A nap hátralévő részében Chester nem csinál semmit. Nem intézkedik a doktornő kirúgatásának ügyében, nem fitogtatja hatalmát a többiekkel szemben, nem szekál engem sem. Megint csak a meglehetősen rémisztő csendes stílusát és senki nem meri megzavarni.
- Mi van az
elkényeztetett örökössel? – érdeklődik Twyla a szünetben, miközben feldobja
magát a padomra. – Megfájdult a pocija a sok kaviártól?
- Chester nem szereti a
kaviárt – jegyzem meg halkan.
- Nem kell ám ilyen fölösleges tudást eltárolnod a fejedben - fintorog.
- Történt ma valami? –
hajol közelebb Haven, aki a szomszédos padnál foglal helyet.
- Nem igazán – felelem
vonakodva, mert megint csak nem akarom kiadni Chestert. Úgy érzem nincs jogom
megosztani másokkal az érzéseit vagy a vívódását, mert ez csak rá tartozik.
Csak mert ő kegyetlenül bánik velem, nem kell lesüllyednem az ő szintjére és
visszavágni, ahogy és ahol csak lehet.
Megrezzen a telefonom,
így előhalászom a táskám mélyéről. Üzenetet kaptam, melyben az áll, hogy ma
délután nem kell a pékségben dolgoznom, mert Whitney-nek közbejött valami és
inkább zárva tart. Egészen hangos megkönnyebbült sóhajt hallatok. Ezek szerint
ma kicsit utolérhetem magam tanulás terén és talán pihenni is lesz időm.
- Mi a szitu? – pillant
le rám Twyla.
- Ma nem kell dolgoznom –
válaszolom tömören.
- Akkor mi lenne, ha
csinálnák valamit közösen? – ajánlja fel lelkesen.
- Ne haragudj, de azt
hiszem, inkább hazamennék tanulni meg pihenni – engedem le a vállaimat
fáradtan. Nem ellenkezik, megérti és elfogadja.
Egy órával később
kivételesen kellemes hangulatban hagyom el az iskolát és a kapu előtt parkoló
fekete kocsi felé veszem az irányt. Howard az autó előtt állva vár rám, ami
szokatlan, hisz már sikerült leszoktatnom erről. Kitárja a hátsó ülésre vezető
ajtót, de nincs erőm ellenkezni vagy vitába szállni vele, így csak megköszönöm
és beszállok. Ám a kocsi nem üres. Az üléssor másik felén Chester foglal
helyet, lábai elegánsan keresztbe téve és az ablak előtti párkányon könyökölve néz
ki az ablakon. Nem néz rám és nem szól semmit, így én is hallgatok. Howard beszáll
a kormány mögé és illedelmesen tájékoztat, miszerint Chester sofőrjének
váratlan elfoglaltsága akadt, ezért most együtt fuvaroz minket haza. Ijedten
próbálom elkapni a tekintetét, hogy valamilyen telepatikus módon megüzenjem: ne
menjünk a húgomért. Ugyanis ez pontosan az a nap, amikor korábban végez és fel
szoktuk venni, miközben a munkahelyemre tartok, hogy beszélgethessünk kicsit.
Howard azonban nem vesz észre, a vezetésre összpontosít. Nem akarom, hogy
Felicity és Chester találkozzanak. Mindeddig meg tudtam akadályozni és megóvni
a húgomat a rideg valóságtól. Abban bízom, Howard tisztában velem, hogy Chester
könnyedén ki lehet akasztani akármivel és nem áll érdekében felbosszantani
azzal, hogy kerülő úton viszi haza.
Chesterre pillantok.
Fehér nadrágot visel azonos színű inggel, zöldeskék kardigánnal és világosbarna
szövetkabáttal. Szokás szerint semmi sapka, sál vagy kesztyű, hisz sosem kell
kint tartózkodni a hidegben. Egyenes, vékonyszálú, tejföl szőke tincsei
kifogástalanul simulnak oldalra, hosszú, keskeny ujjai arcának fehér bőrére
simulnak, ahogy állát a tenyerében támasztja. A tekintete sem gondterhelt, sem
szomorú, sem gőgös, sem kifejezéstelen. Egyszerűen megfejthetetlen.
Howard ekkor balra
tekerve a kormányt lekanyarodik Felicity iskolája felé, ami rögtön kizökkent
Chester bámulásából. Rossz érzés kúszik a gyomromba és fogalmam sincs, mit
kellene tennem, ám időm sincs ezen agyalni, mert Howard lefékez, Felicity pedig
már is nyitja a felém eső ajtót.
- Szia, Fid! – üdvözöl
boldogan és lerí az arcáról, hogy valami jó történt ma vele.
- Szia! – erőltetek egy
mosolyt az arcomra, de továbbra is dermedten ülök. Felicity bekukkant a kocsiba
és miután a sofőrünknek is köszön, észreveszi a túloldalt ülő Chestert.
Felicity nem hagy
gondolkozni, megkér, hogy csússzak beljebb, én pedig kábultan megteszem, és bár
nem akarok ilyen közel lenni Chesterhez, nincs hova menekülnöm. A vállunk
összeér és megérzem az illatát. Egyszerű, letisztult olívaillat, amit minden
igyekezetem ellenére sem vagyok képes kellemetlennek tartani.
- Szia! Felicity vagyok,
Fid húga. A barátiam Felinek szólítanak – mutatkozik be a húgom illedelmesen és
jobbját átnyújtja előttem Chester irányába.
Barátok? Chester nem
kíméli a kisebbeket sem, rögtön ki fogja gúnyolni! Már azon vagyok, hogy
megragadom Felicity kezét és ráordítok Howardra, hogy álljon meg, de Chester
megelőz.
Elegánsan megragadja
Felicity kezét és megrázza azt, majd kicsit előrehajol, hogy lássák egymást.
- Szia, Feli! – köszön és
megmerevedek a számomra teljesen ismeretlen kedves és gúnytól mentes hang
hallatán. - Én Chester Cutland vagyok, a Cutland család örököse.
Persze bemutatkozni nem
képes úgy, mint egy normális ember.
- Úgy nézel ki, mint egy
igazi herceg! – pirul el a húgom, én pedig azt sem tudom, ezen megbotránkozzak-e
vagy csak törődjek bele.
- Ez csak természetes.
Mind a külsőm, mind a vagyonom és családi hátterem megfelelő egy hercegéhez –
húzza ki magát Chester elégedetten. – Hívj nyugodtan Hercegnek.
- Mit szólnál a
Cherceghez? – csillan fel Felicity szeme, ugyanis fantáziája mindig szárnyal és
imád új dolgokat kitalálni, amibe a névalkotás is simán beleillik.
Meghűl bennem a vér.
Kész. Vége van. Még ha eddig Chester képes volt ezt a kedves kis álcáját
fenntartani, most egészen biztosan kijön a sodrából. Soha senkit nem hallottam,
hogy becézte volna, hiszen nála a Chester és a Mr. Cutland a helyénvaló
megszólítás, sőt voltak, akik már az óvodában „uramnak” vagy „fiatalúrnak”
nevezték.
Meg se merek mozdulni,
csak lassan Chesterre pillantok, aki pedig kissé megilletődött képpel a húgomat
nézi, de nem tűnik mérgesnek. Persze lehet, hogy még nem jutott el az agyáig,
mi is történt pontosan az imént, hisz ilyet korábban sosem tapasztalt. Alig
észrevehetően Felicity felé hajolok azzal a szándékkal, hogy megsúgjam neki,
hogy azonnal kérjen bocsánatot és mentsük a menthetőt, de ekkor Chester nevetni
kezd.
Úgy robban ki belőle a
nevetés, mint akik küzd ellene, mert nem akar lelepleződni. De miután nevetni
kezd, olyan őszintének hangzik, hogy csak meglepetten nézni és hallgatni tudom,
azonban felfogni nem igazán. Az ablak felé fordul, így nem látom teljesen az
arcát, ám még mindig nevet.
Végül rendezi
arckifejezését és rámosolyog a húgomra.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése