Kosársuli, 126.rész

Június 29. szerda (a dobótábor harmadik hete)

Konráddal az akaratlanul megtörtént szakításunkat és a nagyon is tudatos kibékülésünket követően nem akadt konfliktusunk. Én igyekeztem elhatárolni magam Dinitől, Konrád pedig azon volt, hogy tiszteletben tartsa, ha mégis baráti csevejbe bonyolódtunk.  A dobótábor utolsó hetét tapostuk már és a délutáni meccsek lejátszását követően Vili bá bejelentést tett.

– Nos, mint azt sokan tudjátok, iskolánkban hagyomány az évzáró sulis fesztivál, amit általában a dobótábor harmadik hetének hétvégéjén szoktunk megrendezni. Idén szombatra esett a választás.

– Most szombatra? – érdeklődött Krisz.

– Igen.

– De nem szokás ilyenkor minden osztálynak készülnie valamivel? – töprengett tovább hangosan. – Valami ilyesmit hallottam a felsőbb évesektől.

– Komolyan nem szólt nekik hamarabb? – vigyorgott Dini Vili bára.

– Kiment a fejemből – ismerte el az ofőnk rezzenéstelen arccal, mire az osztályunk egy emberként jajdult fel. – De semmi vész, még van időnk. Osztályfelelős és helyettes gyertek ide hozzám!

–   Osztályfelelős? – ismételte mg vonakodva Dominik, már nagyon is jogosan rosszat sejtve.

– Ne mondjátok, hogy nem választottunk osztályfelelőst – döbbent meg Vili bá, Dini pedig jókedvűen felnevetett.

– Semmit se választottunk! – fakadt ki Krisz. – Még csapatkapitányt se!

– De azzal legalább nem vagytok elkésve – lapogatta meg Krisz vállát bátorítóan Zalán, hiszen ha minden igaz a csapatkapitány-választás az augusztusi edzőtáborban lesz esedékes.    

– Na, akkor válasszunk fürgén osztályfelelőst – döntötte el az osztályfőnökünk és kiadta az utasítást, hogy öltözzünk át, majd irány a termünk.

Egy bő negyedórával később mind a helyünk ülve vártuk, hogy megkezdődjön a szavazás. Mindenkinek két nevet kellett felírnia, és aki a legtöbb szavazatot kapja, az lesz az osztályfelelős, a második helyezett pedig a helyettese. Persze csak akkor, ha nincs senkinek nyomós ellenvetése. Mindenki szerzett magának egy megfelelő méretű lapot (többnyire a padunkban talált füzetekből téptünk ki), majd néma csend következett. Az első nevet hamar felfirkantottam, ugyanis nem voltak kétségeim afelől, hogy Klau remek osztályfelelős lesz. De a második ember meghatározása már nagyobb gondot okozott. Gondoltam Konrádra, azonban úgy voltam vele, hogy valószínűleg ő nem vágyik különösebben erre a pozícióra. Aztán ott volt Krisz, aki tuti szívesen elvállalta volna a helyettesi posztot, viszont az alkalmasságát tekintve már nem voltam biztos benne, hogy ő a legmegfelelőbb ember. Végül hosszas töprengést követően Dominikra esett a választásom és így kettejük nevével adtam be a lapomat. Vili bának elintéznivalója akadt, így sorsolással döntöttük el, hogy ki legyen az az illető, aki felolvassa a neveket és vezeti a táblán, hogy ki mennyi szavazatot kapott. A sorsolás alapján Krisz (az ötletgazda előjogának révén), kihúzott egy lapot és felolvasta a rajta lévő első személy nevét, akit aztán megtettünk a szavazás levezénylőjének.  

– Törcsi – nézett fel rám Krisz, mire nagyokat pislogva fordultam körbe.

– Valaki rám szavazott? – ámultam.

– Az hagyján, de neked kell levezetni a szavazást – lengette meg a lapot a kezében és maga mellé invitált.

– Hát jó – húztam be egy függőleges vonalat a nevem mellé a táblán, majd a második nevet elolvasva Klaunak is odabiggyesztettem egyet.

– Halljuk a következőt!

Széthajtogattam egy újabb lapot és felolvastam a rajta levő két nevet.

– Dia. Herczeg.

– Hogy merészeled? – hajított egy papírgalacsint Krisz fejének Klau.

– Hé! Honnan veszed, hogy én voltam? – adta az ártatlant Krisz. – Mi fiúk egy csomóan hívjuk a vezetéknevén a másikat! – érvelt voltaképpen elég meggyőzően, de Klau csak összehúzta a szemét és újabb papírgombócot dobott Krisz felé.

– Tudom, hogy te voltál! Te alávaló! – szorította össze a száját makacsul, hiszen ki nem állhatta a Dia becenevet és ezt a tudtunkra is hozta rögtön az első napon. Arról nem is beszélve, hogy Dini is kiderítette mindezt és ennek tudatában ugyebár csak azért is így szólította szegényt.  

– Ennyit a névtelen szavazásról – dünnyögte Dominik.

– Én nem titkolom az álláspontom – tárta szét a kezeit Krisz és vállat vont.

– És nem te vagy az egyetlen – hümmögtem, miközben a következő papírlap tartalmát böngésztem, rajta ugyanis nem a Csenge, hanem a Csenkesz név szerepelt. Sokatmondóan a lányokra pillantottam, mire Eszti behúzta a nyakát.

– Bocsi, megszokásból írtam – kuncogott.

Végül nagyjából fél óra kellett, mire minden szavazatot rögzítettünk, mivel minden egyes felolvasást követően szükség volt kiegészítő kommentekre, poénokra és megjegyzésekre. A végeredmény alapján magasan Klau vezetett, mögötte Dominik helyezkedett el, harmadikként pedig a másodikhoz igen közel Csenge állt.

– Akkor ezek szerint mind egyetértünk abban, hogy Klau megfelelő osztályfelelős volna – állapítottam meg, mire az osztályunk tagjai egyszerre vágták rá a helyeslő igent. Klau nem kommentálta a dolgot, de a szája sarkában bujkáló mosolyból tudtam, hogy örül neki.

– A helyettes pedig Dumbó – folytattam, de az említett felszólalni kívánt.

– Én ezt nem szeretném.

– Parancsolsz?

– Nem szeretnék a helyettes lenni – ismételte meg karbafont kezekkel.

– Talán akkor osztályfelelős lennél? – érdeklődött Krisz.

– Nem. Egyik se szeretnék lenni, csak egy sima diák – magyarázta.

– Mégse kényszeríthetjük rá, nem? – gondolkodtam hangosan.

– Szerintem is ez az ő döntése – értett egyet vele Eszti bólogatva.

– Halljuk az újonnan megválasztott osztályfelelőst! – hárította a döntést okosan Klaura Krisz.

– Nyilván nem erőltethetjük rá – hozta meg első ítéletét Klau, majd a táblára pillantott. – Csenge, neked megfelelne a dolog?

– Megtiszteltek vele! – pattant fel és kihúzta magát, mire nevetni kezdtünk.

– Akkor már csak az maradt hátra, hogy kitaláljunk valamit szombatra – sóhajtott egy meglehetősen nagyot Klau, majd záporozni kezdtek az ötletek.

Következő rész:
Előző rész:

A szívtelen fiú, 35.rész

Chester és én aznap már nem ültünk fel sem hullámvasútra, sem arra a dologra, ami fel - le mozog folyamatosan. Először dodzsemezünk, de Chester még nem érzi magát teljesen jól, ezért nem külön kocsiba, hanem mellém száll be. Persze nem marad nyugton, megállás nélkül dirigál, hogy hogyan vezessek, és merre menjek. Mikor egy kisgyerek nekünk jön, konkrétan megparancsolja, hogy tapadjak rá és addig üldözzem, míg vissza nem adjuk, amit kaptunk.

– Ott van! – mutat előre harciasan Chester, de én mégis elkanyarodom.

– Hé! Mit csinálsz? – mered rám kérdőn.

– Nem fogok elütni egy gyereket – közlöm.

– De hát direkt csinálta! Nem láttad, milyen gonoszul vigyorgott utána? Most övé lesz a győzelem! – reklamál.

– A győzelem a miénk, mert érett emberként nem állunk le hadakozni egy kisfiúval – pontosítok, bele se gondolva a szavaim üzenetébe. Lényegében éretlennek nevezem Chestert, amiért ő mégis küzdeni akar. Épp ki akarom javítani magamat, de Chester megelőz.

– Akkor se, ha igazam van? Tudom, hogy te is láttad a gonosz vigyort – néz rám várakozásteljesen.

– Láttam – bólintok, igazat adva neki. – Ő gonoszkodott velünk, de mi vagyunk az okosabbak.

– És a gazdagabbak.

Hát ezzel azért lehetne vitatkozni, bár tény, hogy Chester családja valószínűleg vagyonosabb, mint a vidámparkban jelenlevő minden személy együttvéve. De mivel nem csak róla van szó, hanem "magunkról" beszélünk, igaz, hogy tehetősebbek vagyunk a kisfiúnál.

Győzelem ide vagy oda, hirtelen hátulról belénk jönnek és a váratlan lökéstől beverem a begipszelt kezemet, mire fájdalmasan feljajdulok. Chester is előrebukik, a fejét kis híján beveri, de végül sikerül megúsznia az ütést. Szeme villámokat szór, miközben hátrafordul és forrongó dühét az immáron ősellenségévé kikiáltott kissrác felé irányítja.

–Hogy mersz nekünk jönni? Talán nem tudod, ki vagyok? Hálás lehetnél, amiért az első alkalom felett szemet hunytam! – próbál mérgesen kikecmeregni a dodzsemből, de közben véletlenül térdével a gipszelt kezemnek ütközik. Ismét feljajdulok és ez az a pont, amikor a jelek szerint eljut az agyáig, hogy mi is történik.

– Jól vagy? – fordul felém és megfeledkezik a rosszcsont kisfiúról. Elegáns, vékony ujjai a gipszemre kulcsolódnak és megforgatja a kezem, ki tudja, mit vizslat rajta. Talán azt nézi, nem repedt-e meg a gipsz vagy talán röntgenszemeivel egyenesen alá lát.

– Igen – felelem, mert az ellen, hogy fáj, úgysem lehet mit tenni.

Chester nem enged el, hanem mérgesen ismét hátrafordul, belekezdve egy újabb kioktatásba, mely szokás szerint úgy kezdődik, hogy arra kérdez rá, a srác tisztában van-e vele, hogy kibe kötött bele, de hamar megakad a beszédben, ugyanis az ellensége már rég továbbállt.

– Cseréljünk helyet! – mondja, és én engedelmesen teszem, amit mond. Kiszállunk, és ezúttal én kerülök az ő helyére, míg ő a kormány mögé. Először megrettenek, hogy talán bosszút akar állni egy tíz évesen, de úgy tűnik, szó sincs ilyesmiről, ugyanis csak a kijárathoz irányítja a dodzsemet, és ha ez önmagában még nem volna elég megdöbbentő, rátesz még egy lapáttal. Ő száll ki először és az én oldalamra sétálva a könyökömnél fogva kisegít a járműből.

– Tudunk valamit tenni, hogy jobb legyen a kezednek? – érdeklődik, miközben egy közeli padhoz vezet.

– Nem, köszi – felelem lassan, tekintetemet le sem véve az arcáról.

– Még sosem volt gipszem, szóval nem nagyon tudom, mi a teendő ilyenkor – tájékoztat, de persze ezt magamtól is tudom. Még jó, hogy soha egy csontja sem sérült.

– Általában csak egy kis időre van szükség és majd jobb lesz – osztom meg vele a tapasztalataimat, mire megvillan a tekintete.

– Általában? Gyakran ütöd meg a kezed?

– Persze, nem tudom nélkülözi a kezem miközben dolgozom – vonom meg a vállam, mert lassan már teljesen megszoktam, hogy rajtam van a gipsz és ezzel kell együtt élnem a mindennapjaimat.

– Akkor ne dolgozz! – csattan fel.

– Már mondtam neked korábban, hogy nálam ez nem választás kérdése – sóhajtok egy aprót, amiért már megint ez a vita tárgya.

Látszik az arcán, hogy mint mindig, most se nagyon tud mit kezdeni ezzel a válasszal, így csak haragosan elfordítja a fejét és tüntetően bámul maga elé. Ha meg kéne tippelnem, mit gondol, azt mondanám, hogy csak szimplán dühös. Nem mardossa a bűntudat, amiért talán miatta van gipszben a kezem és azért sem, hogy a sérülésem ellenére idekényszerített a vidámparkba. Egyszerűen csak dühös, mert ha már egyszer eltört a csuklóm, akkor nem kéne megerőltetnem és kész.

Elegáns világosszürke nadrágot visel, fehér bokacsizmával és kereknyakú pamut pulóverrel. Hosszú, világosbarna szövetkabátjával és nyakában logó szürke sáljával egyáltalán nem úgy fest, mint aki vidámparkba készült, hanem valami divatbemutatóra. Persze Chester mindig ilyen kifogástalanul néz ki, de sapkát valamiért csak nagyon ritkán visel. A fülei és az arca most is kipirosodott a hidegtől, de ő csak haragosan mered maga elé. Fogalmam sincs, mit és miért csinálok, de a kezeim maguktól mozognak. Leveszem a fejemről az egyszerű, szürkés kötött sapkámat és Chester fejére húzom. Világosszőke, már-már fehér tincsei oldalt és a homlokánál kikandikálnak a sapka alól, és elsőre még a füleinek egy része is fedetlen marad.

Elkerekedett szemmel fordul felém és mivel közelebb hajoltam, hogy elérjem, most vészesen közel kerül egymáshoz az arcunk. Mégis egyikünk sem mozdul. Nekem az jár a fejemben, hogy mekkora őrültséget csináltam, hiszen tönkretettem a frizuráját vagy az zavarja, hogy nem illik a szettjéhez, vagy csak szimplán nem kell neki az én olcsó sapkám. Le kéne kapnom a fejéről? Talán attól csak még rosszabb lenne a helyzet.

– Ez így nincs rendjén – szólal meg és most az egyszer maximálisan egyetértek vele. Totál nincs rendjén. Ám mikor folytatja a mondatot, kiderül, hogy mégsem egyre gondolunk.

– Ezt nem fogadhatom el, így fűzni fog a fejed – nyúl a sapka irányába, de sietve megállítom.

– Nekem van kapucnim! – húzom a fejemre az említett darabot, mire Chester megdermed a mozdulata közepette.

– Rendben – fordítja el a fejét és meg mernék esküdni rá, hogy elpirul. Nehéz megállapítani, mert nem mutatja felém az arcát és egyébként is fehér bőre pirosas a hidegtől, de mégis úgy tűnik, mintha…

Hirtelen feláll és bejelenti, hogy elmegy forró csokit venni, én pedig tudomásul veszem és némán nézek utána.

Következő rész:

Előző rész:

A szívtelen fiú, 34.rész

 A közös vásárlást követően meglepő módon mindannyian épségben és többé-kevésbé elégedetten hagyjuk el az üzletet. Feli nagyon boldog, amiért két pár cipőt is kapott Chestertől, Chester pedig bizonyára annak örül, hogy minden úgy alakult, ahogy ő akarta. Amint kifizeti a lábbeliket, rögtön ránk is parancsol, hogy vegyük át őket, de nem bánom. Az új cipők kényelmesebbek és sokkal, de sokkal melegebbek.

Nem tudom, hogyan kéne éreznem. Nem akartam, hogy ő fizessen, nem akartam se a szánalmát, se a nagylelkűségét, de valamilyen érthetetlen módon egyiket se érzem. Talán azért, mert nem mond semmit. Nem kéri a hálánkat, nem büszkélkedik a bőkezűségével és nem várja, hogy viszonozzuk a szívességet. Fogalmam sincs, mi van vele, de azon kapom magam, hogy nem rosszul érzem magam miatta, hanem inkább csak megkönnyebbülten.

A vásárlást még furcsább időszak követi. Chester állandóan a nyomomban van, legtöbbször csak bámul rám, és állandóan kitalál valami elfoglaltságot. Tegnapelőtt kényszerítette az egyik osztálytársunkat Myles-t, hogy meséljen vicceket nekünk, tegnap pedig a szobájába rendelt és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy most filmet fogunk nézni és kész. Nem éreztem egyenrangúnak magamat vele ahhoz, hogy melléüljek a kanapén, így inkább a puha szőnyegen foglaltam helyet. Sajnos hamar elaludtam és bár Chester nem keltett fel, mikor órákkal később felébredtem, haragosan hazaküldött. Ma pedig közölte, hogy vidámparkba akar menni.  Kénytelen voltam ellenkezni és a tudtára adni, hogy nekem ma dolgoznom kell, amit persze megint rossz néven vett, de végül megállapodtunk, hogy vasárnap délután elmegyünk a vidámparkba. Fogalmam sem volt róla, hogy Chester szereti az ilyen helyeket. Legszívesebben megkérném, hogy vigyük magunkkal Felicity-t is, de nincs hozzá merszem. A napokban nem egyszer felidegesítettem, ráadásul fogalmam sincs, milyen célok vezérlik, ezért inkább csendben maradok és beleegyezem.

Egyetlen egyszer voltam csak vidámparkban. Kislánykoromban az apukám elvitt, de azóta egyszer sem jártam ilyen vagy ehhez hasonló helyeken. Chesterrel sorban felülünk a vidámparkban lévő dolgokra. Persze mindig ő dönt arról, mi következzen: csónakázunk, rémisztő barlangban vonatozunk, teáscsészékben pörgünk. Ami azt illeti, szórakoztatóbb, mint vártam. Chester vattacukrot vesz és hiába ellenkezem, a kezembe nyomja az egyiket. Ugyan nem szeretem túlságosan az édes dolgokat, mégis szó nélkül megeszem. Ellenben velem, ő kifejezetten kedveli az ilyeneket, így meglehetősen elégedett fejjel majszolja a babakék vattacukrát. Egyszer csak megdermed és felkapja a fejét, majd úgy néz rám, mint akinek hirtelen valami nagyon fontos jutott eszébe.

– Mire akarsz felülni?

– Tessék? – döbbenek meg a kérdésétől.

– Mit próbálnál ki a legszívesebben? – fogalmazza át, mintha az lett volna a probléma, hogy nem értem a szavait és nem az, hogy nem hiszek a fülemnek.

– Nekem mindegy – felelem végül és visszatérek az édességemhez.

– Olyan nincs – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Válassz inkább te – folytatom tovább a hárítást.

– Ki van zárva! – préseli össze keskeny ajkait bosszúsan. – Eddig is én választottam, de egyiknél se sikerült – motyogja.

– Tessék? Mi nem sikerült?

– Semmi! – pattan fel. – Válassz és kész! – parancsol rám.

Nem akarom sokáig húzni az időt, de nincs is szükségem rá. A legnagyobb hullámvasút irányába bökök, mert az tűnik a legizgalmasabbnak. Chester elégedetlennek tűnik, ezért rögtön visszakozom, de kihúzza magát és elszántan a hullámvasút felé indul. Egymás mellett foglalunk helyet, és van akkora szerencsénk, hogy az első kocsi első széksorára kapunk helyet. Persze a Cutland család körül ritka a szerencse, sokkal inkább a befolyás az, aminek köszönhető a sok előny. Lassan mindenki elfoglalja a helyét és megindul a vonatunk. Először lassan araszol felfele, egyre magasabbra és magasabbra, majd a csúcsra érve ráerősen átgördül és elkezdünk lefelé száguldani. Hideg van, de jól esik a hűvös szél az arcomon. Az őrült száguldás szabadságérzetet kölcsönöz, és már-már azon kapom magam, hogy jól mulatok, amikor Chester elkapja a kezemet. Ujjai az enyémek köré kulcsolja, és úgy szorítja, mintha csak az élete múlna rajta. Felépillantok és meglepve tapasztalom, hogy az arckifejezése alapján egyértelműen retteg. Szabad kezével a biztonsági korlátot markolja, ujjai egészen elfehérednek, de nem csukja be szemeit, csak meredten bámul maga elé. Kicsit úgy fest, mint aki sokkot kapott. Lassan behajlítom az ujjaimat és rásimítom őket a kezére, majd finoman megszorítom, hogy tudassam vele, nincs egyedül.

Chester azután sem engedi el a kezemet, hogy leszállunk. Imbolyog, és ahogy ránézek, rögtön értelmet nyer a „hullasápadt” és a „falfehér” kifejezés. Egy padhoz vezetem és leültetem, majd megpróbálom kiszabadítani a kezemet, de nem ereszt.

– Hozok neked inni meg valami édeset – osztom meg vele a szándékaimat, miközben ő továbbra is csak maga elé bámul. Lassan felemeli a fejét, tekintete tétován az enyémet keresi.

– Jól… Jól érezted magad? – nyel egy hatalmasat, és a kérdés pont úgy hangzik, mintha csak azért áldozta volna be magát, mert azt remélte, majd jól érzem magam a nagy hullámvasúton. Az egész helyzet nevetséges és abszurd, mégis bólintok.

– Igen, klassz volt – mondom, ő pedig elengedi a kezemet.

Veszek neki vizet, csokit és egy kis gyümölcslevet is, hogy visszatérhessen régi önmagához. Nem sokkal vagyok a félreeső pad mögött, ahol hagytam, amikor meghallom a hangját. Megtorpanok az egyik automata takarásában és a magában szitkozódó Chestert hallgatom.

– A nagy hullámvasút – fogja a fejét. – Az eszem megáll, nyilván pont a nagy hullámvasút!

Behúzom a nyakam és eszembe jut, hogy talán csak el kellene szaladnom.

– Azt hittem, meghalok – temeti arcát a tenyerébe és valahogy máris kiszolgáltatottnak és elesettnek tűnik. – Mégis ki találta ki ezeket a gyilkos vonatokat?

Eszembe jut, hogy korábban felültünk a Gyilkos Vonat nevezetű horror-barlangon átsikló vasútra, de ott egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki fél. Kiegyenesedem, hogy ismét meginduljak felé, de akkor folytatja.

– Ráadásul azt se láttam, hogy Fiddlingnek legalább tetszett-e.

A testem megint önző módon elárul és a szívem nagyobbat dobban a kelleténél. Mióta érdekli Chester Cutlandet ilyen őszintén, hogy jól érzem-e magamat vagy sem?

– Össze kell szednem magam! – rázza meg a fejét. – Felülünk még egyszer. Sima ügy, képes vagyok rá. Bármire képes vagyok. Én vagyok Chester Cutland! – bizonygatja magának és már egészen elszántan fest, de aztán megint összezuhan.

Ahogy figyelem a jelenetet, érzem, hogy képes volnék elmosolyodni a látvány miatt, de kényszerítem magam, hogy ne lágyuljak el.

– Nem, nem fog menni – temeti ismét a tenyerébe arcát. – De felültethetem Fidet egyedül is. Igen, igen, ez jó ötlet! – jut hirtelen eszébe és ijesztő, milyen könnyedén jön ezúttal a gúnytól és bántástól mentes becenevem a szájára.

Nem akarom tovább ezt hallgatni, így hát megindulok felé és elélépek a neki vett dolgokkal a kezemben. Chester felpillant rám és fürgén rendezi elgyötört arckifejezését. A tekintete eltökéltté válik, és azt kérdezi, amire az előbb hallottak után a legkevésbé számítok.

­– Mire szeretnél felülni?

Csak bámulok rá, azon töprengve, vajon ki is ez a srác, aki képes beáldozni a saját maga jólétét, ki tudja miért, hogy aztán én dönthessek a sorsáról… Egy újabb gyengeség, egy újabb lehetőség, hogy visszaadjam, amit kaptam tőle, de képtelen vagyok rá. A tekintete szilárd, de az arca sápadt, a keze remeg. Ahogy a szemébe nézek, érzem, hogy ez már nem az a szívtelen fiú, aki megkeserítette az elmúlt tíz évemet. Ez a srác ugyanis képes lenne még egyszer felülni arra a hullámvasútra, amitől egyenesen retteg, csak mert én azt mondom. De nem szánalomból.  És nem is lelkiismeretfurdalásból.

– Mit szólnál a dodzsemhez? – ajánlom, Chester Cutland pedig a világ legmegkönnyebbültebb sóhaját hallatja, miközben kiereszti a mindeddig benntartott levegőjét.

Következő rész:

A szívtelen fiú, 35.rész
Előző rész: 

A szívtelen fiú, 33.rész