A szívtelen fiú, 31.rész

 Chester már jobban néz ki napközben és az óráink végezetével szó nélkül lelép, de cseppet sem bánom. Dolgozni megyek és estig nem is hallok róla, egészen addig, míg a húgom áradozni nem kezd nekem.

– És képzeld, bocsánatot kértek tőlem! Azért is, hogy megvádoltak és azért is, hogy egyáltalán engem küldtek bevásárolni! – magyarázza csillogó szemekkel. – Cherceg fantasztikus volt! Egyáltalán nem volt ijesztő, mint legutóbb! Kiállt mellettem és megvédte a becsületemet, utána pedig haza is hozott! Nagyon örültem neki és nagyon jól esett, amit tett!

– Ennek örülök – simítom meg az arcát, mert csak az számít, hogy ő hogy érez. – És ezt neki is elmondtad? – érdeklődöm, mert azért mégiscsak fontos az is, hogy Chester megfelelő visszajelzést kapjon, és ne sértődjön meg, mert nem megfelelő a hála.

– Persze! Mondtam neki, hogy nagyon sokat jelent nekem, amit tett, és hogy eddig mindig te álltál ki mellettem, úgyhogy örülök, hogy van egy új barátom!

– És erre mit felelt? – kérdezem óvatosan, kicsit tartva a választól.

– Elpirult és elfordította a fejét, majd eltakarta az arcának egy részét. Szerintem örült neki – gondolkodott hangosan Feli.

Felicity rettentően jól tud olvasni mások érzéseiben, könnyen megállapítja, ki mire gondol és ahhoz képest, milyen fiatal, érzelmileg nagyon érett. Mégis nehezen hiszem, hogy Chester csak úgy elpirul és örül annak, ha egy kislány a barátjának nevezi. Ráadásul egy cseppet sem rangos és előkelő kislány. Vajon mit lát Feliben, amiért kedveli? Nyilván én tudom róla, hogy mennyire fantasztikus lány és mennyi szeretet meg jóság lakozik benne, de Chester az ilyesmit nem szokta észlelni és pláne nem szokta értékelni.

Ugyanakkor örömöt érzek, amiért a húgom boldog és ennyivel is kellemesebb az élete és valahol annak is örülök, hogy Chester képes volt felfogni, miért nem kezelte jól a helyzetet és korrigálni a tetteit. Olyan dolog ez a részéről, ami bár így volna normális, mégis hálát érdemel és megerősítést abban, hogy jól cselekedett. Mikor Feli magamra hagy, előveszem a telefonom és megnyitom a Chesterrel közös SMS felületet. Még soha nem írtam neki magamtól, mindig választ adtam valamire, vagy tájékoztattam róla, hogy elvégeztem az általa kijelölt feladatot vagy épp leckét. De csak úgy a semmiből, számára nem előnyös indokból még sosem teremtettem vele kapcsolatot magamtól. Ujjaim a telefonom gombjain dobolnak, de fogalmam sincs, mit kellene írnom. Jó lenne valami mondvacsinált indokkal felkeresni, de például a „nem kell segítség a háziddal?” kérdés elég provokatívan hangzana és tuti kikérné magának. Nem akarom elrontani azt, ahova újabban eljutottunk, főleg most nem, hogy Feli is belekeveredett. Szeretnék neki szemtől szembe köszönetet mondani, mert még ha meg sem érdemli, én így érzem helyesnek, ám ahhoz sincs merszem, hogy megkérjem, találkozzunk egy percre. De várni se szeretnék holnapig, mert mi van, ha megsértődik, amiért nem hálálkodtam neki azonnal?

Végül lényegretörő üzenetet küldök: Köszönöm, hogy kiálltál a húgomért!

A válasz néhány percen belül meg is érkezik: Sétálni van kedvem.

Hát ennek aztán semmi köze semmihez, de ettől még értem a célzást. Ez egyértelműen egy olyan dolog, amit nem tudok helyette megcsinálni, ezért bizonyára azt szeretné, ha csatlakoznék hozzá. Felrángatom a télikabátomat az egyenruhámra és kimegyek a Cutland birtok udvarára.

Chester hamar feltűnik a színen, elegáns fehér szövetkabátot visel sötét nadrággal, összeillő sapkával és sállal.

Szakad a hó, mi pedig csendben elhagyjuk a birtokot.

– Köszönöm, hogy kiálltál a húgomért – ismétlem meg azt, amit írásban is közöltem vele, hisz egyáltalán nem reagált rá.

– Próbáltam megvalósítani, amit mondtál – feleli, és ahogy rápillantok, észreveszem, hogy arcának fehér bőre kipirosodott a hidegben. Kicsit összezavarodottnak tűnik, vagy épp tanácstalannak. Talán az a gond, hogy megtette, amit kértem, de mégsem értette meg. Számára még mindig nem világos, mi is történik körülötte, mit okoz másoknak és mit tesz velük a szívtelensége, hiába mondjuk, hogy jó cél vezérli. Egyszerűen fogalma nincs a világról és a valóságról, mert az ő valósága olyan, akár egy tündérmese. Mikor ilyeneken gondolkozom, mindig eljutok arra a pontra, hogy úgy érzem, mi van, ha nem hibáztathatom őt… Az utóbbi időben nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Chester gyakorta nincs tudatában annak, mit okoz másoknak. Nem mintha mentesíthetnénk valakit a rossz tettei alól, csak mert nem érzi azok súlyát és nincs tisztában a következményekkel. De ez a fiú mellettem egy tizenhat éves gyerek, akit pont olyan szívtelennek neveltek a szülei, amilyenek ők maguk és sosem tanították meg neki az élet igazi értékeit. Nem csak mostanában, de újabban többször is tapasztaltam, hogy mikor Chester szemeibe néztem, egy vergődő gyermeket láttam, akinek konkrétan fogalma sincs semmiről. Nem tudom, milyen lehet így élni. Nem tudom, mit érez, mikor rájön valamire vagy esetleg belátja, hogy valamiben hibázott. Ugyanakkor lényem egy része nem is kíváncsi rá, mert mindettől függetlenül nincs joga és soha nem is volt joga úgy bánni velem, ahogy.

Az zökkent ki a gondolkodásból, hogy fázom. A cipőm nem elég vastag, nincs rajtam pulcsi és a harisnyám se elég vastag. Nincs se sapkám, se sálam és az utóbbi időben túlságosan is hozzászoktam, hogy fűtött kocsiban fuvaroznak mindenfelé.

A hó egyre nagyobb és sűrűbb pelyhekben hullik alá, Chester megáll, így én is eképpen teszek. Lehúzza elegáns bőrkesztyűjét és lassan kinyújtja jobbját, és hagyja, hogy a hópelyhek bele hulljanak. Kipirult arcával olyan, akár egy kisgyerek, aki most először lát havat. Talán szereti, mikor havazik?

Ott állok a járda közepén és őt nézem, mire felém fordul és tekintete végigsiklik rajtam, mintha csak most venné észre, hogy én is itt vagyok. Visszahúzza a kezét, majd letekeri babakék sálját és a nyakam köré igazítja, és mielőtt ellenkezni tudnék, a sapkája is a fejemre kerül.

– Miért vagy ilyen lengén öltözve? – kér számon, miközben a füleimre igazítja a sapkáját, majd kecses ujjai a kabátom alá gyűrik a sál két végét. – Ez a cipő nem ilyen időhöz való. Miért nem másikat vettél fel?

– Csak ez van – felelem halkan, mert az igazság. Ujjai megdermednek és szemei tágra nyílnak, de nem kommentálja a hallottakat. Helyette megragadja a csuklómat és az első bolt felé húz, ami útba akad.

– Ne, nincs erre most pénzem! – ellenkezem halkan a bejárat előtt, mert nem akarom, hogy a járókelők meghalljanak bennünket.

– Nekem van – érkezik a rideg, tárgyilagos válasz.

– Ne! Nem kell, köszönöm. J-jó ez így! – próbálkozom tovább, mert egyáltalán nem szeretnék tartozni neki.

– De hisz reszketsz! – fordul szembe velem hirtelen, tekintete megvillan.

Tovább ellenkezem, próbálok hatni rá, de csak felmérgesítem. Azt teszi, amihez a legjobban ért. Megzsarol.

– Idehallgass, Fiddling! Ha nem mész be most azonnal és nem választasz magadnak egy meleg lábbelit, felvásárolom az összes cipőt, amit csak árulnak és mindet bezsúfolom a lakrészetekbe!

Következő rész:

A szívtelen fiú, 32.rész

Előző rész:

A szívtelen fiú, 30.rész