2020. december 29., kedd

A szívtelen fiú, 29.rész

 Chester szemszöge

 

- Hogy merted leönteni a cipőmet? – mered anyám szikrázó szemekkel az egyik pincérre.

- Bocsásson meg! Kérem, adjon még egy esélyt! – könyörög a férfi térden állva anyám előtt.

- Esélyt? – ismétli meg anyám lesajnálóan. – Tudod mennyit ér ez a cipő? Az életednél is többet!

- Kérem, csak megbotlottam! – magyarázkodik a férfi.

- Elhallgass! Azonnal takarítsd le vagy azzal a semmirekellő testvéreddel együtt kirúglak titeket!

A férfi teszi, amire utasítják, ám ekkor anyám a fejére önti kristálypoharának tartalmát, amit a férfi némán tűr.

A kép elsötétül és hirtelen az óvodába találom magam. H

- Hogy merted leönteni a cipőmet? – meredek szikrázó szemekkel az előttem térdelő kiscsajra.

- Ne haragudj – hebegi.  

- Azonnal takarítsd le! – parancsolom ellentmondást nem tűrő hangon.

- De hát… Te gáncsoltál el – feleli.  

- És akkor mi van? – Tényleg én voltam, de megérdemelte, hiszen nincs azon a szinten, ahol én.

- Bo-bocsánatot kellene kérned – próbál parancsolni nekem, ami mérgessé tesz. Anyának bezzeg nem mondott ellent az a férfi tegnap!

- Ide figyelj, te kis senki! – sziszegem a fülébe közelebb hajolva. – Ha nem tisztítod le most azonnal a cipőm, kirúgatom a semmirekellő anyádat.

Tudom én, hogy az anyja az enyémnek dolgozik és anya ugyanígy vette rá a férfit tegnap. Nekem is beválik a dolog, ugyanis a kiscsaj ezúttal nem mond semmit, csak teszi, amire utasítottam.

 

Hirtelen felriadok. Felülök az ágyamban és szaporán lélegzek, arcomon veríték csorog. Már megint ez az álom. Újabban állandóan ilyeneket álmodok éjszakáként. Anyám üvölt a pincérrel, mert nem úgy van elrendezve az étel a tányérján, ahogyan kérte. Kirúgja a sofőrt, mert nem ért be időben a munkahelyére. Megtiltja, hogy érintkezzek azzal a fiúval az iskolában, akinek az apja korábban az üzlettársa volt, de csődbement.

Felkelek és lábfejem becsúsztatom a puha papucsomba, majd elmegyek a fürdőszobába. A tükörből egy kialvatlan és fáradt szempár tekint vissza rám, olyan emberé, aki már napok óta nem képes egy jót aludni. Lesimítom sötétkék selyempizsamám anyagát, majd fogat mosok és egy kis zselével elrendezem a hajam. Kopog a szobalány, hogy ideje felkelni, mire elhessegetem, hiszen már ébren vagyok egy ideje. Sötétkék nadrágot húzok, melybe lazán betűrőm fekete galléros pólómat, melynek szegélyei zöldeskék színben pompáznak. Ráveszem magasított nyakú sötétkék zakómat, amin ott díszeleg az iskolánk címere, akárcsak a pólón. Mikor végzem a készülődéssel, a táskámmal együtt lemegyek az ebédlőbe, ahol a már megterített asztal vár. Vajon Fiddling és Felicity mit reggelizhetnek? – villan az agyamba a kérdés, miközben egyedül ülök a tíz személyes asztalnál, előttem legalább ennyi embernek elegendő étellel. Kedvtelemül elveszek egy frissen sült, még meleg zsömlét és megkenem vajjal. Nem vagyok éhes. Fiddling… Mármint Fidelia tegnapi szavai járnak a fejemben. Megszégyeníteni és kihasználni a gyengébbeket... Ez a Te szakterületed! Ne mondd nekem, hogy nem ismersz rá arra, aminek Te magad vagy a megtestesítője! Egyáltalán nem volt szórakoztató figyelni tegnap, ahogy azok a kis csitrik bántak Felicity-vel. Ilyen lennék én is? Korábban sosem foglalkoztatott ez a dolog, most mégis furcsán érzem magam. Az a kislány egészen aranyos. Nem akarnék húgot, de jól mulattam múltkor iskolába menet. Egyáltalán nem volt rossz társaságban megtenni az utat és nem egyedül.

- Fiatalúr, a kocsija a ház előtt várja – lép be a sofőröm fekete öltönyben.

- A másikkal megyek, ahogy tegnap – felelem gondolkodás nélkül, mire a sofőr bólint és elhagyja az étkezőt.

Elsőként szállok be a fekete autóba és nem kell sokat várnom, hamarosan megérkezik Felicity és Fiddling is. Felicity bemászik középre és felpillant rám. Nem mosolyog olyan vidáman, mint tegnap reggel, pedig az biztos, hogy többé nem fogják zaklatni.

- Köszönöm, hogy tegnap kiálltál értem – mondja végül halkan.

- Mérget vehetsz rá, hogy mostantól bármit teszel, nem fognak piszkálni – biztosítom.

- De most sem csináltam semmit! – fakad ki, amin megdöbbenek. Mivel nem értem, mi baja, jobb ötlet híján Fiddlingre pillantok, tőle várva a választ. Tekintetünk összetalálkozik, és nagyon úgy tűnik, még mindig dühös rám, ki tudja, miért.

- Nem értem, mi a gond. Hiszen elintéztem, hogy történjen többé ilyen – mondom ki, amit gondolok.

- Pénzt adtál nekik! – magyarázza indulatosan Fiddling. – Pénzt adtál nekik, mert az hazudták, hogy Felicity elvett tőlük. De Feli sosem lopna, érted? Soha! Azzal, hogy „kárpótoltad” őket, azt üzented, hogy Feli ugyan elvett ennyit tőlük, de most visszakapták!

- Mit számít mindez? Ez csak egy kis pénz – értetlenkedem, hisz néhány bankjegy volt, amit a tárcámban találtam.

- Rengeteg pénz volt! Mintha meg akartad volna vesztegetni őket, ahelyett, hogy elismerték volna, hogy Felicity nem lopott tőlük!

Időközben megérkezünk Felicity iskolájához, így ő egy halk köszönést követően kiszáll az autóból és magunkra hagy. Továbbra sem értem, mi a probléma, így az út hátralévő részében folytatjuk a vitát. Ha nem tettem volna semmit, még most is bántanák Felicity-t, ezért bizonygatom, hogy márpedig ez a megoldás teljesen helyénvaló volt a részemről. Fiddling szerint viszont más módon kellett volna intézni a dolgokat, így nem jutunk közös nevezőre.

Az iskolánkhoz érve mérgesen kipattan a kocsiból, míg én megvárom, hogy a sofőr kinyissa az ajtómat és csak utána szállok ki. Mivel még nem végeztünk, Fiddling után indulok, és mikor beérem, elkapom a csuklóját, hogy magam felé fordítsam. Ő azonban kirántja kezét az ujjaim közül és hátat fordít nekem, így viszont a hirtelen mozdulattól elveszti az egyensúlyát és megbotlik, majd elterül a betonon.

- Jól vagy? – hajolok le hozzá ösztönösen, majd megragadom a könyökét és felhúzom. Elfelejtek gondolkodni, így váratlanul találom szemben magam vérző tenyerével és térdével. Szemeim kitágulnak, képtelen vagyok más merre nézni, ám a látásom fokozatosan elhomályosul, míg végül elsötétül a világ és elájulok.

 

Mikor magamhoz térek, fogalmam sincs, hol vagyok, de akkor megpillantok egy alakot fölém magasodni és sóhajtok egyet.

- Maga? – pislogok fáradtan.

- Elfelejtettél kirúgatni – mondja az iskolaorvos indokolatlan jókedvvel, mire elfintorodom.

- Nem felejtettem el – morgom, majd felülök. – Mit keresek itt?

- Cutland sarjhoz méltatlanul eldőltél az iskolaudvaron, akár egy darab fa, így a sofőröd idecipelte az ájult tested.

- Miért nem vitt kórházba? – kérdezem rögtön, hisz ez lenne a dolga egy ilyen esetben. A kórház, amely anyám kezében van, mindenképp jobb ellátást nyújtana, mint ez a szemtelen iskolaorvos.

- Szerencsére pont én is a helyszínen voltam, így bátorítottam, hogy semmi szükség kórházba vinni téged, csak mert félsz a vértől – sandít rám.

- Nem félek! Csak nem bírom a látványát – pontosítok rögvest.

- Ugyanaz – legyint. – Félsz a vértől. Bár nem tudom, akkor a múltkor hogy maradtál talpon – gondolkodik el.

- Nem néztem oda – dünnyögöm.

- Milyen bátor – ismeri el mosolyogva, amitől ideges leszek. Hogy mer rajtam gúnyolódni?

- Talán utál itt dolgozni? – meredek rá. – Hogy mer provokálni?

- Ha kirúgatsz, elmegyek máshová dolgozni. Bőven vannak olyan helyek, ahova a ti kezetek sem ér el.

Épp rá akarom vágni, hogy ha egyszer feldühít, ne számítson sok jóra, ám ekkor kopognak és Fiddling nyit be. Észreveszi, hogy ébren vagyok, így bejön az orvosi szobába és a nagypofájű nőre néz.

- Hogy van?

- Kutya baja! – legyint amaz és akkor ismét szólásra nyitja száját, hogy rosszmájúan kikotyogja az egyik nagy titkomat. – Mr. Cutland fél a vértől, ennyi az egész.


Következő rész:

A szívtelen fiú, 30.rész

Előző rész:

A szívtelen fiú, 28.rész

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése