A szívtelen fiú, 35.rész

Chester és én aznap már nem ültünk fel sem hullámvasútra, sem arra a dologra, ami fel - le mozog folyamatosan. Először dodzsemezünk, de Chester még nem érzi magát teljesen jól, ezért nem külön kocsiba, hanem mellém száll be. Persze nem marad nyugton, megállás nélkül dirigál, hogy hogyan vezessek, és merre menjek. Mikor egy kisgyerek nekünk jön, konkrétan megparancsolja, hogy tapadjak rá és addig üldözzem, míg vissza nem adjuk, amit kaptunk.

– Ott van! – mutat előre harciasan Chester, de én mégis elkanyarodom.

– Hé! Mit csinálsz? – mered rám kérdőn.

– Nem fogok elütni egy gyereket – közlöm.

– De hát direkt csinálta! Nem láttad, milyen gonoszul vigyorgott utána? Most övé lesz a győzelem! – reklamál.

– A győzelem a miénk, mert érett emberként nem állunk le hadakozni egy kisfiúval – pontosítok, bele se gondolva a szavaim üzenetébe. Lényegében éretlennek nevezem Chestert, amiért ő mégis küzdeni akar. Épp ki akarom javítani magamat, de Chester megelőz.

– Akkor se, ha igazam van? Tudom, hogy te is láttad a gonosz vigyort – néz rám várakozásteljesen.

– Láttam – bólintok, igazat adva neki. – Ő gonoszkodott velünk, de mi vagyunk az okosabbak.

– És a gazdagabbak.

Hát ezzel azért lehetne vitatkozni, bár tény, hogy Chester családja valószínűleg vagyonosabb, mint a vidámparkban jelenlevő minden személy együttvéve. De mivel nem csak róla van szó, hanem "magunkról" beszélünk, igaz, hogy tehetősebbek vagyunk a kisfiúnál.

Győzelem ide vagy oda, hirtelen hátulról belénk jönnek és a váratlan lökéstől beverem a begipszelt kezemet, mire fájdalmasan feljajdulok. Chester is előrebukik, a fejét kis híján beveri, de végül sikerül megúsznia az ütést. Szeme villámokat szór, miközben hátrafordul és forrongó dühét az immáron ősellenségévé kikiáltott kissrác felé irányítja.

–Hogy mersz nekünk jönni? Talán nem tudod, ki vagyok? Hálás lehetnél, amiért az első alkalom felett szemet hunytam! – próbál mérgesen kikecmeregni a dodzsemből, de közben véletlenül térdével a gipszelt kezemnek ütközik. Ismét feljajdulok és ez az a pont, amikor a jelek szerint eljut az agyáig, hogy mi is történik.

– Jól vagy? – fordul felém és megfeledkezik a rosszcsont kisfiúról. Elegáns, vékony ujjai a gipszemre kulcsolódnak és megforgatja a kezem, ki tudja, mit vizslat rajta. Talán azt nézi, nem repedt-e meg a gipsz vagy talán röntgenszemeivel egyenesen alá lát.

– Igen – felelem, mert az ellen, hogy fáj, úgysem lehet mit tenni.

Chester nem enged el, hanem mérgesen ismét hátrafordul, belekezdve egy újabb kioktatásba, mely szokás szerint úgy kezdődik, hogy arra kérdez rá, a srác tisztában van-e vele, hogy kibe kötött bele, de hamar megakad a beszédben, ugyanis az ellensége már rég továbbállt.

– Cseréljünk helyet! – mondja, és én engedelmesen teszem, amit mond. Kiszállunk, és ezúttal én kerülök az ő helyére, míg ő a kormány mögé. Először megrettenek, hogy talán bosszút akar állni egy tíz évesen, de úgy tűnik, szó sincs ilyesmiről, ugyanis csak a kijárathoz irányítja a dodzsemet, és ha ez önmagában még nem volna elég megdöbbentő, rátesz még egy lapáttal. Ő száll ki először és az én oldalamra sétálva a könyökömnél fogva kisegít a járműből.

– Tudunk valamit tenni, hogy jobb legyen a kezednek? – érdeklődik, miközben egy közeli padhoz vezet.

– Nem, köszi – felelem lassan, tekintetemet le sem véve az arcáról.

– Még sosem volt gipszem, szóval nem nagyon tudom, mi a teendő ilyenkor – tájékoztat, de persze ezt magamtól is tudom. Még jó, hogy soha egy csontja sem sérült.

– Általában csak egy kis időre van szükség és majd jobb lesz – osztom meg vele a tapasztalataimat, mire megvillan a tekintete.

– Általában? Gyakran ütöd meg a kezed?

– Persze, nem tudom nélkülözi a kezem miközben dolgozom – vonom meg a vállam, mert lassan már teljesen megszoktam, hogy rajtam van a gipsz és ezzel kell együtt élnem a mindennapjaimat.

– Akkor ne dolgozz! – csattan fel.

– Már mondtam neked korábban, hogy nálam ez nem választás kérdése – sóhajtok egy aprót, amiért már megint ez a vita tárgya.

Látszik az arcán, hogy mint mindig, most se nagyon tud mit kezdeni ezzel a válasszal, így csak haragosan elfordítja a fejét és tüntetően bámul maga elé. Ha meg kéne tippelnem, mit gondol, azt mondanám, hogy csak szimplán dühös. Nem mardossa a bűntudat, amiért talán miatta van gipszben a kezem és azért sem, hogy a sérülésem ellenére idekényszerített a vidámparkba. Egyszerűen csak dühös, mert ha már egyszer eltört a csuklóm, akkor nem kéne megerőltetnem és kész.

Elegáns világosszürke nadrágot visel, fehér bokacsizmával és kereknyakú pamut pulóverrel. Hosszú, világosbarna szövetkabátjával és nyakában logó szürke sáljával egyáltalán nem úgy fest, mint aki vidámparkba készült, hanem valami divatbemutatóra. Persze Chester mindig ilyen kifogástalanul néz ki, de sapkát valamiért csak nagyon ritkán visel. A fülei és az arca most is kipirosodott a hidegtől, de ő csak haragosan mered maga elé. Fogalmam sincs, mit és miért csinálok, de a kezeim maguktól mozognak. Leveszem a fejemről az egyszerű, szürkés kötött sapkámat és Chester fejére húzom. Világosszőke, már-már fehér tincsei oldalt és a homlokánál kikandikálnak a sapka alól, és elsőre még a füleinek egy része is fedetlen marad.

Elkerekedett szemmel fordul felém és mivel közelebb hajoltam, hogy elérjem, most vészesen közel kerül egymáshoz az arcunk. Mégis egyikünk sem mozdul. Nekem az jár a fejemben, hogy mekkora őrültséget csináltam, hiszen tönkretettem a frizuráját vagy az zavarja, hogy nem illik a szettjéhez, vagy csak szimplán nem kell neki az én olcsó sapkám. Le kéne kapnom a fejéről? Talán attól csak még rosszabb lenne a helyzet.

– Ez így nincs rendjén – szólal meg és most az egyszer maximálisan egyetértek vele. Totál nincs rendjén. Ám mikor folytatja a mondatot, kiderül, hogy mégsem egyre gondolunk.

– Ezt nem fogadhatom el, így fűzni fog a fejed – nyúl a sapka irányába, de sietve megállítom.

– Nekem van kapucnim! – húzom a fejemre az említett darabot, mire Chester megdermed a mozdulata közepette.

– Rendben – fordítja el a fejét és meg mernék esküdni rá, hogy elpirul. Nehéz megállapítani, mert nem mutatja felém az arcát és egyébként is fehér bőre pirosas a hidegtől, de mégis úgy tűnik, mintha…

Hirtelen feláll és bejelenti, hogy elmegy forró csokit venni, én pedig tudomásul veszem és némán nézek utána.

Következő rész:

Előző rész: