Nem tudom, újabban honnan merítem ezt a rengeteg bátorságot, de Chester Cutlandet csak úgy, szó nélkül hátrahagyni hatalmas meggondolatlanság. Fogalmam sincs, mit kellene tennem, így csak állok a lakrészünk ajtajában és mélyeket lélegezve a földre rogyok. Menjek vissza? Nem akarok. Chester nem ír és nem hív, így abba a hitbe ringatom magam, hogy nincs már rám szüksége és elengedett.
Szombaton egésznap
Whitney-nél dolgozom, vasárnap pedig a kínai boltban, Mrs. Kimnél. Vasárnap
hatkor fáradtan hagyom el az üzletet, de legalább annyi könnyebbségem van, hogy
Howard hazavisz. Ugyan félve lépek be a Cutland birtokra, Chester nincs sehol,
így biztonságban eljutok a lakrészünkhöz. Felicity szerencsére nem csacsog a
hétvégén Chesterről, ugyanis elég okos ahhoz, hogy ne élje magát bele teljesen
egy bizonytalanabb dologba. Látom rajta, hogy reménykedik a közös út
megvalósulásában, de nem mondja.
Hétfőn együtt szállunk be
Howard kocsijába, ám odabent nem csak a sofőr fogad minket.
- Cherceg! – pillantja
meg életem megkeserítőjét boldogan Felicity és lelkesen bemászik mellé a
középső ülésre. Legalább nem nekem kell Chester szomszédjában ülni.
- Jó reggelt! – köszön
mosolyogva Chester és az a kedvesnek tűnő mosoly teljesen ismeretlen a
számomra.
- Jó reggelt! – motyogom.
Fehér nadrágot visel, az
egyenruhánk fehér ingével és elegáns zöldeskék kardigánnal, ami kiemeli
szemének színét. Cipője hófehér, hosszú, világosbarna szövetkabátja úgy öleli
körbe, akár egy palást. Fehér bőre sima és tökéletes, hidrogénszőke hajának
minden szála úgy áll, oldalra simítva, ahogyan mindig. Vajon tényleg ilyen egy
herceg?
Elkapom róla a tekintetem
és ölembe ejtettem kezemet figyelem inkább.
- Hogy-hogy itt vagy,
Cherceg? – érdeklődik Feli kíváncsian. – Be is jössz velem? – mocorog
izgatottan az ülésen.
- Délután visszajövök
Fiddlinggel – feleli Chester, kinyilvánítva ezzel, hogy ma reggel nem azért
csatlakozott hozzánk, hogy Felicity villoghasson vele a z osztálytársai előtt.
- Fiddling? – kérdez
vissza értetlenül Feli. Édes Istenem.
- A nővéred – feleli
könnyedén Chester és szemmel láthatólag nem izgatja a dolog.
- Miért hívod
Fiddlingnek? – pislog nagyokat Felicity, hol rám, hol Chester pillantva. Semmi
nem jut eszembe, az agyam kiürül és fogalmam sincs, hogy kellene kikerülnöm a
kérdést vagy megmagyaráznom a dolgot.
- Nem is tudom – szólal
meg Chester, mire felékapom a fejem és döbbenten tapasztalom, hogy az arcán ülő
kifejezés valóban arról árulkodik, hogy nem emlékszik. Aztán látható, ahogyan
megvilágosodik, majd kicsit mintha pánikolna.
- Valamiért csak
kitaláltad – unszolja Feli mit sem sejtve. – Ez is olyan beszédes becenév, mint
a Cherceg? Mit jelent a Fiddling?
- Hegedülőt! – vágja rá
olyan hirtelen Chester, hogy összerezzenek.
- Hegedülő? – ismétli a
húgom.
- Igen. A nővéred
hegedült nekem egyszer, én meg elkezdtem… Így hívni – fejezi be a mondatot
vonakodva.
- Te tudsz hegedülni? –
fordul felém meghökkenve Felicity.
- Nem tud – adja meg a
választ helyettem Chester sietősen. – Elég… rosszul szólt.
- Ó! Szóval ez amolyan
aranyos viccelődös becenév! – mosolyog Feli jókedvűen.
- Igen – bólintok, de
inkább csak előre felé nézek, mint rájuk.
- Megérkeztünk – jelenti be
Howard, ügyesen kimentve leginkább engem a további kínos szituációból, mire
fürgén kiszállok, hogy Felicity útnak indulhasson.
- Akkor délután, Cherceg!
– búcsúzik Chestertől, aki csak bólint és int neki. – Szia, Fid! – köszön nekem
is Feli, majd beszalad az iskolába.
Leengedem a vállaimat és
kellemetlen érzéssel visszaszállok a kocsiba, közben leszegem a fejem, hogy még
véletlenül se nézzek Chesterre. Matat valamit a táskájában, majd megköszörüli a
torkát.
- Fid? – Kikerekedik a
szemem, de nem mozdulok. Jól hallottam? Eddig mindig biztos voltam abban, hogy
tudja a nevem csak szándékosan nem
szólít úgy. Azonban az, hogy az előbb, mikor olyan tanácstalannak tűnt és nem
tudta megindokolni a megszólítás eredetét és okát, összezavart. Lehet, hogy ez
csak egy megszokás a részéről, nem pedig a kínzásom szerves része?
Nem tehetem meg, hogy
figyelmen kívül hagyom, vagy ne adj isten, szóvá teszem mindezt, így csak lassan
felemelem a fejem és ránézek.
- Igen?
- A hétvégén befejeztem a
beadandót – nyújtja át a kemény mappába csomagolt rajzát. – Mit gondolsz?
Szóval megcsinálta
nélkülem. Azért nem keresett, mert ezen dolgozott. Egyedül. Óvatosan kinyitom a
fehér mappát és megszemlélem a benne lévő rajzot.
- Újat kezdtél? – kérdezem,
bár voltaképpen nyilvánvaló.
- Nos… Az előző véletlen
megsérült. – Olyan ártatlan képet vág, hogy egy pillanatra majdnem elkap a hév
és visszakérdezek, hogyan ment tökre a kép, de végül visszafogom magam.
Szóval nem csak, hogy
magától megcsinálta, hanem konkrétan egy újat csinált. Mindezt a segítségem,
sőt a velem való megcsináltatás
nélkül.
- Sokat fejlődtél –
ismerem el végül, mert valóban ez az igazság. Persze bőven lenne még rajta
javítani való, de nem merem mondani, hacsak nem kérdezi. De megkérdezi.
Közelebb hajol, hogy is jól lássa, mire mutatok és a suliba vezető hátralévő
úton a képről beszélgetünk.
Mikor megérkezünk,
visszaveszi a beadandót és viszi a saját táskájával együtt. Howardnak persze
nem köszönöm, de megteszem én helyette is. Együtt lépünk be az iskola
területére és egymás mellett sétálva haladunk, illetve én egy lépéssel
lemaradva, mert egyáltalán nem komfortos ez a felállás. Körülöttünk mindenki
összesúg és a helyzet csak romlik, ahogyan belépünk az épületbe. Mivel nem
utasít, nem merek elmenni mellőle, hisz egy terembe tartunk.
Chester a lifthez sétál,
előtte szétnyílik a diáksereg és mikor beszáll a liftbe, senki nem megy utána. Lehajtott
fejjel, tanácstalanul ácsorgok a nyitott lift előtt, mert nem tudom, mit kéne
tennem. Szálljak be én is? Hisz sosem lifteztünk ilyen „gondtalanul” együtt…
- Gyere, Fid – ejti ki
ezt a két szócskát a száján. Igazságtalanság, mennyire lágy hangzása van a
nevemnek, ahogyan kimondja. Felpillantok rá, tekintetünk összetalálkozik, és
arra gondolok, mégis ki az, aki velem szemben áll és visszanéz rám. Ki ez a fiú
igazából?
Következő rész:
Előző rész:
Juj nagyon jó! 😁
VálaszTörlés