– Ez bűn ronda – közli Chester és a szituáció kísértetiesen hasonlít a korábban lezajlottakra, csak az a különbség, hogy ezúttal az általam választott helyen vagyunk, ahol még ha ronda is a cipő, de legalább jó áron van.
Chester teljesen kitűnik
a drága cuccaival és kifogástalan külsejével, ráadásul szerintem egész élete
során még sosem volt ennyire olcsó helyen.
– Viszont kényelmes –
felelem.
– Létezik olyan cipő, ami
egyszerre kényelmes és szép – vág olyan arcot, mintha furcsállná, hogy én ezt
nem tudom.
– Azt mondtad, én
választhatok – kötöm az ebet a karóhoz makacsul.
– Azt mondtam, a boltot
te jelölheted ki, de a cipő esetében erről szó sem volt – kontrázik, és azon
kapom magam, hogy teljesen megfeledkezem róla, hogyan illene beszélnem vele.
Újabban az ilyen és ehhez
hasonló szituációkban olyan vagyunk, mint két civakodó tinédzser, miközben a
kapcsolatunk dinamikája abszolút távol áll ettől.
– Ez például nem rossz –
bök egy világos darabra.
– A fehér nagyon hamar
bepiszkolódik – érvelek ellene.
Az arcára van írva, hogy
mit számít, ha egyszer a személyzet mindennap lepucolja, hogy másnap
csillogjon-villogjon, de van annyi esze, hogy időben konstatálja, milyen
felesleges megjegyzés is lenne ez a részéről.
– Akkor ez – mutat egy
másikra.
– Nézd – emelem le a
csizmát és a megdörzsölöm az anyagát. – Ez hasított bőr, szóval nagyon könnyen
megsérül. Nem valami strapabíró darab.
– Mégis milyen hosszú
időre tervezel te cipőt venni? – hökken meg és nem is agyal az elhangzottakon,
csak őszintén kibukik belőle a kérdés.
– Minél hosszabb ideig
bírja, annál jobb. – Kevés lehetőség adódik, hogy beszerezzek efféle darabokat,
arról nem is beszélve, hogy Chester ragaszkodik ahhoz, hogy ő finanszírozza a
vásárlást. Ha már így alakult és ennyire hajthatatlan, egy jó, tartós darabot
szeretnék, hogy még sokáig ne kelljen újat venni.
Chester elhallgat,
tekintetét rám tapasztja és engem figyel. Most jut eszembe, hogy még mindig
rajtam van a sapkája és a sálja. Ő elegáns pulcsit, farmert és bokacsizmát
visel, hajának minden szála tökéletes oldalra simítva áll, kezeit kabátjának
zsebébe süllyeszti, arca halványpiros. Szemének színe semmihez sem fogható,
zöldeskék. Azt a fotót juttatja eszembe, amit az iskolai gépen láttam a
Karib-tenger vízéről.
– Mindentől függetlenül…
– kezd bele valamivel halkabban, majd elfordítja a fejét. – Neked milyen típus
tetszik?
– Tessék? – lepődöm meg.
– Melyik cipő tetszene? –
ismétli meg a kérdését, de némileg átfogalmazza, mintha csak arról lenne szó,
hogy nem értem. De nem erről van.
Döbbenten állok a kérdése
előtt és hirtelen fogalmam sincs, mit kéne felelnem. Mióta csak az eszemet
tudom, sosem számított, hogy mi az, ami tetszik. Az számított, hogy mi van és
mire telik. Sose figyeltem, hogy kedvemre való-e az adott ruhadarab színe vagy
típusa, és ugyanígy nem voltam válogatós se az ételek, se a tárgyak
tekintetében. Nem vágyakoztam olyan dolgok iránt, amik elérhetetlenek voltak
számomra, egyszerűen csak örültem annak és elfogadtam azt, ami volt.
– Én… Ne-nem is tudom – hebegem,
mert teljesen váratlanul ér a kérdés.
Furán érzem magam, amiért
nem tudok válaszolni a kérdésére, de ami még furcsább, hogy Chester nem nevet
ki. És holt biztos, hogy nem azért, mert érti, mi folyik itt.
– Mi a kedvenc színed? –
kérdi végül.
Nem tudom, lehet-e
egyáltalán kedvencnek nevezni, de azt tudom, mit kedvelek.
– A piros.
– Egy piros cipő
egyáltalán nem fog illeni az egyenruhánkhoz – mondja ki az első dolgot, ami
eszébe jut és fogalmam sincs, miért történik vagy mi váltja ki, de egy nagyon
rövid és nagyon apró nevetést hallattok. Sietve a szám elé kapom a kezem és
eltakarom vele az arcom alsó felét, de már késő, lebuktam.
Chester tágra nyílt
szemekkel, teljesen megmeredve bámul rám és én őszintén nem tudom, mi járhat a
fejében.
– Még sosem láttalak
nevetni – ad hangot a gondolatainak. Halkan beszél, arckifejezése egyszerre
megilletődött és tanácstalan, mint aki nem tudja, mihez kezdjen most, hogy
nevetni látott.
– Ne haragudj! – rendezem
a vonásaimat fürgén és leengedem a kezemet.
– De haragszom – közli rezzenéstelen
arccal.
Nem is csoda, hisz ő
magához képest eléggé önzetlenül felajánlotta, hogy csizmát vesz nekem, sőt még
a kedvenc színemet is megérdeklődte, én meg kinevettem. Jó, igazából nem is
rajta nevettem, sőt, voltaképpen azt se tudnám megmondani, egyáltalán miért
nevettem. Egyszerűen csak ezt váltotta ki belőlem az, hogy a kedvenc színem
tudatában Chester jóhiszeműen elsőnek arra gondolt, hogy az általam
leggyakrabban viselt ruha-összeállításhoz nem fog illeni egy piros csizma. Számára,
akinek nyilván ezek a dolgok meghatározóak, ez tűnt fontosnak megállapítani,
erre meg azt éreztettem vele, hogy ez egy kinevetni való butaság.
Chester szólásra nyitja a
száját, és én is ezt teszem, hogy őt megelőzve szabadkozni és mentegetőzni
kezdjek, ám ekkor megjelenik köztünk Felicity.
– Nézzétek milyen klassz
csizmát találtam! – mutatja fel az általa választott darabot és érdeklődve
várja a jóváhagyásom.
Úgy fest, jó, időtálló
anyagból van, a színe is előnyös módon sötét, ezért bólintok, majd megsimogatom
a fejét.
– Szuper, ügyes vagy!
– Ez tetszik neked? –
veszi ki Feli kezéből a csizmát Chester, majd megforgatja az ujjai között.
– Megéri az árát és
strapabírónak látszik.
– De tetszik?
Megint zavarba hoz ezzel
a kérdéssel, de szerencsére látja, hogy semmire nem megy nálam ezzel, úgyhogy a
húgomhoz fordul.
– Neked tetszik?
– Igen! Olyan kis csinos
az orra és kényelmes. – Mindig is nagyon törekedtem arra, hogy Felinek ne kelljen
vagy minél kevésbé kelljen megtapasztalnia azt, hogy milyen örökösen nélkülözni
és lemondani mindenről, amire csak vágyna.
– És van, amelyik jobban
tetszik? – változtat a kérdésének tartalmán ravaszul Chester, mire Felicity
lesüti a szemét, de nem felel. Nem akar hazudni.
– Szóval van – érti meg a
reakcióját egy pillanat alatt Chester, aki bezzeg az ilyen helyzetekben remekül
tud olvasni mások érzelmeiben.
– Vezess oda! –
parancsolja a húgomnak, majd miután megindulnak, egy lépésre tőlem megtorpan és
a válla felett visszanéz rám. – Te pedig, mire visszajövök, találj valamit, ami
tetszik neked.
Következő rész:
Előző rész: