Chester szemszöge
-
Hogy merted leönteni a cipőmet? – mered anyám szikrázó szemekkel az egyik
pincérre.
-
Bocsásson meg! Kérem, adjon még egy esélyt! – könyörög a férfi térden állva
anyám előtt.
-
Esélyt? – ismétli meg anyám lesajnálóan. – Tudod mennyit ér ez a cipő? Az
életednél is többet!
-
Kérem, csak megbotlottam! – magyarázkodik a férfi.
-
Elhallgass! Azonnal takarítsd le vagy azzal a semmirekellő testvéreddel együtt kirúglak
titeket!
A
férfi teszi, amire utasítják, ám ekkor anyám a fejére önti kristálypoharának
tartalmát, amit a férfi némán tűr.
A
kép elsötétül és hirtelen az óvodába találom magam.
-
Hogy merted leönteni a cipőmet? – meredek szikrázó szemekkel az előttem térdelő
kiscsajra.
-
Ne haragudj – hebegi.
-
Azonnal takarítsd le! – parancsolom ellentmondást nem tűrő hangon.
-
De hát… Te gáncsoltál el – feleli.
-
És akkor mi van? – Tényleg én voltam, de megérdemelte, hiszen nincs azon a
szinten, ahol én.
-
Bo-bocsánatot kellene kérned – próbál parancsolni nekem, ami mérgessé tesz.
Anyának bezzeg nem mondott ellent az a férfi tegnap!
-
Ide figyelj, te kis senki! – sziszegem a fülébe közelebb hajolva. – Ha nem
tisztítod le most azonnal a cipőm, kirúgatom a semmirekellő anyádat.
Tudom
én, hogy az anyja az enyémnek dolgozik és anya ugyanígy vette rá a férfit
tegnap. Nekem is beválik a dolog, ugyanis a kiscsaj ezúttal nem mond semmit,
csak teszi, amire utasítottam.
Hirtelen felriadok.
Felülök az ágyamban és szaporán lélegzek, arcomon veríték csorog. Már megint ez
az álom. Újabban állandóan ilyeneket álmodok éjszakáként. Anyám üvölt a
pincérrel, mert nem úgy van elrendezve az étel a tányérján, ahogyan kérte.
Kirúgja a sofőrt, mert nem ért be időben a munkahelyére. Megtiltja, hogy
érintkezzek azzal a fiúval az iskolában, akinek az apja korábban az üzlettársa
volt, de csődbement.
Felkelek és lábfejem
becsúsztatom a puha papucsomba, majd elmegyek a fürdőszobába. A tükörből egy
kialvatlan és fáradt szempár tekint vissza rám, olyan emberé, aki már napok óta
nem képes egy jót aludni. Lesimítom sötétkék selyempizsamám anyagát, majd fogat
mosok és egy kis zselével elrendezem a hajam. Kopog a szobalány, hogy ideje
felkelni, mire elhessegetem, hiszen már ébren vagyok egy ideje. Sötétkék
nadrágot húzok, melybe lazán betűrőm fekete galléros pólómat, melynek szegélyei
zöldeskék színben pompáznak. Ráveszem magasított nyakú sötétkék zakómat, amin
ott díszeleg az iskolánk címere, akárcsak a pólón. Mikor végzem a
készülődéssel, a táskámmal együtt lemegyek az ebédlőbe, ahol a már megterített
asztal vár. Vajon Fiddling és Felicity mit reggelizhetnek? – villan az agyamba
a kérdés, miközben egyedül ülök a tíz személyes asztalnál, előttem legalább
ennyi embernek elegendő étellel. Kedvtelemül elveszek egy frissen sült, még
meleg zsömlét és megkenem vajjal. Nem vagyok éhes. Fiddling… Mármint Fidelia
tegnapi szavai járnak a fejemben. Megszégyeníteni és kihasználni a gyengébbeket... Ez a
Te szakterületed! Ne mondd nekem, hogy nem ismersz rá arra, aminek Te magad
vagy a megtestesítője! Egyáltalán
nem volt szórakoztató figyelni tegnap, ahogy azok a kis csitrik bántak
Felicity-vel. Ilyen lennék én is? Korábban sosem foglalkoztatott ez a dolog, most
mégis furcsán érzem magam. Az a kislány egészen aranyos. Nem akarnék húgot, de
jól mulattam múltkor iskolába menet. Egyáltalán nem volt rossz társaságban
megtenni az utat és nem egyedül.
-
Fiatalúr, a kocsija a ház előtt várja – lép be a sofőröm fekete öltönyben.
-
A másikkal megyek, ahogy tegnap – felelem gondolkodás nélkül, mire a sofőr
bólint és elhagyja az étkezőt.
Elsőként szállok be a
fekete autóba és nem kell sokat várnom, hamarosan megérkezik Felicity és
Fiddling is. Felicity bemászik középre és felpillant rám. Nem mosolyog olyan
vidáman, mint tegnap reggel, pedig az biztos, hogy többé nem fogják zaklatni.
- Köszönöm, hogy tegnap
kiálltál értem – mondja végül halkan.
- Mérget vehetsz rá, hogy
mostantól bármit teszel, nem fognak piszkálni – biztosítom.
- De most sem csináltam
semmit! – fakad ki, amin megdöbbenek. Mivel nem értem, mi baja, jobb ötlet
híján Fiddlingre pillantok, tőle várva a választ. Tekintetünk összetalálkozik,
és nagyon úgy tűnik, még mindig dühös rám, ki tudja, miért.
- Nem értem, mi a gond.
Hiszen elintéztem, hogy történjen többé ilyen – mondom ki, amit gondolok.
- Pénzt adtál nekik! –
magyarázza indulatosan Fiddling. – Pénzt adtál nekik, mert az hazudták, hogy
Felicity elvett tőlük. De Feli sosem lopna, érted? Soha! Azzal, hogy „kárpótoltad”
őket, azt üzented, hogy Feli ugyan elvett ennyit tőlük, de most visszakapták!
- Mit számít mindez? Ez
csak egy kis pénz – értetlenkedem, hisz néhány bankjegy volt, amit a tárcámban
találtam.
- Rengeteg pénz volt! Mintha
meg akartad volna vesztegetni őket, ahelyett, hogy elismerték volna, hogy Felicity
nem lopott tőlük!
Időközben megérkezünk
Felicity iskolájához, így ő egy halk köszönést követően kiszáll az autóból és
magunkra hagy. Továbbra sem értem, mi a probléma, így az út hátralévő részében
folytatjuk a vitát. Ha nem tettem volna semmit, még most is bántanák
Felicity-t, ezért bizonygatom, hogy márpedig ez a megoldás teljesen helyénvaló
volt a részemről. Fiddling szerint viszont más módon kellett volna intézni a
dolgokat, így nem jutunk közös nevezőre.
Az iskolánkhoz érve
mérgesen kipattan a kocsiból, míg én megvárom, hogy a sofőr kinyissa az ajtómat
és csak utána szállok ki. Mivel még nem végeztünk, Fiddling után indulok, és
mikor beérem, elkapom a csuklóját, hogy magam felé fordítsam. Ő azonban
kirántja kezét az ujjaim közül és hátat fordít nekem, így viszont a hirtelen
mozdulattól elveszti az egyensúlyát és megbotlik, majd elterül a betonon.
- Jól vagy? – hajolok le
hozzá ösztönösen, majd megragadom a könyökét és felhúzom. Elfelejtek
gondolkodni, így váratlanul találom szemben magam vérző tenyerével és térdével.
Szemeim kitágulnak, képtelen vagyok más merre nézni, ám a látásom fokozatosan
elhomályosul, míg végül elsötétül a világ és elájulok.
Mikor magamhoz térek,
fogalmam sincs, hol vagyok, de akkor megpillantok egy alakot fölém magasodni és
sóhajtok egyet.
- Maga? – pislogok fáradtan.
- Elfelejtettél kirúgatni
– mondja az iskolaorvos indokolatlan jókedvvel, mire elfintorodom.
- Nem felejtettem el –
morgom, majd felülök. – Mit keresek itt?
- Cutland sarjhoz
méltatlanul eldőltél az iskolaudvaron, akár egy darab fa, így a sofőröd idecipelte
az ájult tested.
- Miért nem vitt
kórházba? – kérdezem rögtön, hisz ez lenne a dolga egy ilyen esetben. A kórház,
amely anyám kezében van, mindenképp jobb ellátást nyújtana, mint ez a szemtelen
iskolaorvos.
- Szerencsére pont én is
a helyszínen voltam, így bátorítottam, hogy semmi szükség kórházba vinni téged,
csak mert félsz a vértől – sandít rám.
- Nem félek! Csak nem bírom
a látványát – pontosítok rögvest.
- Ugyanaz – legyint. –
Félsz a vértől. Bár nem tudom, akkor a múltkor hogy maradtál talpon –
gondolkodik el.
- Nem néztem oda –
dünnyögöm.
- Milyen bátor – ismeri el
mosolyogva, amitől ideges leszek. Hogy mer rajtam gúnyolódni?
- Talán utál itt
dolgozni? – meredek rá. – Hogy mer provokálni?
- Ha kirúgatsz, elmegyek
máshová dolgozni. Bőven vannak olyan helyek, ahova a ti kezetek sem ér el.
Épp rá akarom vágni, hogy
ha egyszer feldühít, ne számítson sok jóra, ám ekkor kopognak és Fiddling nyit
be. Észreveszi, hogy ébren vagyok, így bejön az orvosi szobába és a nagypofájű
nőre néz.
- Hogy van?
- Kutya baja! – legyint amaz
és akkor ismét szólásra nyitja száját, hogy rosszmájúan kikotyogja az egyik
nagy titkomat. – Mr. Cutland fél a vértől, ennyi az egész.
Következő rész:
Előző rész: