Augusztus 31. vasárnap
És most meg itt van valami egészen más.
Holnap egy új suli, kilencedik osztály,
mindenféle ismeretlen vár. Azt meg még nem is említettem, hogy ez nem ám egy
hétköznapi iskola. Egy kosár suliba nyertem felvételt, ezzel gimnáziumot és
egyesületet is váltottam egyszerre.
A holnapi nap az első a BKEG-én (Budapesti Kosárlabdázok
Egyesületének Gimnáziuma), és ez meglehetősen
kiakaszt. Nem ismerek az égvilágon senkit sem, plusz mi van, ha mindannyian
ilyen áldott zsenik?
Természetesen volt egy ismerkedős tábor, de nyilván én meg az az átkozott
nagy szerencsém pont indulás előtt
estünk le a lépcsőn. Emiatt
ez eset miatt lettem én a bokasérült nyomi csaj, aki nem ismer senkit sem.
Ráadásul itt minden évben csak egyetlen egy osztály indul, aztán jövőre kerül mellénk egy másik. Fura egy
rendszer, az egyszer biztos.
Szóval, itt ülök a szobámban és rettegek,
hogy mi lesz velem. Még csak az iskola épületében sem jártam, mert a felvételi
időpontjában pont
felújítások zajlottak, így máshol zajlott le. Holt biztos, hogy még jól el is
fogok tévedni. De elvégre nincs azzal gond, ha Török Luca, 9/a-s tanuló már az
első napon eltűnik, mert elnyeli az iskola végtelensége.
Nem baj, ez legalább rám vallana.
- Luca! Most már ideje lefeküdnöd! – jött
be anya a szobába.
- Csak még egy kicsit! – alkudoztam, de
persze hajthatatlan.
- Nem fogsz bírni felkelni reggel –
csóválta a fejét. Sebaj, az eltévedésig legalább el se jutok.
- Talán nem is lenne gond, ha nem tudnék
– vágtam rá rögtön, de anya csak a szemét forgatta, majd kiment. Ajaj, ideje
nyugovóra térni, különben hívja az erősítést.
Apát.
Szeptember 1. hétfő
Ma reggel annyira lassan készülődtem, mint talán eddig még sohasem.
Csigatempóban felrángattam magamra a kedvenc kék farmeromat, hozzá pedig a
szerencsehozó piros-fehér csíkos pólómat. Lassan kontyba fogtam a hajamat,
kifestettem a szempilláimat, ám minden hiába, muszáj volt elindulnom.
Nagyjából háromnegyed óra múlva a
hatalmas kapuk előtt
találtam magam. Rengetegnél rengetegebb gyerek tolongott, egymással
beszélgetve, nevetve vonultak be az iskolába, így hát én is benyomorogtam mellettük.
Nem tudom, hogy, de valami csodálatos szerencsével határos módon rábukkantam a
tizenhetes teremre a második emeleten, ami egyébként pont a mezszámom.
Köszönés
után végig néztem a leendő
osztálytársaimon, majd leültem az utolsó előtti padba, amely még üresen tátongott,
valószínűleg
rám várva. Kiszámoltam, hogy mivel csak két padsor van, mindegyik sorban négy
pad, bennük két-két hely, ez összesen tizenhat helyet jelentett.
A
csengő
után már tizenöten a teremben tartózkodtunk, s mivel csupán az én padom volt
félig üres, nyilván mellőlem
hiányzott valaki, aki vagy jön még, vagy egyáltalán nem.
-
Akkor kezdjük egy névsorolvasással – lépett be az ajtón az osztályfőnökünk, aki egy
huszonéves, inkább harminc felé közeledő,
meglehetősen
jó külsővel
rendelkező
férfi volt. Úgy láttam, a szőke
csajszi az első
padban nagyon odavolt. – Szekeres Vilmos vagyok, az ofő, ha esetleg valakinek
nem lett volna egyértelmű –
folytatta mosolyogva, majd többen felnevettek.
-
Levágtuk, tanár bá! – reagált az egyik fiú nem sokkal előttem.
-
Remek, akkor kezdjük is veled, Dominik – biccentett Vili bá a srác irányába.
-
Pap Dominik vagyok – állt fel a fiú. – Hívhattok Dominak, Dominiknak, Domának
vagy végeredményben még akár Papnak is, de a Dominikát és társait most azonnal
felejtsük el.
Dominik
végtelenül magabiztosnak látszott, szőke
haja és barna szemei barátságosan tűntek,
de lerítt róla, hogy mennyire nagy dumás.
-
Köszönjük, Dominik – bólintott az ofő. –
Nos, akkor te leszel a példa a többiek számára. Aki hallja a nevét, hasonlóan
mutatkozzon be. – Czibik Bence?
-
Jelen. Szólítsatok Bencének vagy Czibiknek – darálta el a középmagas, barna,
tüsi hajú fiú.
-
Tanár úr! Erre mért van szükség? – kérdezte a padsor legelején helyet foglaló
szőke
leányzó. – Hiszen már találkoztunk.
-
Ez így igaz, de nem volt ott mindenki – érkezett a válasz. Remélem, nem én
voltam az egyetlen nyomorék, aki hiányzott az ismerkedős kirándulásról, mert
akkor csak miattam, van ez az egész. – Folytathatod akár te, Klaudia.
-
Mester Klaudia vagyok, nevezhettek Klauna, de a Diát utálom – rendezte le
egyszerűen.
Szuper, kiköpött barbie baba.
-
Ahogy parancsolja, mester! – csapta össze kezeit gúnyosan az egyik srác.
-
Hallgass! – villantotta rá tekintetét Klaudia.
-
Krisztián?
-
Orova Krisztiánnak hívnak, és mindenki úgy szólít, ahogy akar. Bár Papból
kiindulva jobb, ha a Krisztinát elkerüljük.
-
Erről
jut eszembe. Hol van Konrád? – futtatta végig tekintetét az osztályon Vili bá.
-
Bizonyára késik – adta meg a logikus választ egy számomra még ismeretlen fiú.
-
Ja, Herczeg írt reggel, hogy elaludt – kommentálta a történéseket Krisz.
-
Akkor viszont Gergő,
te jössz.
-
Zirig Gergő
vagyok.
-
Ez komoly? Ennyi? – fordult hátra az egyik lány, és a mögötte tornyosuló srácra
bámult.
-
Ja.
-
Majd én. Tikosi Barbara vagyok, hívjatok Barbinak – dobta hátra a haját
elégedetten.
Tehát
tényleg van egy Barbi.
-
Én pedig Cojan Vivienn – állt fel közvetlen Barbi mellett egy hozzá hasonló
megjelenésű
lány.
Ekkor
azonban a bemutatkozást félbeszakította a kintről érkező kopogás. Hajjaj, megérkezett a
padtársam.
-
Kissé elkéstél, Konrád – csóválta a fejét Vili bá, mikor a fiú belépett a
terembe.
-
Elnézést kérek, Vili bá! Tudja, kidurrant a busz kereke – húzta el a száját
sajnálkozva.
-
Krisz már mondta, hogy csak aludtál suli helyett – röhögött fel Domi, meg vele
egyetemben nagyjából mindenki más is.
-
Akkor hát, azért is elnézést – tette hozzá Konrád félszeg mosollyal.
-
Csak foglalj helyet végre – intette az ofő.
-
Hé, Czibik! Menj arrébb – lökte meg padtársa vállát Krisz, hogy helyet
csináljon barátjának.
-
Hagyd csak, jó lesz nekem a bokatöréses leány mellett is – parancsolt megálljt
Krisztiánnak Konrád.
-
Majd akkor szünetben, Herczeg – dünnyögte Krisz, Konrád pedig határozott
léptekkel megindult felém.
Mondanom
sem kell, hogy a szívem rögtön a torkomba ugrott, valahogy annyira hatással
volt rám a jelenléte. És ez a megszólítás. Nem volt benne semmi bántó, sőt, mi több,
kifejezetten kedvesen hagyták el a száját a szavak.
Herczeg
Konrád mind külsőleg,
mind belsőleg
azonnal megfogott, és már eleve rettegtem, mi lesz velem, ha leül mellém.