„10 perc és itt vagyok” – hirdeti a gyengélkedő ajtajára akasztott
kis tábla. Kellemetlen érzés kerít hatalmába és nem akarok itt várakozni.
Furcsa, hogy rajtam van a kabátja, az meg pláne, hogy a jelek szerint
Chesternek esze ágában sincs magamra hagyni. Nem akarom, hogy meglássanak, nem
akarok újabb Chester féle móresre tanítása tanúja lenni és főleg nem akarok az
lenni, akiért Chester „kiáll”. Legszívesebben visszaadnám a kabátot és
elrohannék, de csak rontanék a helyzetemen.
- Menjünk inkább órára –
vetem fel halkan, mert ellenkezni sem merek vele.
- Vérzik a térded –
feleli, de nem pillant a sebemre, hanem a szemembe néz.
- Majd lemosom a mosdóban
– kínálok megoldást máris, hogy mielőbb szabadulhassak.
- Szó sem lehet róla!
Megvárjuk az orvost, ellátja a sérülésed, aztán kirúgatom, amiért vesztegette
az időmet.
Chester fenyegetőzik,
vonásai merevek, hangja élesen cseng, mégis árad belőle valami törődés féle. Talán
azért tűnik így, mert úgy fogalmazott: megvárjuk.
Mi. Együtt.
Chester nem a végtelen
türelméről és empatikusságáról híres, így nagyjából húsz másodperc elteltével
már kezében a telefonja és az igazgatót tárcsázza.
- Volna szíves a helyére
küldeni az iskolaorvost? – szól bele köszönés nélkül.
Ugyan nem hallom a
választ, de biztos vagyok benne, hogy az igazgató sűrű bocsánatkérések
közepette már az iskolaorvos nyomában jár, hogy megbocsátást nyerjen. Chester
nem mond többet, csak bontja a hívást és zakójának belső zsebébe csúsztatja
telefonját. Persze nem azért csinálja ezt a felhajtást, mert annyira aggódna
értem és szeretné, ha mielőbb ellátnának. Ez csak a személyes problémájából
fakad, hogy utál várakozni és neki jár,
hogy itt legyen az orvos, mikor idejön.
Végül nem telik sok időbe
és egy fiatal nő érkezik, fekete ceruzaszoknyában, fehér blúzban és azzal
megegyező orvosi köpenyben.
- Ezt nem kapkodta el! –
hangzik fel Chester gúnyos megjegyzés, amint a doktornő odaér hozzánk.
- Bocsánat, ebédelni
voltam – mosolyog ránk a nő. Feltehetőleg új még itt és fogalma sincs, mi vár
most rá. – Minden rendben?
Kulcsát a zárba helyezi
és elfordítja azt, majd előremegy a helyiségbe. Chester bevág elém és dühösen
trappol be az gyengélkedő szobába.
- Egyáltalán nincs
rendben! Hogyan vállalja a felelősséget? Milyen alapon mer megvárakoztatni
engem? – Engem. Nem minket.
- Nekem is ebédelnem kell
valamikor – feleli a nő könnyedén.
- Hát ebédeljen itt! Vagy
legyen helyettese! És ha netalán súlyos problémával jöttem volna ide?
- Ahogy elnézem
makkegészséges vagy, úgyhogy inkább menj órára – kerüli ki Chestert a doktornő
és elém lép, máris a kezemet vizslatva.
- Hogy merészel ilyen
lekezelően beszélni velem? – háborodik fel Chester, keskeny ajkai
összeszorulnak a dühtől.
- Mi történt? – kérdezi
tőlem a doktornő, maximálisan figyelmen kívül hagyva a forrongó Chestert. – Ülj
az ágyra, kérlek.
Szó nélkül teszem, amit
mond.
- Most komolyan levegőnek
néz? – képed el Chester, hisz vele ilyesmi a sohánál is ritkábban történik.
- Elestél? – pillant rám
a doktornő, miközben odahúz egy széket és leül rá, hogy kitisztítsa a térdemen
lévő sebeket. Aprót bólintok. – Netalán ez az alak lökött fel?
Teljesen lefagyok, amiért
a doktornő ilyen huncut mosollyal és pajkos stílusban képes feltenni ezt az
egyszerű, mégis végzetes kérdést.
- Honnan veszi a
bátorságot, hogy megvádoljon? Talán nem tudja, ki vagyok? – Chester most már
tényleg magán kívül van.
- De, tudom – bólint a
doktornő, ezzel végleg összezavarva valószínűleg mindkettőnket.
- Én hoztam ide
Fiddlinget, sőt én voltam az, aki megvédte! – kéri ki magának Chester.
- És tőled ki védi meg?
Felszisszenek. Persze nem
a kérdése végett, arra reagálni se mernék (pedig voltaképpen az is elég
meghökkentő), csupán most ekkor fejezi be a seb kimosását és a fertőtlenítő
folyadék csípi a sérülésemet. Várom az erőteljes visszaszólást, a kirúgatással
való fenyegetést, de mindez Chester részéről elmarad. Óvatosan felé pillantok
és meglepve tapasztalom, hogy földbegyökerezett lábakkal és megfejthetetlen
arckifejezéssel áll a szoba közepén. Leginkább olyan, mint akit sokkoltak a
hallottak.
- Hogy… Hogy érti ezt? –
mered ránk és ez az első alkalom, hogy megbicsaklani hallom a hangját.
- Még új vagyok itt, de
egyértelművé tették számomra, hogy a Cutland család befolyása hatalmas az
iskolában. Csak mert idehoztad… Ne haragudj, hogy hívnak? – fordul felém a
doktornő.
- Fidelia Slora vagyok.
- Csak mert idehoztad Fideliát,
még nem jelenti azt, hogy az egész baleset előidézője nem te magad voltál.
- Hisz akkor még nem is
voltam ott!
- Nos, amennyire én hallottam,
a diákok vagy tartanak tőled vagy követnek téged. Gondolom nem ez az első eset,
hogy Fideliának valami baja esik – pillant jelentőségteljesen a begipszelt
kezemre. – Hogy tört el a keze?
Chester szólásra nyitja a
száját, de aztán becsukja, majd végül összepréseli keskeny ajkait.
- Nem az én hibám volt.
- Hogyne – hagyja annyiban
a doktornő. – A cselekedeteiknek következménye van. Ha most nem is te lökted
fel, a többiek azt teszik, amit te teszel, azt bántják, akit te bántasz.
Befejezi a sebek
tisztogatását és leragasztását, majd megérdeklődi, hogy megsérültem-e máshol
is, de csak a fejemet rázom.
- Jól van, akkor menjetek
órára – int.
- Úgy lesz. Megyek és
kirúgatom – feleli Chester, de a szokásosnál jóval halkabban és erőtlenebbül.
- Tedd azt – ért egyet a
doktornő bólintva, majd rám kacsint és utunkra bocsát minket. Nem tudom, hogy
azért ilyen bátor, mert ilyen a jelleme vagy egyszerűen fogalma sincs arról,
hogy Chester szavai nem üres fenyegetések, hanem nagyon is valós ígéretek.
- Kérlek, ne rúgasd ki! –
ragadom meg Chester karját folyosón, hogy visszatartsam. Megtorpan, de nem
felel, ezért gyorsan elengedem.
- Kérlek, ne tedd meg! – ismétlem
meg, mert úgy érzem, ez is az én lelkemen száradna, mint ahogy a sofőrje sorsa
is.
- Én buzdítom a többieket
arra, hogy bántsanak – közli maga elé bámulva. Szívesen helyeselnék, de nincs
merszem hozzá. – De hisz mondtam nekik, hogy ne tegyék! Mondtam a focipályán,
vagy nem? Akkor miért én vagyok a hibás?
A jelek szerint Chester
abban a hitben élt, hogy mivel elrettentő példát statuált Daltonon, ezzel eltörölt
tíz évnyi berögzült és elfogadott szokást. Mert, hogy ez az én piszkálásom. Egy
szokás ez nekik, mint másoknak a körömrágás vagy a beszéd közbeni gesztikulálás.
Mélyen a szemébe nézek és őszintén megválaszolom a kérdését.
- Mert egyetlen jótett még nem
változtat meg temérdek rosszat.
Következő rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése