- Roger! Árulja el nekem, hogy lehet, hogy egy ilyen
híres és elismert ember, mint maga... - kezdtem, de az öregúr közbevágott.
- Az érdekel, hogy köthettem itt ki?
- Olyasmi - bólintottam, mert bár ez lett volna a
kérdésem lényege, azért én finomabban terveztem kifejezni magam.
- Ugyan, Royce! Az élet megannyi váratlan dolgot
tartogat a számunkra - intett bölcsen.
Már vagy egy egész hete laktam Jack bácsinál, és
érkezésem óta minden áldott nap ellátogattam az idősek otthonába. Még olyankor is, mikor Autumnn nem ért rá, mert más
dolga volt, és egyedül kellett mennem. Végtelenül élveztem az ott lakó idősek társaságát, pláne Roger történeteit szerettem kiváltképp hallgatni.
- Igen, ezt én is tudom - húztam el as számat, mert
maximálisan egyetértettem.
- Jaj, kis drágám! Látszik, hogy már most, ilyen
fiatalon, számtalan dolgot éltél át. Az arcodra van írva - hajolt oda Mrs.
Castello, az egykori énekesnő és színésznő.
- Igazán?
- Igen. Ugyanakkor, az is lerí, mennyire erős vagy! - fogta meg a kezem bizalmasan.
- Voltál már szerelmes, Royce? - csatlakozik Edith is
a társaságunkhoz.
- Szerelmes? - kérdezek vissza tűnődve.
- Tudod, amikor minden kivirul a világodban, csupán
attól, hogy ránézel. Mások rózsaszín ködként ismerik, vagy a mérhetetlen
vágyról. De persze, mondhatnám azt is, hogy...
- Tudom, mit jelent a szerelem! - vágok közbe nevetve.
Úgy látszik Edith, és én némileg félre értettük egymást.
- Ugyan, Edith! Csak nézz rá! Most is az – mosolygott
rám mindentudóan Mrs. Castello, mire rögtön felszaladt a fél szemöldököm.
- Oh, valóban?
- Miért? Azt mondod, tévednék? – nevetett rám
huncutul, és láttam a szemében, hogy tényleg olvashatott az arcomról.
- Magam sem tudom – vallottam be őszintén, amolyan „komolyan fogalmam sincs” fejet vágva.
- Hogy nem lehet az tudni? – értetlenkedett Roger.
Jellemző, egy igazi
férfi.
- Az Isten szerelmére, Roger! Sosem fogod megérteni a
nőket! – közölte
Edith szem forgatva, mire majdnem elnevettem magam.
- Ezzel nem vitatkozom. Már leéltem nyolcvan évet, és
még mindig semmi – tárta szét lemondóan karjait Roger, és már nem bírtam
megállni, kitört belőlem a nevetés.
- Nem is vártam volna mást – legyintett Mrs. Castello.
- Most komolyan. Hogy nem lehet eldönteni szerelmes-e
az ember vagy nem? - próbálta megérteni a helyzet abszurditását
Roger, természetesen mindenféle eredmény nélkül.
- Meglepően egyszerű – vontam
vállat.
- Semmi esély rá, hogy megértse. Ne is próbáld
megmagyarázni neki – somolygott Edith, kihívóan pillantva Rogerre.
- Azt hiszem, én arrébb állok – határozta el magát Roger,
majd szavainak hűen elhagyta a női klubunkat.
Sokat olvastam Roger Fordról. Könyvekben, interneten,
az újságokban. Aztán egyszer csak eltűnt. Nyilván egy bizonyos életkor betöltése után az ember már nem tud
olyanokat alkotni, mint azelőtt, fénykorában. Elfárad, remeg a keze, rossz a látása, elfogy az ihlete.
Úgy gondolom, a legtöbb embernek nehezére esik feldolgozni az élet ezen
lefolyását, és inkább nem csinál semmit, minthogy kevesebb ügyességgel és több
hibával folytassa.
Valószínűleg Roger erre a helyre került anno, amikor eltűnt a figyelő szemek elől. Még nem tudom pontosan, hogy mi történhetett, de nagyon szeretném
kideríteni, és segíteni neki visszatérni.
- A nagybátyámnál voltam – közöltem Zayleevel, holott pontosan tudtam, hogy
ezzel ő is teljes mértékben tisztában
volt.
- Na ne mondd! Nem olvastad az üzeneteimet? Pontosabban az üzeneteinket? –
vont kérdőre csaknem kiabálva.
- Hát, tegnap olvasgattam őket – vallottam be, de nem igazán sikerült elérem vele a kívánt hatást.
Zaylee komolyan nagyon mérgesnek tűnt, és végeredményben igaza is volt. Még nem tudta, hogy
én ilyen vagyok, ez ellen nem fog tudni mit tenni.