.
Egyszerűen csak meglepett a dolog, nem sűrűn emelgetnek fiúk ilyen könnyedén.
A kisebbek tábora lassacskán végetért, így
még beszélgettünk kicsit a régi edzőnkkel, majd elvonoltunk átöltözni. Mielőtt
levetettem volna a sportruhámat, elővettem a telefonomat és benyomtam rajta a
mobilnetet, hiszen egésznap rá sem néztem.
Egy üzenete várt Konrádtól és még azt sem
tudtam, mit írt, máris nagyot dobbant a szívem.
Konrád üzenete: Ne haragudj. Legyünk megint jóban!
Csatolt egy képet is, amin lebiggyesztett
szájjal néz a kamerába és rettentően aranyos (meg persze jóképű). Mosolyogva
nézegettem a fotót és bepötyögtem a választ.
Luca üzenete: Borítsunk fátylat az egészre?
Konrád üzenete: Az jó lenne. 😊
Ez nagyon jól hangzott, de mégis zavart
ebben az egészben valami, de Konrád megelőzött.
Konrád üzenete: Szeretlek, Bokasérült lány. Nem akarom, hogy rosszban
legyünk Azt meg pláne nem, hogy ne adj isten, szakítsunk.
Nagyot sóhajtva engedtem ki az eddig benntartott
levegőmet.
Luca üzenete: Én is szeretlek, Késő srác!
Konrád üzenete: Akkor jó. Örülök, hogy ezt tisztáztuk.
Luca üzenete: És akkor ez azt jelenti, hogy elfogadod a barátságomat
Dinivel?
Hosszú és feszült szünet következett. A Messenger
pontokkal jelezte, hogy Konrád ír, majd azt is, hogy abbahagyta. Végül – felteszem
alapos átgondolás után – a következő válasz érkezett:
Konrád üzenete: Azt hittem, az, hogy szeretsz, azt jelenti, hogy
engem választasz.
Ennyi volt. Máris visszatért minden haragom
és dühöm, ami az elmúlt öt percben elpárolgott.
Luca üzenete: Tessék? Ilyet én is tudnék mondani! Azt hittem, az,
hogy szeretsz, azt jelenti, hogy el tudod fogadni a barátságomat Dinivel és azt
is, hogy NINCS KÖZTÜNK SEMMI!
Konrád üzenete: Szóval egyikünk sem enged, mi?
Luca üzenete: Nagyon úgy fest.
És ezzel zártuk a beszélgetést. Kinyomtam
a netet, majd mérgesen a táskámra dobtam a mobilomat és mérgelődve elvonultam a
mosdóba.
Mikor mindennel végeztem, Dini már jókedvűen
várt az iskola kapujában. Világos rövidnadrágot, sötétkék pólót és
baseballsapkát viselt, vállán sporttáskája, kezében labdája pihent.
– Morcosnak tűnsz, Kicsi Lulu – vizslatott
vigyorogva.
– Te meg idegesítően boldognak – feleltem pofákat
vágva, amint persze jól mulatott.
– Szeretek ide visszalátogatni – adta meg örömének
okát, miközben egymás mellett haladva elindultunk és közben ide-oda
passzolgattuk a labdáját.
– Mert emlékeztet arra, hogy már általános
iskolás korodban is mekkora ász voltál? – tippeltem.
– Tényleg az voltam – sandított rám
pajkosan. – De nincs szükségem emlékeztetőre, hogy tudjam.
– Hát hogyne – nevettem el magamat. –
Hiszen még egy díjat is kaptál.
– A díjamat azért kaptam, mert remekül
szerepeltünk a bajnokságban és én dobtam a legtöbb pontot – pontosított.
– Jól emlékszem – bólogattam nagyban, majd
feléböktem szabad mutatóujjammal. – El is sírtad magad.
– Dehogy sírtam! – tagadta egyből.
– Ne is próbálkozz, mindenre pontosan emlékszem.
A nagy Dini meghatódott, mikor egy kupával díjazták a földöntúli tehetségét –
fogtam drámaira a dolgot, kezemet a szívemre szorítva.
– Nem kupa volt, hanem egy kosárra dobást
ábrázoló szobor – javított ki, szándékosan nem reagálva a mondatom többi
részére.
– Nem számít – legyintettem. – Akár szobrot,
akár egy pipázó barackot ábrázolt, te sírtál és ez a lényeg.
– Csak elmorzsoltam néhány könnycseppet –
mosolygott rám, végre elismerve a történteket, én pedig visszamosolyogtam rá. Jól
emlékeztem arra a napra, hiszen az volt az egyetlen alkalom, mikor Dinit
sebezhetőnek láttam.
Következő rész:
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése