- Mi
bajod van? – bámult rám Keaton, miközben a ház felé haladtunk.
- Az
égvilágon semmi! – vágtam rá rögtön, sajnos túl gyorsan, mert azonnal észlelte
a furcsaságomat.
- Aha,
oké – mondta, nyilván leesett neki, mi van, és most már ő is fura lesz.
-
Hallo? – vettem fel az éppen csengő telefonomat.
-
Royce! Ez borzalmas! Nem tölthetem Wyattel kettesben az éjszakát! – hallottam
meg Zay teljesen pánikba esett hangját. Időközben
beértünk a házba, és éppen próbáltam leráncigálni magamról a kabátomat.
- Nyugi
már! Ez nem jelenti azt, hogy… - kezdtem, de nyomban a szavamba vágott.
- Én is
tudom, hogy nem jelenti azt!
- Akkor
meg mi a gond? – Milyen ironikus, nem? Halál lazán tettem fel neki ezeket a
kérdéseket, mintha tök normális éjszaka elé néznénk, miközben ugyanazokon izgultam,
mint Zay.
-
Beszélgetni fogunk – suttogta a barátnőm. Jó,
mégsem ugyanaz volt az idegeskedésünk tárgya.
-
Továbbra sem értem, mi ezzel a gond. Sőt, még
annyira sem, mint eddig.
- Nem
véletlenül nem beszélgettünk az elmúlt három évben – avatott be Zay. Illetve,
azt hitte, hogy beavatott, közben olyan dolgokat árult el, amelyeket már nagyon
régóta tudtam.
- Hm –
válaszoltam rettentő értelmesen.
-
Royce, én nem azért szakítottam meg a kapcsolatom vele, mert zavart a népszerűsége – jelentette ki határozottan.
- Na,
ne mondd! – csúszott ki a számon, és hallottam, ahogy kapkodta a levegőt.
- Te
tudtad?!
-
Szerintem mindenki tudta – szóltam el magam ismét.
- Ez
komoly?
- Nem,
dehogy. Maximum Keaton és én – ellenkezett.
- És
végig csak kussoltatok csöndben? - Hirtelen nem tudtam, hogyan
máshogyan lehetne még kussolni.
- Nem a
mi dolgunk – feleltem, mert valóban így gondoltam.
- Ebben
van igazság, de – bár nem az én dolgom – neked is lesz megbeszélnivalód
Keatonnel – vágta még utoljára a fejemhez, mire csak fintorogtam.
- Kösz,
Zay! Észben tartom. Aztán csak óvatosan! – raktam le a telefont nevetve.
- Ki
volt az? – szegezte nekem a kérdést Keaton.
- Ki
vagy te? Az testőröm? Mi
közöd hozzá? – értetlenkedtem.
- Nem,
de szívesen tudnék róla, hogy jól vannak-e a barátaim.
- Háh!
Tudsz te aggódni is. Amúgy meg, igen. Zay legalábbis fizikailag.
-
Megviseli a Wyattel kettesben töltött idő? – vigyorgott
gonoszul Keaton.
-
Olyasmi – dünnyögtem.
-
Gyere, együnk – invitált a konyhába.
- Csak
nem főztél? – gúnyolódtam.
- Nem –
jelentette ki.
-
Gondolhattam volna.
A
vacsora mondhatni kínosan telt. Na, jó, nem ez a legjobb kifejezés rá, de nem
élveztem túlságosan. Végig csöndben ültünk, egyikünk sem szólt egy szót sem,
csak ettünk. Nem igazán tudom mire vélni, hogy Keaton olykor sokat beszél, de
csak rosszakat, valamikor kedves, és a legtöbbször csak hallgat.
Most
ott tartottunk, hogy itt ültem a szobámban, és… Hát, igen, csak ültem. Viszont
unatkoztam, de semmiképpen nem voltam hajlandó kimenni oda, ahol ő volt. Így hát úgy döntök,
rajzolni fogok. A helyiség ablakai hatalmasok voltak, előttük nagy párkány, rendkívül
jó kilátással. Elhelyezkedtem, felraktam a fejhallgatómat, és rockot
hallgattam, miközben a gyönyörű havas
tájat rajzoltam. Eszembe jut, mikor még Wyattéket örökítettem meg, ahogyan
játszottak a téren, mígnem Keaton elkobozta a művemet.
Vajon meg van még neki? Biztosan kirakta a falára. Ja, persze, valószínűleg elrakta valahova mélyre. Csak tudnám,
minek vette el.
Már
majdnem készen voltam, mikor hirtelen eltűnt a
kezemből a lap. Értetlenül néztem fel a
mellettem álló Keatonra, aki jó szokásához híven kopogás nélkül
jött be, aztán nem szólt, hogy itt van, végül elvette a rajzom. Nagyon
imponáló…
- Mi
van? – csúsztattam le a fejhallgatót a hozzá közelebbi fülemről.
- Semmi
– felelte, majd elindult kifelé.
- Ne
már! Most miért viszed el? Megint – tettem hozzá, és utána eredtem.
- Csak
úgy – válaszolta, de meg sem állt a nappaliig. Ott aztán leült a kanapéra, és
letette a dohányzóasztalra a képemet.
-
Galériát nyitsz az ellopott rajzaimból? – vontam fel a szemöldököm.
-
Dehogyis – legyintett, de szerencsére nem tett hozzá semmilyen becsmérlő megjegyzést.
-
Felgyújtod őket?
- Nem!
- Akkor
minek neked?
-
Tetszenek – jelentett ki, mire egy pillanatra belém fagyott a szó. Még sosem
mondott ehhez hasonlót.
-
Komolyan?
- Igen.
- És
miért nem kéred el? – támadtam neki újból.
- Az
túl egyszerű lenne.
Végig
néztem rajta. A kanapén ült, egyik lábát átkulcsolva a másikra fektetette,
egyik keze a karfán pihent, míg a másikban egy poharat tartott. Sötét
farmernadrágot, és barna pólót viselt, mely kiemelte sötétkék szemeit. Haja
kissé kócos volt, de mégis remekül állt. Megpaskolta maga mellett a fotelt,
jelezve, hogy üljek oda. Úgy kezelt, mint valami kutyát, mégsem tettem szóvá.
Most nem.
-
Boldog Karácsonyt! – mondta, mire halványan elmosolyodom.
- Neked
is Boldog Karácsonyt! – köszöntöttem én is. – Most megkapom ajándékba a rajzaimat?
Keaton
olyat tett, amit csak ritkán. Elmosolyodott, de úgy igazán, szívből jövően.
-
Valóban megfordult a fejemben – vallta be, és ezen felnevettem.
-
Jellemző.
- Nem,
amúgy nem. Nem kapsz tőlem
semmit.
- Te
sem kapsz tőlem semmit
sem – válaszoltam vigyorogva.
- Jól
van ez így.
Keaton
felém fordította a fejét, tekintetét mélyen az enyémbe fúrta. Annyira közel ült
hozzám, hogy éreztem a testéből áradó meleget, és
azt az illatot, amit annyira imádtam. Arca mintha egy picit közeledett hozzám,
mikor váratlanul megcsörrent a telefonom. Összerezzentem ijedtemben.
- Hm? –
vettem fel kissé kábultan.
-
Boldog Karácsonyt! – üvöltötte Zay és Wyatt összhangban. Legalább ők jól érzik magukat együtt.
-
Nektek is Boldog Karácsonyt! – dünnyögtük Keatonnal, bár őt élénkebbnek láttam, mint magamat.
- Mi
van veletek? Csak nem veszekedtetek megint? – vont kérdőre minket Wyatt rögvest.
- Nem,
dehogy. Nincs gáz – nyugtatta meg Keaton, de én csak arra tudtam gondolni, hogy
igenis van. Óriási nagy.