A közös vásárlást követően meglepő módon mindannyian épségben és többé-kevésbé elégedetten hagyjuk el az üzletet. Feli nagyon boldog, amiért két pár cipőt is kapott Chestertől, Chester pedig bizonyára annak örül, hogy minden úgy alakult, ahogy ő akarta. Amint kifizeti a lábbeliket, rögtön ránk is parancsol, hogy vegyük át őket, de nem bánom. Az új cipők kényelmesebbek és sokkal, de sokkal melegebbek.
Nem tudom, hogyan kéne
éreznem. Nem akartam, hogy ő fizessen, nem akartam se a szánalmát, se a
nagylelkűségét, de valamilyen érthetetlen módon egyiket se érzem. Talán azért,
mert nem mond semmit. Nem kéri a hálánkat, nem büszkélkedik a bőkezűségével és
nem várja, hogy viszonozzuk a szívességet. Fogalmam sincs, mi van vele, de azon
kapom magam, hogy nem rosszul érzem magam miatta, hanem inkább csak
megkönnyebbülten.
A vásárlást még furcsább
időszak követi. Chester állandóan a nyomomban van, legtöbbször csak bámul rám,
és állandóan kitalál valami elfoglaltságot. Tegnapelőtt kényszerítette az egyik
osztálytársunkat Myles-t, hogy meséljen vicceket nekünk, tegnap pedig a
szobájába rendelt és ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy most
filmet fogunk nézni és kész. Nem éreztem egyenrangúnak magamat vele ahhoz, hogy
melléüljek a kanapén, így inkább a puha szőnyegen foglaltam helyet. Sajnos
hamar elaludtam és bár Chester nem keltett fel, mikor órákkal később
felébredtem, haragosan hazaküldött. Ma pedig közölte, hogy vidámparkba akar
menni. Kénytelen voltam ellenkezni és a
tudtára adni, hogy nekem ma dolgoznom kell, amit persze megint rossz néven
vett, de végül megállapodtunk, hogy vasárnap délután elmegyünk a vidámparkba.
Fogalmam sem volt róla, hogy Chester szereti az ilyen helyeket. Legszívesebben
megkérném, hogy vigyük magunkkal Felicity-t is, de nincs hozzá merszem. A
napokban nem egyszer felidegesítettem, ráadásul fogalmam sincs, milyen célok
vezérlik, ezért inkább csendben maradok és beleegyezem.
Egyetlen egyszer voltam
csak vidámparkban. Kislánykoromban az apukám elvitt, de azóta egyszer sem
jártam ilyen vagy ehhez hasonló helyeken. Chesterrel sorban felülünk a
vidámparkban lévő dolgokra. Persze mindig ő dönt arról, mi következzen:
csónakázunk, rémisztő barlangban vonatozunk, teáscsészékben pörgünk. Ami azt
illeti, szórakoztatóbb, mint vártam. Chester vattacukrot vesz és hiába
ellenkezem, a kezembe nyomja az egyiket. Ugyan nem szeretem túlságosan az édes
dolgokat, mégis szó nélkül megeszem. Ellenben velem, ő kifejezetten kedveli az
ilyeneket, így meglehetősen elégedett fejjel majszolja a babakék vattacukrát.
Egyszer csak megdermed és felkapja a fejét, majd úgy néz rám, mint akinek
hirtelen valami nagyon fontos jutott eszébe.
– Mire akarsz felülni?
– Tessék? – döbbenek meg
a kérdésétől.
– Mit próbálnál ki a
legszívesebben? – fogalmazza át, mintha az lett volna a probléma, hogy nem
értem a szavait és nem az, hogy nem hiszek a fülemnek.
– Nekem mindegy – felelem
végül és visszatérek az édességemhez.
– Olyan nincs – jelenti
ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– Válassz inkább te –
folytatom tovább a hárítást.
– Ki van zárva! – préseli
össze keskeny ajkait bosszúsan. – Eddig is én választottam, de egyiknél se
sikerült – motyogja.
– Tessék? Mi nem
sikerült?
– Semmi! – pattan fel. –
Válassz és kész! – parancsol rám.
Nem akarom sokáig húzni
az időt, de nincs is szükségem rá. A legnagyobb hullámvasút irányába bökök,
mert az tűnik a legizgalmasabbnak. Chester elégedetlennek tűnik, ezért rögtön
visszakozom, de kihúzza magát és elszántan a hullámvasút felé indul. Egymás
mellett foglalunk helyet, és van akkora szerencsénk, hogy az első kocsi első
széksorára kapunk helyet. Persze a Cutland család körül ritka a szerencse,
sokkal inkább a befolyás az, aminek köszönhető a sok előny. Lassan mindenki
elfoglalja a helyét és megindul a vonatunk. Először lassan araszol felfele,
egyre magasabbra és magasabbra, majd a csúcsra érve ráerősen átgördül és
elkezdünk lefelé száguldani. Hideg van, de jól esik a hűvös szél az arcomon. Az
őrült száguldás szabadságérzetet kölcsönöz, és már-már azon kapom magam, hogy
jól mulatok, amikor Chester elkapja a kezemet. Ujjai az enyémek köré kulcsolja,
és úgy szorítja, mintha csak az élete múlna rajta. Felépillantok és meglepve
tapasztalom, hogy az arckifejezése alapján egyértelműen retteg. Szabad kezével
a biztonsági korlátot markolja, ujjai egészen elfehérednek, de nem csukja be
szemeit, csak meredten bámul maga elé. Kicsit úgy fest, mint aki sokkot kapott.
Lassan behajlítom az ujjaimat és rásimítom őket a kezére, majd finoman
megszorítom, hogy tudassam vele, nincs egyedül.
Chester azután sem engedi
el a kezemet, hogy leszállunk. Imbolyog, és ahogy ránézek, rögtön értelmet nyer
a „hullasápadt” és a „falfehér” kifejezés. Egy padhoz vezetem és leültetem,
majd megpróbálom kiszabadítani a kezemet, de nem ereszt.
– Hozok neked inni meg
valami édeset – osztom meg vele a szándékaimat, miközben ő továbbra is csak
maga elé bámul. Lassan felemeli a fejét, tekintete tétován az enyémet keresi.
– Jól… Jól érezted magad?
– nyel egy hatalmasat, és a kérdés pont úgy hangzik, mintha csak azért áldozta
volna be magát, mert azt remélte, majd jól érzem magam a nagy hullámvasúton. Az
egész helyzet nevetséges és abszurd, mégis bólintok.
– Igen, klassz volt –
mondom, ő pedig elengedi a kezemet.
Veszek neki vizet, csokit
és egy kis gyümölcslevet is, hogy visszatérhessen régi önmagához. Nem sokkal
vagyok a félreeső pad mögött, ahol hagytam, amikor meghallom a hangját.
Megtorpanok az egyik automata takarásában és a magában szitkozódó Chestert
hallgatom.
– A nagy hullámvasút –
fogja a fejét. – Az eszem megáll, nyilván pont a nagy hullámvasút!
Behúzom a nyakam és
eszembe jut, hogy talán csak el kellene szaladnom.
– Azt hittem, meghalok –
temeti arcát a tenyerébe és valahogy máris kiszolgáltatottnak és elesettnek tűnik.
– Mégis ki találta ki ezeket a gyilkos vonatokat?
Eszembe jut, hogy
korábban felültünk a Gyilkos Vonat nevezetű horror-barlangon átsikló vasútra,
de ott egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki fél. Kiegyenesedem, hogy ismét
meginduljak felé, de akkor folytatja.
– Ráadásul azt se láttam,
hogy Fiddlingnek legalább tetszett-e.
A testem megint önző
módon elárul és a szívem nagyobbat dobban a kelleténél. Mióta érdekli Chester
Cutlandet ilyen őszintén, hogy jól érzem-e magamat vagy sem?
– Össze kell szednem magam!
– rázza meg a fejét. – Felülünk még egyszer. Sima ügy, képes vagyok rá. Bármire
képes vagyok. Én vagyok Chester Cutland! – bizonygatja magának és már egészen
elszántan fest, de aztán megint összezuhan.
Ahogy figyelem a
jelenetet, érzem, hogy képes volnék elmosolyodni a látvány miatt, de
kényszerítem magam, hogy ne lágyuljak el.
– Nem, nem fog menni –
temeti ismét a tenyerébe arcát. – De felültethetem Fidet egyedül is. Igen,
igen, ez jó ötlet! – jut hirtelen eszébe és ijesztő, milyen könnyedén jön ezúttal
a gúnytól és bántástól mentes becenevem a szájára.
Nem akarom tovább ezt
hallgatni, így hát megindulok felé és elélépek a neki vett dolgokkal a
kezemben. Chester felpillant rám és fürgén rendezi elgyötört arckifejezését. A
tekintete eltökéltté válik, és azt kérdezi, amire az előbb hallottak után a
legkevésbé számítok.
– Mire szeretnél
felülni?
Csak bámulok rá, azon
töprengve, vajon ki is ez a srác, aki képes beáldozni a saját maga jólétét, ki
tudja miért, hogy aztán én dönthessek a sorsáról… Egy újabb gyengeség, egy
újabb lehetőség, hogy visszaadjam, amit kaptam tőle, de képtelen vagyok rá. A
tekintete szilárd, de az arca sápadt, a keze remeg. Ahogy a szemébe nézek,
érzem, hogy ez már nem az a szívtelen fiú, aki megkeserítette az elmúlt tíz
évemet. Ez a srác ugyanis képes lenne még egyszer felülni arra a hullámvasútra,
amitől egyenesen retteg, csak mert én azt mondom. De nem szánalomból. És nem is lelkiismeretfurdalásból.
– Mit szólnál a dodzsemhez? – ajánlom, Chester Cutland pedig a világ legmegkönnyebbültebb sóhaját hallatja, miközben kiereszti a mindeddig benntartott levegőjét.
Következő rész:
A szívtelen fiú, 35.rész
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése