– Mr. Cutland fél a vértől, ennyi az egész – mondja a doktornő könnyedén.
Chester fél a vértől? Ez
annyira… Nem illik hozzá. Nem illik abba a képbe, amit magáról kialakított.
– Magának aztán van bőr a
képén! Hogy meri elfecsegni… – kezd tajtékozni Chester, aztán elhallgat és rám
pillant. – Akarom mondani, nem félek tőle.
– Dehogynem! Egyenesen
retteg. Te is a tanúja lehettél Fidelia. Ha a fiatalúr vért lát, elterül –
mosolygott jókedvűen a doktornő.
– Hallgasson már!
– Ami azt illeti, ez egy
jó kis előnyhöz juttathat minket – folytatja. – Fidelia, ha zaklat téged ez az
alak, már tudod, hogy ütheted ki őt.
Elképzelni nem tudom,
honnan van ennyi bátorsága ennek a nőnek. Tiszta sor, hogy nem a tudatlansága
áll a háttérben, hiszen tisztában van Chester hatalmával és családjának
befolyásával. Egyszerűen csak… Nem érdekli.
– Elegem van magából! –
jelenti ki Chester, majd kirobog a rendelőből, én pedig megköszönve a
segítséget a doktornőnek, utána sietek.
– Szemét banya! Mégis mit
képzel magáról? – pufog Chester, majd olyan hirtelen torpan meg, hogy a hátának
ütközöm.
– Ne haragudj, hogy
miattam kellett vért látnod – vizslatom elmélyültem a földet.
– Csak, hogy tisztázzuk.
Nem félek a vértől – köti az ebet a karóhoz.
– Rendben.
– Csak nem szeretem a
látványát – folytatja, mire tágra nyílt szemekkel kapom fel a fejem és így
meredek rá. Bármit is mondana, én annyiban hagynám, nem firtatnám, és nem
merném felhasználni ellene. Nincs oka őszintének lenni és elismerni a
gyengéségét, mégis ezt teszi.
– Mégis ki szereti? –
ingatja a fejét fintorogva.
– Senki – erősítem meg.
Újdonsült tudásom birtokában új ötletem támad, így ismét megszólalok. – Tudod
Felicity úgy van a megbélyegzéssel, ahogy te a vérrel. Nem szereti. Azzal, hogy
pénzt adtál azoknak a lányoknak, azt üzented: Felicity meglopott titeket, de én
kárpótoltalak benneteket. Olyan ez, mintha azt mondanám neked, teljesen rendben
van, hogy így érzel a vérrel a kapcsolatban, de azért én szétkürtölöm a
suliban, hogy mától senki ne merjen vérezni, mert akkor miatta ájulsz el.
Nem tökéletes a
hasonlatom, de úgy érzem, így elérhet hozzá az, amit tegnap óta próbálok megértetni
vele. Csendben hallgat, így ismét lehajtom a fejem, hogy ne kelljen a szemébe
néznem.
– Értem – mondja végül
halkan, majd lágy érintést érzek a hajamon. Nem simogat, csak a fejemen
nyugtatja a tenyerét, és közben féloldalasan elfordul, mégis teljesen
életidegen módon van benne egy fajta bensőségesség.
Természetesen esze ágában
nincs bocsánatot kérni, de valami affélével próbálkozik.
– Igyekszem valahogy jóvátenni – ígéri, aztán
elenged és magamra hagy.
Kiegyenesedem, és csak
bámulok utána, majd megérintem a fejem tetejét. Fogalmam sincs, hogy kéne
éreznem magamat, ezért inkább megrázom a fejem és az osztályterem felé veszem
az irányt.
Chester már a helyén ül,
mikor megérkezem, és bár fehér bőrének hála sosincs túl telt színben, most
mégis sápadtabbnak tűnik a szokásosnál. Talán az ájulás miatt van? A lábaim
maguktól visznek előre és ellépek a saját padom mellett, hogy aztán az övéhez
menjek. Elé guggolok, hogy megtaláljam a tekintetét.
– Akarod, hogy vegyek
neked valamit a büfében? – teszem fel úgy a kérdést, hogy az még véletlenül se
legyen árulkodó a többiek számára. Chester csak bámul rám, zöldeskék szemei
kicsit opálosak és valahogy elveszettnek tűnik. A zakója belsejéhez nyúl és
előhúzza a kártyáját, majd csendesen annyit mond:
– Igen.
A büfében veszek neki
csokit és vizet, mert úgy ítélem meg, most leginkább ilyesmire lehet szüksége. Mikor
visszaérek az emeltre, épp kitámolyog az osztályteremből. Próbálja tartani
felsőbbrendűségét sugárzó járását, de amint kiér, megszédül, így sietve
mellélépek és oldalról megtámasztom.
– Nem… Nem reggeliztem –
simítja tenyerét a hasára és még rosszabb színben van, mint öt perccel ezelőtt,
mikor magára hagytam. Balját átveti a vállamon, én pedig sietve kinyitom a
csokit és a vizet, majd szabad kezébe nyomom, ő pedig nehézkesen harap egyet a
tejcsokoládéból, aztán nekilát elmajszolni.
Fáradtan és meggyötörtnek
látszik, de ami még megdöbbentőbb, hogy kimutatja a gyengeségét. Iszik néhány
kortyot, én pedig visszaveszem a palackot és hagyom, hogy rám nehezedjen. Feje
kicsit oldalra csuklik, és az enyémnek dönti. Óvatosan elvezetem a legközelebbi
padhoz és leültetem, de egyelőre állva maradok.
– Akarod, hogy idehívjam
a sofőröd? Beszélek az igazgatóval, hogy nem érzed jól magad – indulok meg, de
elkapja a csuklómat és lehúz maga mellé.
Dermedten ülök, ő pedig
fejét a vállamra hajtja.
– Hagyd, nem kell. Csak hadd
pihenjek becsengetésig! – Vagy álmodom, vagy megőrültem. Bármelyikről is van szó,
az biztos, hogy ez nem valóság. Chester Cutland száját ugyanis egy gyengéd,
fáradt és kiszolgáltatott kérés
hagyja el.
– Rendben – felelem halkan,
szinte suttogva.
Lehunyt szemekkel szuszog
a vállamon, és így föntről rálátok az arcára. Bőre fehér és sima, pillái világosszőkék,
már-már fehérek, mint a haja. A frizurája, a ruhája és a megjelenése még ebben
a helyzetben is kifogástalan, és kétségtelen, hogy ő a legszebb fiú, akivel
valaha találkoztam. Az arcát figyelem, valahogy nem tudom elfordítani a fejem
és megérzem kellemes, letisztult illatát. A szívem elárul és nagyot dobban.
Kényszerítem magam, hogy elfordítsam a fejem, és dühös vagyok magamra, amiért
képes vagyok helyesnek találni, csak mert ez egyszer csendben van és nem bánt. Utálom,
hogy újabban kedves és őszintén nagylelkű velem. Utálom, hogy jól jönnek a
dolgok, amiket értem tesz és utálom, hogy el kell fogadnom a segítségét.
Utálom, hogy kedves a húgommal is és utálom, hogy Feli kedveli őt. Utálom, hogy
ilyen apró jóságokat tesz csupán, amik töredékét „fizetik vissza” csupán annak
a rengeteg gonosz dolognak, amit velem tett, mégis eléri vele, hogy kevésbé
utáljam. De legjobban mégis azt utálom,
hogy miközben a vállamon alszik, csendben és nyugodtan, nekem hevesen ver a
szívem miatta.
Következő rész:
A szívtelen fiú, 31.rész
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése