Kosársuli, 125.rész

 Úgy ugrottam fel, mint akit fenéken csípett egy darázs. Rosie, aki mindeddig az ölemben aludt, ijedten pattant fel a hirtelen mozdulatomra. Szóval Konrád azt hiszi, szakítottunk. Jó ég! Nem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet az emberrel. Hogy a tudtán kívül szakít azzal, akivel amúgy nem is akar. Ez pont olyan, ami csak a filmekben vagy a könyvekben történik, de a való életben nem igazán. Legalábbis én még nem hallottam ilyesmiről. Át kéne rágnom magam ezen, de képtelen voltam józanul gondolkodni.

Fogtam magam hát, és úgy ahogy voltam kinyargaltam a szobából. Konrád azért írt nekem tegnap, mert ő sem akart szakítani. Ez azt jelenti, hogy még távolról sincs minden veszve. Lerohantam a lépcsőn, át az előszobán és feltéptem a bejárati ajtót. Abban a pillanatban, hogy kiléptem a házból, megpillantottam Konrádot a kapunk előtt. Mindketten megdermedtünk és csak néztünk egymásra meglepetten. Mondjuk, nem tudom ő miért nem számított rám, ha már az én házamhoz jött... Jó, nyilván arra nem számított, hogy váratlanul kicsörtetek az ajtón. 

Rosie boldogan elrohant mellettem és a kerítéshez szaladva csóválta a farkát, miközben Konrádnak ugatott játékosan.

Tétován megindultam, mire Konrád hátrált néhány lépést. Kinyitottam a kaput és kislisszoltam a kutyusom mellett, majd ismét csak álltunk egymással szemben, farkasszemet nézve. 

­- Én nem akartam szakítani! - törtem végül meg a csendet egy heves kijelentéssel. 

- Micsoda? - nézett vissza rám összezavarodva. - De azt mondtad, ne erőltessük a dolgot!

- Én úgy értettem, hogy ne erőltessük a beszélgetést! – magyaráztam sűrűn gesztikulálva.

Konrád kissé döbbent fejjel vette tudomásul a hallottakat, majd egy nagy sóhaj szakad ki belőle és leeresztette a vállait, mint akinek nagy kő esett le a szívéről.

- Hát én azt hittem, szakítottál velem.

Figyeltem őt, ahogy ott állt kissé szerencsétlenül, szomorkásan, de azért már némileg reményteljesen, és magamat, ahogyan kócosan, ziláltan és idegesen toporogtam.

- Akkor miért jöttél most ide? – kérdeztem végül kicsit türelmetlenül, mert hallani szerettem volna az okát.

- El akartam mondani, hogy… - kezdte, de hirtelen közbevágtam. Úgy döntöttem, inkább én indítanám ezt a párbeszédet.

- Várj, várj! Inkább kérdezd meg, én hova indultam!

- Hova indultál? – pillantott rám nagy szemekkel, de hangján hallottam, hogy kicsit megnyugodott és sejtette a válaszom.

- Hozzád – tártam szét a karom egyszerűen. - Gondolkoztam és arra jutottam, hogy megértelek. Engem is zavarna, ha így ajnároznál egy lányt, aki nem én vagyok. Azonban neked is meg kell értened, hogy ez olyan érzés számomra, mintha te találkozhatnál Derrick Rose-zal.

Konrád igazából nem reagált konkrétan arra, amit én mondtam, inkább megosztotta velem az ő verzióját.

- Én is gondolkoztam és rájöttem, hogy túlzásba vittem a féltékenykedést. Csak tudod, annyi közös emléketek van, ő ismeri azt a Lucát, akit én nem.

- A mostani Luca szerintem sokkal jobb és ezt az énemet, akivé az elmúlt években változtam, viszont nem ismeri.

- De én igen – bátorodott fel a hallottak alapján.

- Így igaz. Ne haragudj, hülyeség volt kettesben elmennünk tegnap. Én tényleg nem érzek iránta semmit és elhiheted, hogy ő sem irántam. Ugyanakkor ha valaki kapcsolatban van, nem tölt el más ellenkező neművel egy napot kettesben. Az összes hajamat kitéptem volna, ha fordított esetben te csinálod ugyanezt – vallottam be, miközben elhúztam a számat.

- Egy kicsit én is téptem – jegyezte meg és szája sarkában óvatos mosolyt véltem felfedezni.  

- Nem látszik – siklott tekintetem a hajára.

- Ne haragudj, Bokasérült lány! – nézett a szemembe mélyen és a lágy megszólítása szokás szerint megmelengette a szívem. – Túlzásba vittem a drámázást. Bíznom kellett volna benned, hisz nem adtál okot az ellenkezőjére. A szüleim válása meg az akkori nehézségeink óta jobban félek, hogy elveszítelek. És ahelyett, hogy jobban vigyáztam volna a kapcsolatunkra, én voltam az, aki megint tönkretette és csak rontott a helyzeten.

- Ez nem igaz. Mindketten rosszul reagáltunk – csóváltam a fejemet.

- Sétálunk egyet? – ajánlotta végül fel.

Habozás nélkül igent mondtam, majd gyorsan visszaszaladtam a házba és felkaptam Rosie pórázát, hogy ha már sétálni megyünk, őt is vigyük magunkkal.

A kapun kilépve Konrád a kutyus elé guggolt és hagyta neki, hogy megnyalogassa az arcát, majd megvakargatta az állat fülének tövét. Aztán felállt és a kezét, amit boldogan elfogadtam. Ahogyan tenyerünk összesimult és ujjaink összefonódtak, melegség járt át és olyan érzésem volt, mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy utoljára érintettük egymást.

- Szóval nem is akartál szakítani velem? – kérdezte néhány percnyi hallgatás után.

- Dehogy akartam! Egyáltalán nem. Még véletlenül sem. Ez lett volna az utolsó, amit csinálni akartam volna – melegedtem bele a nemleges válasz fokozásába, mire Konrád halkan felnevetett.

- Oké, elhiszem – mosolygott. - És honnan tudtad meg, hogy én…

- Dominik mondta – vágtam közbe.

- Hát igen. Kitálaltam az öltözőben. Mindenkinek! – fogta a fejét hitetlenkedve. – Nem gondoltam, hogy ilyen érzelgős vagyok.

- Egészen pontosan, hogy tálaltál ki? – érdeklődtem kíváncsian.

- Péntek reggel leroskadtam az egyik padra, mint egy rakás szerencsétlenség és minden benntartózkodóval közöltem, hogy szakítottál velem.

- És erre a többiek? – kuncogtam halkan, mert nagyon aranyosnak találta ma dolgot.

- Nos, lássuk csak. Krisz teljesen kiakadt, hogy ő nem bír ennyi feszültséget. Pap eloldalgott, gondolom azért, mert nem akart beleavatkoznia dolgainkba. A többiek meg egyszerre próbáltak vigasztalni és megbirkózni azzal az új helyzettel, hogy a fiúk is akarnak néha lelkizni.

Nevetve hallgattam Konrád beszámolóját és elképzeltem, ahogyan a srácok próbálják valami pozitív dumával feldobni a barátomat.

- Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak – biggyesztettem le végül az alsó ajkam.

- Én is sajnálok mindent. És rá se ránts, szerintem csak jobb lett ettől a kapcsolatunk. Czibiktől még egy csokit is kaptam, hogy jobb kedvem legyen – ingatta a fejét kissé még mindig hitetlenkedve az akkor történteken. – Tibi meg vicceket mesélt.

- Mi lenne, ha nem sajnálkoznánk többet?

- Hogy érted ezt?

- Inkább próbáljunk meg úgy élni, hogy ne kelljen azt mondanunk egymásnak, hogy „bocsáss meg” és „ne haragudj”.

- Jól hangzik. Szerinted képesek vagyunk így tenni?

- Szerintem az utóbbi időben megtapasztaltunk elég sok mindent, úgyhogy az elkövetkezendő konfliktusokat biztosan jobban fogjuk kezelni – bólogattam nagyban.

Konrád megtorpant és szembefordított magával

- Még mindig szeretlek, Bokasérült lány!

- Még mindig? – vontam fel a szemöldököm pajkosan.

- Nem tudom, miért fogalmaztam ilyen hülyén – pirult el halványan és lesütötte szemeit. Életemben nem láttam még ennyire aranyosnak, ezért sietve az arcára simítottam a tenyerem, arra ösztökélve, hogy rám nézzen.

- Én is még mindig szeretlek, Késő srác!

Következő rész:

Előző rész:

http://csillagokhullas.blogspot.com/2020/10/kosarsuli-124resz.html