A szívtelen fiú, 33.rész

 – Ez bűn ronda – közli Chester és a szituáció kísértetiesen hasonlít a korábban lezajlottakra, csak az a különbség, hogy ezúttal az általam választott helyen vagyunk, ahol még ha ronda is a cipő, de legalább jó áron van.

Chester teljesen kitűnik a drága cuccaival és kifogástalan külsejével, ráadásul szerintem egész élete során még sosem volt ennyire olcsó helyen.

– Viszont kényelmes – felelem.

– Létezik olyan cipő, ami egyszerre kényelmes és szép – vág olyan arcot, mintha furcsállná, hogy én ezt nem tudom.

– Azt mondtad, én választhatok – kötöm az ebet a karóhoz makacsul.

– Azt mondtam, a boltot te jelölheted ki, de a cipő esetében erről szó sem volt – kontrázik, és azon kapom magam, hogy teljesen megfeledkezem róla, hogyan illene beszélnem vele.

Újabban az ilyen és ehhez hasonló szituációkban olyan vagyunk, mint két civakodó tinédzser, miközben a kapcsolatunk dinamikája abszolút távol áll ettől.

– Ez például nem rossz – bök egy világos darabra.

– A fehér nagyon hamar bepiszkolódik – érvelek ellene.

Az arcára van írva, hogy mit számít, ha egyszer a személyzet mindennap lepucolja, hogy másnap csillogjon-villogjon, de van annyi esze, hogy időben konstatálja, milyen felesleges megjegyzés is lenne ez a részéről.

– Akkor ez – mutat egy másikra.

– Nézd – emelem le a csizmát és a megdörzsölöm az anyagát. – Ez hasított bőr, szóval nagyon könnyen megsérül. Nem valami strapabíró darab.

– Mégis milyen hosszú időre tervezel te cipőt venni? – hökken meg és nem is agyal az elhangzottakon, csak őszintén kibukik belőle a kérdés.

– Minél hosszabb ideig bírja, annál jobb. – Kevés lehetőség adódik, hogy beszerezzek efféle darabokat, arról nem is beszélve, hogy Chester ragaszkodik ahhoz, hogy ő finanszírozza a vásárlást. Ha már így alakult és ennyire hajthatatlan, egy jó, tartós darabot szeretnék, hogy még sokáig ne kelljen újat venni.

Chester elhallgat, tekintetét rám tapasztja és engem figyel. Most jut eszembe, hogy még mindig rajtam van a sapkája és a sálja. Ő elegáns pulcsit, farmert és bokacsizmát visel, hajának minden szála tökéletes oldalra simítva áll, kezeit kabátjának zsebébe süllyeszti, arca halványpiros. Szemének színe semmihez sem fogható, zöldeskék. Azt a fotót juttatja eszembe, amit az iskolai gépen láttam a Karib-tenger vízéről.

– Mindentől függetlenül… – kezd bele valamivel halkabban, majd elfordítja a fejét. – Neked milyen típus tetszik?

– Tessék? – lepődöm meg.

– Melyik cipő tetszene? – ismétli meg a kérdését, de némileg átfogalmazza, mintha csak arról lenne szó, hogy nem értem. De nem erről van.

Döbbenten állok a kérdése előtt és hirtelen fogalmam sincs, mit kéne felelnem. Mióta csak az eszemet tudom, sosem számított, hogy mi az, ami tetszik. Az számított, hogy mi van és mire telik. Sose figyeltem, hogy kedvemre való-e az adott ruhadarab színe vagy típusa, és ugyanígy nem voltam válogatós se az ételek, se a tárgyak tekintetében. Nem vágyakoztam olyan dolgok iránt, amik elérhetetlenek voltak számomra, egyszerűen csak örültem annak és elfogadtam azt, ami volt.

– Én… Ne-nem is tudom – hebegem, mert teljesen váratlanul ér a kérdés.

Furán érzem magam, amiért nem tudok válaszolni a kérdésére, de ami még furcsább, hogy Chester nem nevet ki. És holt biztos, hogy nem azért, mert érti, mi folyik itt.

– Mi a kedvenc színed? – kérdi végül.

Nem tudom, lehet-e egyáltalán kedvencnek nevezni, de azt tudom, mit kedvelek.

– A piros.

– Egy piros cipő egyáltalán nem fog illeni az egyenruhánkhoz – mondja ki az első dolgot, ami eszébe jut és fogalmam sincs, miért történik vagy mi váltja ki, de egy nagyon rövid és nagyon apró nevetést hallattok. Sietve a szám elé kapom a kezem és eltakarom vele az arcom alsó felét, de már késő, lebuktam.

Chester tágra nyílt szemekkel, teljesen megmeredve bámul rám és én őszintén nem tudom, mi járhat a fejében.

– Még sosem láttalak nevetni – ad hangot a gondolatainak. Halkan beszél, arckifejezése egyszerre megilletődött és tanácstalan, mint aki nem tudja, mihez kezdjen most, hogy nevetni látott.

– Ne haragudj! – rendezem a vonásaimat fürgén és leengedem a kezemet.

– De haragszom – közli rezzenéstelen arccal.

Nem is csoda, hisz ő magához képest eléggé önzetlenül felajánlotta, hogy csizmát vesz nekem, sőt még a kedvenc színemet is megérdeklődte, én meg kinevettem. Jó, igazából nem is rajta nevettem, sőt, voltaképpen azt se tudnám megmondani, egyáltalán miért nevettem. Egyszerűen csak ezt váltotta ki belőlem az, hogy a kedvenc színem tudatában Chester jóhiszeműen elsőnek arra gondolt, hogy az általam leggyakrabban viselt ruha-összeállításhoz nem fog illeni egy piros csizma. Számára, akinek nyilván ezek a dolgok meghatározóak, ez tűnt fontosnak megállapítani, erre meg azt éreztettem vele, hogy ez egy kinevetni való butaság.

Chester szólásra nyitja a száját, és én is ezt teszem, hogy őt megelőzve szabadkozni és mentegetőzni kezdjek, ám ekkor megjelenik köztünk Felicity.

– Nézzétek milyen klassz csizmát találtam! – mutatja fel az általa választott darabot és érdeklődve várja a jóváhagyásom.

Úgy fest, jó, időtálló anyagból van, a színe is előnyös módon sötét, ezért bólintok, majd megsimogatom a fejét.

– Szuper, ügyes vagy!

– Ez tetszik neked? – veszi ki Feli kezéből a csizmát Chester, majd megforgatja az ujjai között.

– Megéri az árát és strapabírónak látszik.

– De tetszik?

Megint zavarba hoz ezzel a kérdéssel, de szerencsére látja, hogy semmire nem megy nálam ezzel, úgyhogy a húgomhoz fordul.

– Neked tetszik?

– Igen! Olyan kis csinos az orra és kényelmes. – Mindig is nagyon törekedtem arra, hogy Felinek ne kelljen vagy minél kevésbé kelljen megtapasztalnia azt, hogy milyen örökösen nélkülözni és lemondani mindenről, amire csak vágyna.

– És van, amelyik jobban tetszik? – változtat a kérdésének tartalmán ravaszul Chester, mire Felicity lesüti a szemét, de nem felel. Nem akar hazudni.

– Szóval van – érti meg a reakcióját egy pillanat alatt Chester, aki bezzeg az ilyen helyzetekben remekül tud olvasni mások érzelmeiben.

– Vezess oda! – parancsolja a húgomnak, majd miután megindulnak, egy lépésre tőlem megtorpan és a válla felett visszanéz rám. – Te pedig, mire visszajövök, találj valamit, ami tetszik neked.

Új borító van!!

Következő rész:

Előző rész: 

A szívtelen fiú, 32.rész

A szívtelen fiú, 32.rész

 – Ez bűn ronda – jelenti ki Chester, mikor megmutatom neki a választásom. Behúzott nyakkal pislantok a közelünkben álló eladóra, mert szégyellem magamat és főleg Chestert, amiért ilyen jelzőkkel illeti a cipőket. Ráadásul esze ágában nincs halkabban beszélni vagy visszafogottabban fogalmazni és megválogatni a szavait.

– Neked komolyan ez tetszik? – mered rám kérdőn, de nem úgy tűnik, mint aki a véleményemre kíváncsi, hanem sokkal inkább úgy, mintha megerősítést és egyetértést várna a saját kijelentésével kapcsolatban.

Őszintén felelek.

– Nem az a lényeg.

– Mégis mi a lényeg, ha nem az, hogy jól nézzen ki? Jó, persze, legyen meleg, ha már ezért jöttünk… – áll előttem karbafont kezekkel.

– Ez a legolcsóbb – mondom neki őszintén.

Alaposan felmértem a bolt készletét, és hamar megállapítottam, melyik darab az, amelyikkel a legkevesebb pénzmennyiség elvesztegetésével úszhatom meg ezt a vásárlást.

– Kit izgat, mennyibe kerül?

– Engem! Szeretném kifizetni én, és nekem ez igenis nyomós indok!

– Nem akarom, hogy kifizesd – közli, majd engem vizslatva átfogalmazza a kijelentését. – Én fogom kifizetni.

– Köszönöm, de nem szeretnék tartozni senkinek – ellenkezem.

– Senkinek vagy nem? – vonja fel a szemöldökét kihívóan.

Neki pláne nem.

– Senkinek – ismétlem meg.

– Márpedig ezt a ronda cipőt biztosan nem fogjuk megvenni. Válassz egy normálisat! – fogalmazza meg egyértelműen az álláspontját.

A baj csak az, hogy olyan boltot választott, ahol a legolcsóbb cipőt sem engedhetem meg magamnak, nemhogy ennél drágábbat. Mindenképp én szeretnék fizetni, ezért más stratégiához folyamodom.

– Esetleg nem mehetnénk át egy másik boltba? – kérdezem, és természetesen valami egyszerű, márka nélküli termékkel teletömött olcsó helyre gondolok.

– Elvihetlek oda, ahova én járok – csillan fel a szeme, és megint az a gyermeki lelkesedésre emlékeztető kifejezés ül az arcán, miközben fogalma sincs, hogy az én szemszögemből milyen abszurd is az, amit mond.

Chester Cutland nem boltokban vásárolja a cipőit és a ruháit, hanem puccos szabókhoz és cipőkészítőkhöz jár, akik rászabják és varrják, amit megálmodik. Ő nem bajlódik olyasmivel, hogy felpróbáljon két különböző méretet, mert az egyik nagy, a másik meg kicsi és nem kell vállfákat tologatnia, hogy ráakadjon arra, ami kedvére való. Ő csak elképzeli, mire vágyna, szavakba önti, és elkészítik olyanra, hogy tökéletes passzoljon rá.

– Ne! – nyögöm kétségbeesetten. – Jó lesz ez – ragaszkodom inkább az általa rondának titulált, de legalább a boltban lévők közül a legolcsóbb darabhoz.

– Akkor én választok – szorítja össze a száját és megindul. Ennél rosszabb már nem is lehetne. Utána eredek és próbálom meggyőzni a kezemben tartott cipő előnyös tulajdonságairól, de hajthatatlan és mikor leemel egy olyat a polcról, aminek az árából nagyjából a kisebb lakást is vehetnék, teljesen összeroppanok.

A ronda cipőt a mellkasomhoz szorítva guggolok a cipőbolt polcai előtt és potyognak a könnyeim. Chester megretten, és először kétségbeesetten körbepislant, majd lassan elém ereszkedik.

– Fid… – szólít meg halkan, miközben kézfejemmel a könnyeimet törölgetem. – Miért sírsz? – kérdi teljesen tanácstalanul.

– Nekem nincs pénzem egy ilyen cipőre – bökök arra, amit az előbb kinézett magának, majd a kezemben szorongatott darabra pillantok. – Még erre sincs. De ha lenne, akkor sem ilyenekre szánnám!

– De hisz mondtam, hogy kifizetem!

– Mégis milyen alapon? – nézek a szemébe harciasan, de a könnyeim elhomályosítják a látásom. – Nem tudhatom, hogy mi lesz a jövőben. Mit csinálok, ha mondjuk visszaköveteled a cipő árát? Arról nem is beszélve, hogy ha már ennyire ragaszkodsz hozzá, inkább Felicity-nek vegyél újat!

– Mindkettőtöknek tudok újat venni – feleli és hangja megdöbbentően lágyan cseng. – Ez csak egy cipő, nem egy villa vagy egy sziget.

Bele sem merek gondolni, hogy vajon azért példálózik-e ezzel, mert a Cutland család vagyonából akár szigeteket is lehetne venni.

– Akkor sem szeretnék ilyen drágát – préselem össze az ajkam elszántan.

– Rendben – sóhajt, majd kihámozza az ujjaim közül a cipőt és visszateszi a polcra, majd a könyökömnél fogva felsegít.

Hála az égnek elhagyjuk a boltot és kint konstatálom, hogy időközben idehívatta a kocsiját, így beszállunk a hátsó üléssorra. Chester átnyújtja elegáns szövetzsebkendőjét, de nem merem összepiszkolni. Kiveszi a kezemből és két ujját az állam alá csúsztatva arra ösztökél, hogy felé fordítsam az arcom. Mikor megteszem, zsebkendőjével felitatja a könnyeimet.

– Nehogy azt hidd, hogy csak mert sírtál, elengedem ezt a dolgot – mondja, miközben kendőjével az arcomat simogatja. – Most hazamegyünk, felvesszük Felit és igenis beszerzünk két normális pár cipőt. És én fogok fizetni.

A hangja rendíthetetlenül és határozottan cseng, de mikor hozzáteszi a következő mondatot, mégis megnyugszom.

– De te döntheted el, hova menjünk.

Következő rész:

A szívtelen fiú, 33.rész
Előző rész:

A szívtelen fiú, 31.rész

A szívtelen fiú, 31.rész

 Chester már jobban néz ki napközben és az óráink végezetével szó nélkül lelép, de cseppet sem bánom. Dolgozni megyek és estig nem is hallok róla, egészen addig, míg a húgom áradozni nem kezd nekem.

– És képzeld, bocsánatot kértek tőlem! Azért is, hogy megvádoltak és azért is, hogy egyáltalán engem küldtek bevásárolni! – magyarázza csillogó szemekkel. – Cherceg fantasztikus volt! Egyáltalán nem volt ijesztő, mint legutóbb! Kiállt mellettem és megvédte a becsületemet, utána pedig haza is hozott! Nagyon örültem neki és nagyon jól esett, amit tett!

– Ennek örülök – simítom meg az arcát, mert csak az számít, hogy ő hogy érez. – És ezt neki is elmondtad? – érdeklődöm, mert azért mégiscsak fontos az is, hogy Chester megfelelő visszajelzést kapjon, és ne sértődjön meg, mert nem megfelelő a hála.

– Persze! Mondtam neki, hogy nagyon sokat jelent nekem, amit tett, és hogy eddig mindig te álltál ki mellettem, úgyhogy örülök, hogy van egy új barátom!

– És erre mit felelt? – kérdezem óvatosan, kicsit tartva a választól.

– Elpirult és elfordította a fejét, majd eltakarta az arcának egy részét. Szerintem örült neki – gondolkodott hangosan Feli.

Felicity rettentően jól tud olvasni mások érzéseiben, könnyen megállapítja, ki mire gondol és ahhoz képest, milyen fiatal, érzelmileg nagyon érett. Mégis nehezen hiszem, hogy Chester csak úgy elpirul és örül annak, ha egy kislány a barátjának nevezi. Ráadásul egy cseppet sem rangos és előkelő kislány. Vajon mit lát Feliben, amiért kedveli? Nyilván én tudom róla, hogy mennyire fantasztikus lány és mennyi szeretet meg jóság lakozik benne, de Chester az ilyesmit nem szokta észlelni és pláne nem szokta értékelni.

Ugyanakkor örömöt érzek, amiért a húgom boldog és ennyivel is kellemesebb az élete és valahol annak is örülök, hogy Chester képes volt felfogni, miért nem kezelte jól a helyzetet és korrigálni a tetteit. Olyan dolog ez a részéről, ami bár így volna normális, mégis hálát érdemel és megerősítést abban, hogy jól cselekedett. Mikor Feli magamra hagy, előveszem a telefonom és megnyitom a Chesterrel közös SMS felületet. Még soha nem írtam neki magamtól, mindig választ adtam valamire, vagy tájékoztattam róla, hogy elvégeztem az általa kijelölt feladatot vagy épp leckét. De csak úgy a semmiből, számára nem előnyös indokból még sosem teremtettem vele kapcsolatot magamtól. Ujjaim a telefonom gombjain dobolnak, de fogalmam sincs, mit kellene írnom. Jó lenne valami mondvacsinált indokkal felkeresni, de például a „nem kell segítség a háziddal?” kérdés elég provokatívan hangzana és tuti kikérné magának. Nem akarom elrontani azt, ahova újabban eljutottunk, főleg most nem, hogy Feli is belekeveredett. Szeretnék neki szemtől szembe köszönetet mondani, mert még ha meg sem érdemli, én így érzem helyesnek, ám ahhoz sincs merszem, hogy megkérjem, találkozzunk egy percre. De várni se szeretnék holnapig, mert mi van, ha megsértődik, amiért nem hálálkodtam neki azonnal?

Végül lényegretörő üzenetet küldök: Köszönöm, hogy kiálltál a húgomért!

A válasz néhány percen belül meg is érkezik: Sétálni van kedvem.

Hát ennek aztán semmi köze semmihez, de ettől még értem a célzást. Ez egyértelműen egy olyan dolog, amit nem tudok helyette megcsinálni, ezért bizonyára azt szeretné, ha csatlakoznék hozzá. Felrángatom a télikabátomat az egyenruhámra és kimegyek a Cutland birtok udvarára.

Chester hamar feltűnik a színen, elegáns fehér szövetkabátot visel sötét nadrággal, összeillő sapkával és sállal.

Szakad a hó, mi pedig csendben elhagyjuk a birtokot.

– Köszönöm, hogy kiálltál a húgomért – ismétlem meg azt, amit írásban is közöltem vele, hisz egyáltalán nem reagált rá.

– Próbáltam megvalósítani, amit mondtál – feleli, és ahogy rápillantok, észreveszem, hogy arcának fehér bőre kipirosodott a hidegben. Kicsit összezavarodottnak tűnik, vagy épp tanácstalannak. Talán az a gond, hogy megtette, amit kértem, de mégsem értette meg. Számára még mindig nem világos, mi is történik körülötte, mit okoz másoknak és mit tesz velük a szívtelensége, hiába mondjuk, hogy jó cél vezérli. Egyszerűen fogalma nincs a világról és a valóságról, mert az ő valósága olyan, akár egy tündérmese. Mikor ilyeneken gondolkozom, mindig eljutok arra a pontra, hogy úgy érzem, mi van, ha nem hibáztathatom őt… Az utóbbi időben nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Chester gyakorta nincs tudatában annak, mit okoz másoknak. Nem mintha mentesíthetnénk valakit a rossz tettei alól, csak mert nem érzi azok súlyát és nincs tisztában a következményekkel. De ez a fiú mellettem egy tizenhat éves gyerek, akit pont olyan szívtelennek neveltek a szülei, amilyenek ők maguk és sosem tanították meg neki az élet igazi értékeit. Nem csak mostanában, de újabban többször is tapasztaltam, hogy mikor Chester szemeibe néztem, egy vergődő gyermeket láttam, akinek konkrétan fogalma sincs semmiről. Nem tudom, milyen lehet így élni. Nem tudom, mit érez, mikor rájön valamire vagy esetleg belátja, hogy valamiben hibázott. Ugyanakkor lényem egy része nem is kíváncsi rá, mert mindettől függetlenül nincs joga és soha nem is volt joga úgy bánni velem, ahogy.

Az zökkent ki a gondolkodásból, hogy fázom. A cipőm nem elég vastag, nincs rajtam pulcsi és a harisnyám se elég vastag. Nincs se sapkám, se sálam és az utóbbi időben túlságosan is hozzászoktam, hogy fűtött kocsiban fuvaroznak mindenfelé.

A hó egyre nagyobb és sűrűbb pelyhekben hullik alá, Chester megáll, így én is eképpen teszek. Lehúzza elegáns bőrkesztyűjét és lassan kinyújtja jobbját, és hagyja, hogy a hópelyhek bele hulljanak. Kipirult arcával olyan, akár egy kisgyerek, aki most először lát havat. Talán szereti, mikor havazik?

Ott állok a járda közepén és őt nézem, mire felém fordul és tekintete végigsiklik rajtam, mintha csak most venné észre, hogy én is itt vagyok. Visszahúzza a kezét, majd letekeri babakék sálját és a nyakam köré igazítja, és mielőtt ellenkezni tudnék, a sapkája is a fejemre kerül.

– Miért vagy ilyen lengén öltözve? – kér számon, miközben a füleimre igazítja a sapkáját, majd kecses ujjai a kabátom alá gyűrik a sál két végét. – Ez a cipő nem ilyen időhöz való. Miért nem másikat vettél fel?

– Csak ez van – felelem halkan, mert az igazság. Ujjai megdermednek és szemei tágra nyílnak, de nem kommentálja a hallottakat. Helyette megragadja a csuklómat és az első bolt felé húz, ami útba akad.

– Ne, nincs erre most pénzem! – ellenkezem halkan a bejárat előtt, mert nem akarom, hogy a járókelők meghalljanak bennünket.

– Nekem van – érkezik a rideg, tárgyilagos válasz.

– Ne! Nem kell, köszönöm. J-jó ez így! – próbálkozom tovább, mert egyáltalán nem szeretnék tartozni neki.

– De hisz reszketsz! – fordul szembe velem hirtelen, tekintete megvillan.

Tovább ellenkezem, próbálok hatni rá, de csak felmérgesítem. Azt teszi, amihez a legjobban ért. Megzsarol.

– Idehallgass, Fiddling! Ha nem mész be most azonnal és nem választasz magadnak egy meleg lábbelit, felvásárolom az összes cipőt, amit csak árulnak és mindet bezsúfolom a lakrészetekbe!

Következő rész:

A szívtelen fiú, 32.rész

Előző rész:

A szívtelen fiú, 30.rész

A szívtelen fiú, 30.rész

 – Mr. Cutland fél a vértől, ennyi az egész – mondja a doktornő könnyedén.

Chester fél a vértől? Ez annyira… Nem illik hozzá. Nem illik abba a képbe, amit magáról kialakított.

– Magának aztán van bőr a képén! Hogy meri elfecsegni… – kezd tajtékozni Chester, aztán elhallgat és rám pillant. – Akarom mondani, nem félek tőle.

– Dehogynem! Egyenesen retteg. Te is a tanúja lehettél Fidelia. Ha a fiatalúr vért lát, elterül – mosolygott jókedvűen a doktornő.

– Hallgasson már!

– Ami azt illeti, ez egy jó kis előnyhöz juttathat minket – folytatja. – Fidelia, ha zaklat téged ez az alak, már tudod, hogy ütheted ki őt.

Elképzelni nem tudom, honnan van ennyi bátorsága ennek a nőnek. Tiszta sor, hogy nem a tudatlansága áll a háttérben, hiszen tisztában van Chester hatalmával és családjának befolyásával. Egyszerűen csak… Nem érdekli.

– Elegem van magából! – jelenti ki Chester, majd kirobog a rendelőből, én pedig megköszönve a segítséget a doktornőnek, utána sietek.

– Szemét banya! Mégis mit képzel magáról? – pufog Chester, majd olyan hirtelen torpan meg, hogy a hátának ütközöm.

– Ne haragudj, hogy miattam kellett vért látnod – vizslatom elmélyültem a földet.

– Csak, hogy tisztázzuk. Nem félek a vértől – köti az ebet a karóhoz.

– Rendben.

– Csak nem szeretem a látványát – folytatja, mire tágra nyílt szemekkel kapom fel a fejem és így meredek rá. Bármit is mondana, én annyiban hagynám, nem firtatnám, és nem merném felhasználni ellene. Nincs oka őszintének lenni és elismerni a gyengéségét, mégis ezt teszi.

– Mégis ki szereti? – ingatja a fejét fintorogva.

– Senki – erősítem meg. Újdonsült tudásom birtokában új ötletem támad, így ismét megszólalok. – Tudod Felicity úgy van a megbélyegzéssel, ahogy te a vérrel. Nem szereti. Azzal, hogy pénzt adtál azoknak a lányoknak, azt üzented: Felicity meglopott titeket, de én kárpótoltalak benneteket. Olyan ez, mintha azt mondanám neked, teljesen rendben van, hogy így érzel a vérrel a kapcsolatban, de azért én szétkürtölöm a suliban, hogy mától senki ne merjen vérezni, mert akkor miatta ájulsz el.

Nem tökéletes a hasonlatom, de úgy érzem, így elérhet hozzá az, amit tegnap óta próbálok megértetni vele. Csendben hallgat, így ismét lehajtom a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem.

– Értem – mondja végül halkan, majd lágy érintést érzek a hajamon. Nem simogat, csak a fejemen nyugtatja a tenyerét, és közben féloldalasan elfordul, mégis teljesen életidegen módon van benne egy fajta bensőségesség.

Természetesen esze ágában nincs bocsánatot kérni, de valami affélével próbálkozik.

–  Igyekszem valahogy jóvátenni – ígéri, aztán elenged és magamra hagy.

Kiegyenesedem, és csak bámulok utána, majd megérintem a fejem tetejét. Fogalmam sincs, hogy kéne éreznem magamat, ezért inkább megrázom a fejem és az osztályterem felé veszem az irányt.

Chester már a helyén ül, mikor megérkezem, és bár fehér bőrének hála sosincs túl telt színben, most mégis sápadtabbnak tűnik a szokásosnál. Talán az ájulás miatt van? A lábaim maguktól visznek előre és ellépek a saját padom mellett, hogy aztán az övéhez menjek. Elé guggolok, hogy megtaláljam a tekintetét.

– Akarod, hogy vegyek neked valamit a büfében? – teszem fel úgy a kérdést, hogy az még véletlenül se legyen árulkodó a többiek számára. Chester csak bámul rám, zöldeskék szemei kicsit opálosak és valahogy elveszettnek tűnik. A zakója belsejéhez nyúl és előhúzza a kártyáját, majd csendesen annyit mond:

– Igen.

A büfében veszek neki csokit és vizet, mert úgy ítélem meg, most leginkább ilyesmire lehet szüksége. Mikor visszaérek az emeltre, épp kitámolyog az osztályteremből. Próbálja tartani felsőbbrendűségét sugárzó járását, de amint kiér, megszédül, így sietve mellélépek és oldalról megtámasztom.

– Nem… Nem reggeliztem – simítja tenyerét a hasára és még rosszabb színben van, mint öt perccel ezelőtt, mikor magára hagytam. Balját átveti a vállamon, én pedig sietve kinyitom a csokit és a vizet, majd szabad kezébe nyomom, ő pedig nehézkesen harap egyet a tejcsokoládéból, aztán nekilát elmajszolni.

Fáradtan és meggyötörtnek látszik, de ami még megdöbbentőbb, hogy kimutatja a gyengeségét. Iszik néhány kortyot, én pedig visszaveszem a palackot és hagyom, hogy rám nehezedjen. Feje kicsit oldalra csuklik, és az enyémnek dönti. Óvatosan elvezetem a legközelebbi padhoz és leültetem, de egyelőre állva maradok.

– Akarod, hogy idehívjam a sofőröd? Beszélek az igazgatóval, hogy nem érzed jól magad – indulok meg, de elkapja a csuklómat és lehúz maga mellé.

Dermedten ülök, ő pedig fejét a vállamra hajtja.

– Hagyd, nem kell. Csak hadd pihenjek becsengetésig! – Vagy álmodom, vagy megőrültem. Bármelyikről is van szó, az biztos, hogy ez nem valóság. Chester Cutland száját ugyanis egy gyengéd, fáradt és kiszolgáltatott kérés hagyja el.

– Rendben – felelem halkan, szinte suttogva.

Lehunyt szemekkel szuszog a vállamon, és így föntről rálátok az arcára. Bőre fehér és sima, pillái világosszőkék, már-már fehérek, mint a haja. A frizurája, a ruhája és a megjelenése még ebben a helyzetben is kifogástalan, és kétségtelen, hogy ő a legszebb fiú, akivel valaha találkoztam. Az arcát figyelem, valahogy nem tudom elfordítani a fejem és megérzem kellemes, letisztult illatát. A szívem elárul és nagyot dobban. Kényszerítem magam, hogy elfordítsam a fejem, és dühös vagyok magamra, amiért képes vagyok helyesnek találni, csak mert ez egyszer csendben van és nem bánt. Utálom, hogy újabban kedves és őszintén nagylelkű velem. Utálom, hogy jól jönnek a dolgok, amiket értem tesz és utálom, hogy el kell fogadnom a segítségét. Utálom, hogy kedves a húgommal is és utálom, hogy Feli kedveli őt. Utálom, hogy ilyen apró jóságokat tesz csupán, amik töredékét „fizetik vissza” csupán annak a rengeteg gonosz dolognak, amit velem tett, mégis eléri vele, hogy kevésbé utáljam.  De legjobban mégis azt utálom, hogy miközben a vállamon alszik, csendben és nyugodtan, nekem hevesen ver a szívem miatta.

Következő rész:

A szívtelen fiú, 31.rész
Előző rész:

A szívtelen fiú, 29.rész