Szeretlek. Te nem szeretsz. És akkor? 19.rész

 - Szóval, mit csinálsz most? – érdeklődtem a kocsiban ülve. – Remélem, pszichológiát tanulsz.

- Nem éppen. Infóra járok.

Ha egy filmben lettünk volna, tuti nyomok egy padlógázt, majd feléfordulva hangosan és hitetlenkedve megismételném, amit mondott.

- És melyik egyetemre? – kérdeztem inkább.

- A Keystone-ra.

- Tehát nem csak egy egyetemre járunk, hanem egy szakra is – pillantottam rá és lerítt róla, hogy ő ez az infó csak számomra szolgált újdonságértékkel.

- Nagyon úgy fest. Talán azért nem találkoztunk soha, mert felteszem, nem sűrűn jársz be az épületbe.

 - Nos, én inkább a melóba járok be sűrűn – értetettem egyet.

- És tervezel tovább tanulni?

- Beadtam a jelentkezésem, de hogy elkezdem-e a mesterszakot, az már más kérdés – tekertem a kormányt balra, a megfelelő utcánál lekanyarodva az útról.

Lake nem kommentálta a szilárd elképzeléseimet, csak vágott egy arcot, mely azt üzente: te tényleg semmit nem változtál.

- És… Jársz valakivel? – tereltem más vizekre a témát, hisz már három éve nem találkoztunk és jó volt, csak úgy csevegni.

- Van egy felsőbbéves srác, akivel alakul valami – sandított rám.

- Gondolom, fél másodperc elég volt, hogy elkapd a tökeit – jegyeztem meg, hisz Lake belevaló csaj volt már tininek is, úgyhogy kétség sem fért hozzá, hogy ha nővé érik, loholnak majd utána a csávók. Nevetve elfintorodott, de azért egyetértően biccentett.

- Megvolt az három is – vigyorgott rám.

- És ki ez a gyerek? Ha felsőbbéves, talán ismerem.

- Ja, persze, mert te annyira társasági ember vagy – vágta rá, alaposan megnyomva az „annyira” és a „társasági” szavakat. Bólogatva vettem tudomásul az igazát, de a piros lámpánál azért várakozásteljesen meredtem rá.

- Talán nem vagyok nagy társasági ember, de azért szemem meg fülem az van – céloztam arra, hogy nagy eséllyel életemben nem beszéltem a fiújával, de ettől még összefuthattam vele az egyetemen.

- Brayden Myers – vallotta be Lake és amint kimondta a nevet, egyértelművé vált számomra, miért próbálta kikerülni a válaszadást. Pontosan tudta, hogy Myers az én évfolyamomra járt és ebből kifolyólag minden kétséget kizáróan ismerem őt.

- Az a nyálas bájgúnár jön be neked? – horkantottam lesajnálóan.

- Egyáltalán nem nyálas – közölte Lake ellentmondást nem tűrő hangon.

- Még csak nem is diplomázott velem – folytattam. – Vagy egy évet csúszik.

- Nem mindenki akkora észlény, mint te – vágott vissza.

- A bátyád tudja, hogy nyálas és bukott bájgúnárral jársz? – tettem fel egy újabb kérdést, mire felemelte a hangját.

- Casey!

- Bocsi – túrtam a hajamba szórakozottan. – Megint átestem a ló túloldalára. Tudod, Luke túlságosan belém nevelte ezt az apai szigort, amit a jelenlétében felétek kell tanúsítanom.

Lake a fejét csóválta, de azért elmosolyodott.

- És veled mi a helyzet? – tért inkább át rám, hogy addig se kelljen a diplomázni képtelen nyalka barátjáról beszélni. – Jársz valakivel?

- Azt feltételeztem, tudsz róla, hogy nem is olyan régen szerelmet vallottam Sophie-nak – pillantottam rá.

- Hogyne – bólogatott. - Hét keserves év után rászántad magad.

- Akkor minek kérdezel ilyeneket? Még én se vagyok akkora seggfej, hogy járjak valakivel, miközben szerelmet vallok valaki másnak.

- De azért annyira vagy, hogy járj valakivel, miközben másba vagy szerelmes – mutatott rá. – Akár több mindenkivel is.

- De sose egyszerre! – tartottam fel a mutatóujjamat.

- Szerintem te nem is próbálsz túllépni Sophie-n. Úgy teszel és így kommunikálod a külvilág felé, de legbelül nem akarod elengedni – lapogatta meg a mellkasát, de nem feleltem, így hát folytatta. – Mégis mi a terved, mit csinálsz, mondjuk akkor, ha majd egyszer összehazásodnak? Elmész és mosolyogva gratulálsz, mi?

- Igen. Aztán leiszom magam és sírok az egyik sarokban – egészítettem ki. Ebben a minutumban nem igazán akartam belegondolni, hogy ez az esemény vélhetően hamarosan be fog következni.

- El se tudsz képzelni más jövőt, tudod? És ez a gond. Miért nem vagy képes mondjuk azt mondani, hogy igenis egy éven belül túlteszed magad ezen az egészen?

Jó lett volna azt mondani, hogy alaptalanul vágja mindezt a fejemhez, hisz nem is ismert az elmúlt három évben és fogalma nincs, mit csináltam, vagy mit gondoltam. Ám nagyon úgy festett, ennek ellenére is a vesémbe látott.

- Az is hét évedbe telt, hogy szerelmet vallj neki!

- Ezen logika mentén akkor kijelenthetjük, hogy újabb hét év és valószínűsíthetően kiszeretek belőle – biccentettem egyet, balomat kilógatva a leeresztett ablakon.

Lake nem vette zokon és nem kritizálta, amiért nem tudott belőlem komoly választ kicsikarni, hisz már jobban ismert annál, hogy ezt tegye.

- Pusztán nem értem, miért jó ez neked – fordította el a fejét és a mellettünk elsuhanó tájat figyelte, miközben a szél belekapott a hajába.

- Csak könyvelj el szánalmasnak és törődj bele – tanácsoltam, hisz többnyire én is ezt tettem. Mivel időközben megérkeztünk a Scott birtokhoz, leparkoltam a kocsit, Lake pedig szó nélkül kiszállt. Majd lehajolt és a kocsi ablakpárkányára könyökölt, a leengedett ablakon keresztül szólva hozzám.

- Én sosem gondoltalak szánalmasnak. Akkoriban teljesen beléd voltam zúgva, tudod, úgy ahogy egy 14 éves tini bele tud esni a bátyja haverjába. Csodáltalak, hogy így tudod szeretni a barátod barátnőjét. Az én szememben nagyon menőnek tűntél – mondta, majd a választ meg sem várva bement a kapun.

Következő rész: 

Előző rész:

Szeretlek. Te mást szeretsz. És akkor?

 A jelenben, az osztálytalálkozón

- Casey! – vetette rám magát olyan erővel Vanessa, hogy kis híján eldőltem.

- Sziasztok! – próbáltam üdvözölni a jelenlévőket, miközben Vanessa majomként csüngött rajtam.

- El sem hiszem, hogy itt vagy! Sosem jössz el! Még csak vissza se jeleztél!

- Gondoltam, ezúttal kivételt teszek – magyaráztam, Vanessa pedig ismét szólásra nyitotta a száját, de akkor Luke, a megmentőm megjelent.

- Hoztam neked inni, Cas – nyújtott át egy poharat, amiben hideg víz volt néhány szelet citrommal. Mivel kocsival jöttem, nem terveztem alkoholt inni, ezt gondolom Jus mondta el Luke-nak odalent.

- Örök hálám – vettem át, sikeresen kicsit elhúzódva a lánytól. A hálát leginkébb a jól időzített közbelépésre értettem.

Nagyjából a fél osztály lehetett jelen, így egy nagyobb asztal köré ültünk le. Egyik oldalamon természetesen Vanessa ült, sokkal inkább az én székemben, mint a sajátjában, míg a másikra a kajánul vigyorgó Justin került. Dunsztom sem volt, hogyan zajlanak ezek a találkozók, így csendben ücsörögtem, a vizemet kortyolgatva és a citromjait rágcsálva.

 

Egy óra elteltével kicsit sok volt nekem ez a rengeteg infó a többiekről, meg az indokolatlan jókedvük. Vanessa meg valóságos sokk volt, úgyhogy felhörpintettem a sörösöm utolsó kortyait és a poharam újratöltetésének indoka mögé rejtőzve elhagytam az asztalunkat. Lelépcsőztem a földszintre és a bárpultra helyeztem a korsómat.

- Csak egy pohár citromos vizet kérek – intettem a csaposnak, majd egyik karomat a pultra fektetve, másik a zsebembe süllyesztve nézelődtem. Oldalra pillantva ismerős alakot láttam kibontakozni a tömegben. Felém haladt, majd megállt mellettem és kért egy pohár narancslevet a csapostól.

- Lakely? – hajoltam kicsit előrébb, hogy megteremtsen a szemkontaktust. Lake felém fordult, majd arcára kiült a felismerés örömének kifejezése.

- Cas! Ezer éve nem láttalak! – mosolyodott el kedvesen, mire ellöktem magam támasztékomtól és megöleltük egymást.

- Ami azt illeti, én jártam nálatok a minap, de te nem voltál sehol – közöltem végül, mikor elengedtük egymást.

- Szóval az én hibám, mi? – meredt rám kihívóan, mire behúztam a nyakam és elvigyorodtam.

- Vedd úgy, hogy nem szóltam semmit – javítottam ki magam. – És merre jártál?

- A barátaimmal lógtam – vonta meg a vállát lezserül.

- Most is velük lógsz? – pillantottam át a válla fölött. – Egyáltalán szabad itt lenned?

- Csak három év van közöttünk, Cas – forgatta a szemét.

- Igen és ez pont azt jelenti, hogy még nem töltötted be a 21-et – bólintottam.

- Épp ezért iszom narancslevet – emelte meg az időközben kézhez kapott poharát. Közelebb hajolva beleszagoltam narancssárga löttybe, de nem éreztem benne semmi alkoholt.

- Jó kislány – hagytam végül jóvá elégedetten. – Persze ettől még nem kéne itt lenned.

- Az elmúlt években, míg nem találkoztunk, talán kiderítetted, hogy igazából te vagy az apám?

Szólásra nyitottam a számat, majd becsuktam és ajkaimat összeszorítva bólintottam egyet.

- Úgy látszik, jobban öregszem, mint hittem – feleltem végül, mire Lake jóízűen felnevetett.

- Ugyan, mindig ilyen voltál – legyintett. – Luke nyomta a védelmező nagytesót, ezért te is.

- Igazából én azért nyomtam, mert megfenyegetett, hogy ha laza leszek veletek, többé nem mehetek át – pontosítottam faarccal.

Lake nem kérdezte, itt van-e a bátyja is, felteszem magától is tudta a választ, csak nem nagyon izgatták az esetleges következmények. Mikor utoljára találkoztunk, én voltam 19 ő meg 16. Akkoriban három év nagy különbségnek látszott és jobban kiütközött, hiszen például mikor mi végzősök voltunk, Lake még csak a tízediket taposta. Most pedig tini helyett felnőtt nőnek látszott. Többnyire. Aranyos, kerekebb arca miatt simán letagadhatott volna jó pár évet, de ahogy mozgott és beszélt, éreztem, hogy sokat változott.

- Lake? – hallottam meg Luke hangját, mire mindketten az újonnan érkezőre pillantottunk. – Mit keresel itt?

- A barátiammal vagyok – felelte Lake, én pedig jobbnak láttam kimaradni a dolgokból és inkább kezembe fogtam az egyik citromszeletet és elmélyülve eszegetni kezdtem.

- Mondtam már, hogy ne kocsmázni menjetek – ingatta a fejét Luke, de nem tűnt mérgesnek. Nem ellenőrizte Lake poharát és nem rángatta ki azonnal, amire arra engedett következtetni, hogy alapvetően megvolt köztük a bizalom.

- De ez egy klassz hely. Mindig jó zene szól és lehet biliárdozni – érvelt Lake.

Luke arcára egyértelműen kiült az „azt otthon is lehet” kifejezés, de okos volt és ezt nem mondta ki hangosan.

- Meddig tervezel maradni? Menjünk együtt haza – váltott végül stratégiát.

- Csak ezt akartam még meginni, aztán menni – bökött a már felig üres poharára Lake. Lehúztam a poharam tartalmának maradékát, majd nemes egyszerűséggel megittam Lake italát is. A Scott tesók értetlenül meredtek rám.

- Okés – csaptam össze a kezem. – Mi lenne, ha én hazavinném Lakely-t, te meg visszamennél a többiekhez? – ajánlottam Luke-nak.

Farkasszemet néztünk és tudtam, hogy olvas a gondolataimban. Felfogta, hogy voltaképpen nem akarok itt maradni és ez egy remek indok arra, hogy leléphessek, így hát beleegyezett. Lake sem ellenkezett, csak elment, hogy elköszönjön a barátaitól, Luke pedig addig mellém szegődött, hátát a pultnak döntve vizslatta az embereket.

- Nem jössz fel elköszönni, mi? – pillantott rám. Nem feleltem, de nem is volt rá szükség. – Megmondom, hogy sürgős dolgod akadt.

- Rendben – hagytam rá.

Lake eközben visszatért és egy öleléssel elbúcsúzott a bátyjától is. Mi is kezet fogtunk Luke-kal, majd Lake-kel elhagytuk a kocsmát.

- Néhány utcával arrébb parkolok – mondtam, miközben megindultam a megfelelő irányba.

- Semmit nem változtál – jelentette ki. Nem kérdeztem, hogy ezt most miért mondja és nem ellenkeztem, mert tényleg nem változtam. Így hát csak egy egyetértő hümmögést hallattam, ő meg folytatta.

- Kocsival mész kocsmába… Ez annyira tipikus. Valójában nem akarsz ott lenni, könnyen le tudsz lépni és jó okod van arra, hogy ne igyál.

- Szeretek vezetni – süllyesztettem kezeimet szürke farmerom zsebébe.

- Bámulatos vagy – füttyentett, de csak félig hangzott elismerően. – A teljes őszinteséget használod fel arra, hogy kikerüld a választ. Nagyon jó taktika.

- Köszönöm. – Lake mindig is átlátott az embereken, ebből fakadóan rajtam is, úgyhogy egyáltalán nem lepett meg, amit mondott. És mindaddig, míg igaza volt, nem is zavart, hogy a vesémbe látott.

- Bár egy valamit nem értek – gondolkodott hangosan. –Világos, hogy nagyon aranyos vagy, mikor becsiccsentesz, és olyankor nem tudsz trükközni az őszinte tématereléssel. De nem mintha olyan típus lennél, aki nem képes nemet mondani másoknak. Miért kell a vezetés ürügye mögé rejtőznöd?

Tény, hogy nem vagyok egy nagy ivó. Nagyon hamar be tudok rúgni, épp ezért eleve nem iszom gyakran és olyankor is törekedem a mértékletességre.

- Á, beugrott! – előzött meg a válasszal Lake. – Ez az egész arról szól, hogy van valaki, akinek nem tudsz nemet mondani.

Lake nagyon gyors és csak azért tudok lépést tartani a gondolataival, mert rólam van szó. Kényelmes, hogy semmit nem kell bevallanom, mert valaki kimondja helyettem.

- Menten lehidalok. Ez nem is konkrétan az ivásról szól, igazam van? Csak nem elkezdtél megtanulni nemet mondani Sophie-nak? Ő annyira ártatlan és naiv, meg sem fordult a fejében sose, hogy talán másképp érzel iránta. Nem akart kihasználni azzal, hogy mindenre rá tud venni, mert észre se vette, hogy így megy ez.

Tényleg így ment.

- Ezek szerint meg akarsz tanulni nemet mondani neki – értelmezte a helyzetet. – De másképp nem menne, ezért előre felkészülsz egy mentséggel, amit bevethetsz.

Őszintén szólva én nem gondoltam végig ilyen részleteibe ezt dolgot, de ettől még teljesen igaza volt.

- Jó, hogy összetalálkoztunk – feleltem végül, kinyitva előtte az anyósülésre vezető ajtót.