2021. május 11., kedd

A szívtelen fiú, 33.rész

 – Ez bűn ronda – közli Chester és a szituáció kísértetiesen hasonlít a korábban lezajlottakra, csak az a különbség, hogy ezúttal az általam választott helyen vagyunk, ahol még ha ronda is a cipő, de legalább jó áron van.

Chester teljesen kitűnik a drága cuccaival és kifogástalan külsejével, ráadásul szerintem egész élete során még sosem volt ennyire olcsó helyen.

– Viszont kényelmes – felelem.

– Létezik olyan cipő, ami egyszerre kényelmes és szép – vág olyan arcot, mintha furcsállná, hogy én ezt nem tudom.

– Azt mondtad, én választhatok – kötöm az ebet a karóhoz makacsul.

– Azt mondtam, a boltot te jelölheted ki, de a cipő esetében erről szó sem volt – kontrázik, és azon kapom magam, hogy teljesen megfeledkezem róla, hogyan illene beszélnem vele.

Újabban az ilyen és ehhez hasonló szituációkban olyan vagyunk, mint két civakodó tinédzser, miközben a kapcsolatunk dinamikája abszolút távol áll ettől.

– Ez például nem rossz – bök egy világos darabra.

– A fehér nagyon hamar bepiszkolódik – érvelek ellene.

Az arcára van írva, hogy mit számít, ha egyszer a személyzet mindennap lepucolja, hogy másnap csillogjon-villogjon, de van annyi esze, hogy időben konstatálja, milyen felesleges megjegyzés is lenne ez a részéről.

– Akkor ez – mutat egy másikra.

– Nézd – emelem le a csizmát és a megdörzsölöm az anyagát. – Ez hasított bőr, szóval nagyon könnyen megsérül. Nem valami strapabíró darab.

– Mégis milyen hosszú időre tervezel te cipőt venni? – hökken meg és nem is agyal az elhangzottakon, csak őszintén kibukik belőle a kérdés.

– Minél hosszabb ideig bírja, annál jobb. – Kevés lehetőség adódik, hogy beszerezzek efféle darabokat, arról nem is beszélve, hogy Chester ragaszkodik ahhoz, hogy ő finanszírozza a vásárlást. Ha már így alakult és ennyire hajthatatlan, egy jó, tartós darabot szeretnék, hogy még sokáig ne kelljen újat venni.

Chester elhallgat, tekintetét rám tapasztja és engem figyel. Most jut eszembe, hogy még mindig rajtam van a sapkája és a sálja. Ő elegáns pulcsit, farmert és bokacsizmát visel, hajának minden szála tökéletes oldalra simítva áll, kezeit kabátjának zsebébe süllyeszti, arca halványpiros. Szemének színe semmihez sem fogható, zöldeskék. Azt a fotót juttatja eszembe, amit az iskolai gépen láttam a Karib-tenger vízéről.

– Mindentől függetlenül… – kezd bele valamivel halkabban, majd elfordítja a fejét. – Neked milyen típus tetszik?

– Tessék? – lepődöm meg.

– Melyik cipő tetszene? – ismétli meg a kérdését, de némileg átfogalmazza, mintha csak arról lenne szó, hogy nem értem. De nem erről van.

Döbbenten állok a kérdése előtt és hirtelen fogalmam sincs, mit kéne felelnem. Mióta csak az eszemet tudom, sosem számított, hogy mi az, ami tetszik. Az számított, hogy mi van és mire telik. Sose figyeltem, hogy kedvemre való-e az adott ruhadarab színe vagy típusa, és ugyanígy nem voltam válogatós se az ételek, se a tárgyak tekintetében. Nem vágyakoztam olyan dolgok iránt, amik elérhetetlenek voltak számomra, egyszerűen csak örültem annak és elfogadtam azt, ami volt.

– Én… Ne-nem is tudom – hebegem, mert teljesen váratlanul ér a kérdés.

Furán érzem magam, amiért nem tudok válaszolni a kérdésére, de ami még furcsább, hogy Chester nem nevet ki. És holt biztos, hogy nem azért, mert érti, mi folyik itt.

– Mi a kedvenc színed? – kérdi végül.

Nem tudom, lehet-e egyáltalán kedvencnek nevezni, de azt tudom, mit kedvelek.

– A piros.

– Egy piros cipő egyáltalán nem fog illeni az egyenruhánkhoz – mondja ki az első dolgot, ami eszébe jut és fogalmam sincs, miért történik vagy mi váltja ki, de egy nagyon rövid és nagyon apró nevetést hallattok. Sietve a szám elé kapom a kezem és eltakarom vele az arcom alsó felét, de már késő, lebuktam.

Chester tágra nyílt szemekkel, teljesen megmeredve bámul rám és én őszintén nem tudom, mi járhat a fejében.

– Még sosem láttalak nevetni – ad hangot a gondolatainak. Halkan beszél, arckifejezése egyszerre megilletődött és tanácstalan, mint aki nem tudja, mihez kezdjen most, hogy nevetni látott.

– Ne haragudj! – rendezem a vonásaimat fürgén és leengedem a kezemet.

– De haragszom – közli rezzenéstelen arccal.

Nem is csoda, hisz ő magához képest eléggé önzetlenül felajánlotta, hogy csizmát vesz nekem, sőt még a kedvenc színemet is megérdeklődte, én meg kinevettem. Jó, igazából nem is rajta nevettem, sőt, voltaképpen azt se tudnám megmondani, egyáltalán miért nevettem. Egyszerűen csak ezt váltotta ki belőlem az, hogy a kedvenc színem tudatában Chester jóhiszeműen elsőnek arra gondolt, hogy az általam leggyakrabban viselt ruha-összeállításhoz nem fog illeni egy piros csizma. Számára, akinek nyilván ezek a dolgok meghatározóak, ez tűnt fontosnak megállapítani, erre meg azt éreztettem vele, hogy ez egy kinevetni való butaság.

Chester szólásra nyitja a száját, és én is ezt teszem, hogy őt megelőzve szabadkozni és mentegetőzni kezdjek, ám ekkor megjelenik köztünk Felicity.

– Nézzétek milyen klassz csizmát találtam! – mutatja fel az általa választott darabot és érdeklődve várja a jóváhagyásom.

Úgy fest, jó, időtálló anyagból van, a színe is előnyös módon sötét, ezért bólintok, majd megsimogatom a fejét.

– Szuper, ügyes vagy!

– Ez tetszik neked? – veszi ki Feli kezéből a csizmát Chester, majd megforgatja az ujjai között.

– Megéri az árát és strapabírónak látszik.

– De tetszik?

Megint zavarba hoz ezzel a kérdéssel, de szerencsére látja, hogy semmire nem megy nálam ezzel, úgyhogy a húgomhoz fordul.

– Neked tetszik?

– Igen! Olyan kis csinos az orra és kényelmes. – Mindig is nagyon törekedtem arra, hogy Felinek ne kelljen vagy minél kevésbé kelljen megtapasztalnia azt, hogy milyen örökösen nélkülözni és lemondani mindenről, amire csak vágyna.

– És van, amelyik jobban tetszik? – változtat a kérdésének tartalmán ravaszul Chester, mire Felicity lesüti a szemét, de nem felel. Nem akar hazudni.

– Szóval van – érti meg a reakcióját egy pillanat alatt Chester, aki bezzeg az ilyen helyzetekben remekül tud olvasni mások érzelmeiben.

– Vezess oda! – parancsolja a húgomnak, majd miután megindulnak, egy lépésre tőlem megtorpan és a válla felett visszanéz rám. – Te pedig, mire visszajövök, találj valamit, ami tetszik neked.

Új borító van!!


Következő rész:

Előző rész: 

A szívtelen fiú, 32.rész


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése