Hát itt vagyok. Az első napom az egyetemen. Boldogan vigyorogva bámulok fel a hatalmas épületre.
- Hát itt vagyok – mondom ezúttal hangosan, egyrészt
magamnak, másrészt az egyetemnek, majd izgatottan a magasba emelem és széttárom
a karom, mintha megölelhetném a krémszínű falakat. Ám a jobb kézfejem
beleütközik valamibe. Lomhán oldalra pillantok és Shiloh Rye-t találom magam
mellett, kezemmel az arcában. Elkerekedik a szemem és gyorsan elkapva a kezem,
hátrahőkölök.
- Bocsánat! Ne haragudj! – mentegetőzöm sietősen.
Nagyot sóhajt, kezeit karbafonja mellkasa előtt és rám
pillant.
- Már megint te? – kérdezi, de testével nem fordul
felém.
Alulra fekete farmert húzott bőr bokacsizmával, felülre
pedig egy fehér garbót, aminek nyakrésze takarja az állát és elegáns hosszú,
barna szövetkabátot. A haja kiskora óta sötétbarna egy egészen különleges
sötétvörös árnyalattal, trendi frizurája pont úgy áll, mint amivel reggel egy
mesterfodrász töltött legalább másfélórát, hogy ilyen legyen. Haja a füle
vonalában és az alatt rövidebb, fölötte pedig hosszabb, puhának tűnő, középtől
kicsit balrább lévő választékkal, elegánsan két oldalra fésülve és állítva.
Összességében pont úgy néz ki, mint aki most lépett ki egy férfimagazin
címlapjáról. Bár, ha jobban belegondolok, tényleg szerepelt ilyen újságban,
szóval ez még csak nem is drámai túlzás a részemről.
Mivel nem felelek, csak bámulok rá, megforgatja szemét
és magamra hagy. Kinyújtom rá a nyelvem, hisz úgyis háttal áll nekem, majd nagy
levegőt veszek és megrázom magam. A legkevésbé sem szeretnék ezzel a
felfuvalkodott alakkal foglalkozni.
Sajnos arra nincs lehetőségem, hogy nagy ívben
elkerüljem, ugyanis minden óránk közös lesz, hiszen egyidősek vagyunk, ráadásul
ugyanarra a szakra járunk. Szerencsére végre Louka is befut, így együtt lépünk
be az egyetem épületébe.
- Délután már edzésetek lesz? – érdeklődik, mikor leülünk
az előadóterem középtáján lévő üléssor két székére.
- Nem egészen. A jelentkezett gólyák képességeit mérik
fel, kiosztják a koli szobákat meg ilyenek.
- Én már kaptam egy csodálatos egyágyas szobát – dől
hátra elégedetten.
- Hogyne, a városunk fényesen ragyogó csillagának ez a
minimum – hajbókolok, ő pedig vigyorogva élvezi.
- Ha
belegondolsz, ez elég logikus. Ti csapatemberek lakjatok is együtt, szokjátok
meg egymást, de aki egyedül lép a harcmezőre, annak csak nyűg alkalmazkodni
valaki máshoz – magyarázza egy apró vállrándítás közepette.
- Várj! Mi van? – dermedek meg, mikor eljut a
tudatomig, mit is mondott. – Közös… szoba? – nyelek egy hatalmasat.
- Cseppet sem lep meg, hogy erre nem gondoltál –
jegyzi meg Louka és szokás szerint egyáltalán nem hatja meg a
szerencsétlenkedésem.
Jószagú ég! Nem lakhatok a lány koliba! Nem, mert fiú
vagyok. A fiú-koliba fognak beosztani. Fiúkkal.
- L-L-Lou – rángatom meg a barátom könyökét, de közben
tágra nyílt szemekkel magam elé meredek. – Ne-nem kérhetnél mégis kétágyas
szobát?
- Wow, most bezzeg szokatlanul gyorsan jár az agyad! –
dicsér meg szórakozottan. – Sajna ez nem opció. Más szekcióba vagyunk.
- És akkor mégis mit csináljak? – fordulok felé
kétségbeesetten.
- Keress magadnak egy megbízható, jóravaló srácot és
ne meztelenkedj – tanácsolja.
Jóravaló? Megbízható? Lassan oldalra fordítom a fejem
és hátrapillantok. A hátsó sorok egyikében ott ül Shiloh Rye, egyedül, a
könyvét lapozgatva. Az száz százalék, hogy vele semmiképp se kerülhetek össze!
Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy ezt megakadályozzam. Bár amúgy sem
tettem rá jó első benyomást, szóval valószínűleg ő se akarna velem lenni…
- Gondolom, arról álmodozni, hogy van egy másik fiúnak
öltözött lány a csapatban, nem volna célravezető – dünnyögöm ismét
előrefordulva, majd a padra fektetem karjaimat és ráhajtom a fejem.
- Nem látok rá sok esélyt – ért egyet Louka, a
bíztatás nagy mestere.
- Ezt nem gondoltam át eléggé – folytatom.
- Ja, hát gondolkodni azt nem nagyon szoktál – helyesel ismét.
- Tudod mit? – csapok az asztalra eltökélten. A hirtelen
mozdulatom és hangom felemelése következtében egy kettővel előttünk ülő srác
ijedten összerezzen, míg Louka a rá jellemző higgadtsággal, karbafont kezekkel
figyel engem. – Vettem már ennél nehezebb akadályokat is! Majd megoldom
valahogy! A lényeg, hogy hokizhatok!
- És ahogy mindig, most is fél perc alatt túltetted
magad az egészen – bólogat elismerően.
Most mit búslakodjak feleslegesen? Inkább próbálok
pozitívan tekinteni a jövőbe. Így lehet a legeredményesebben túlélni és Louka
jól ismer, hogy tudja, nálam ez már csak így megy. Épp ezért nem aggasztja, ha
valami problémával kerülök szembe, nem keres helyettem megoldást, csak kivárja,
hogy túltegyem magam rajta és segít, ha közben szükségem van rá.
- Csak egy a lényeg: semmiképp se kerülhetek egy
szobába Shiloh Rye-jal – jelentem ki Lou-nak, aki sokatmondó pillantással
nyugtázza a hallottakat.
Bónuszjelenet
Kabátom zsebébe dugom a kezem és felnézek a magas
épületre. Jó döntés volt hazajönni. Kifújom a benntartott levegőmet, ami a
hidegben rögtön meglátszik. Ez a világ legeslegjobb vidéke: mindig tél van,
gyönyörű a táj és klasszisok a téli sportok. Ide születni kell.
Arra leszek figyelmes, hogy a tegnapi törpe, aki nekem
jött a folyosón, nem sokkal előttem áll és magában beszél.
- Hát itt vagyok – közli, csak az ég tudja, kivel.
Felvonom a szemöldököm, de a szám sarkában mosoly bujkál, mert szórakoztatónak találom
a jelenetet.
Megindulok felé, ám amikor megállok mellette, hogy kedves
megjegyzést tegyek azzal kapcsolatban, hogy a normális emberek nem csevegnek
épületekkel, váratlanul kitárja karjait és arcon csap. Nem mozdulok, türelmesen
megvárom, hogy észrevegye magát és elkapja a kezét, majd mikor megtörténik,
lemondóan sóhajtok egy hatalmasat.
Valamiért a szeleburdi mihaszna alakok mindig
megtalálnak.
Következő rész:
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése