Magam elé meredve ülök a kocsi hátsó üléssorának közepén és a szoknyám anyagát gyűrögetve hallgatom, ahogy Chester és Felicity beszélgetnek. Nem is beszélgetnek, hanem sokkal inkább… Csevegnek.
- Van egy lány az
osztályban, akit mindig a bátyja visz haza – meséli Feli. – És állandóan az
orrunk alá dörgöli, hogy neki mennyire jó dolga van.
- És nem nyűgözte le,
hogy téged meg ilyen szuper kocsival fuvaroznak? – érdeklődik Chester és kicsit
úgy fest, mint aki máris beleélte magát a versengésbe. Meglep, ahogyan
fogalmaz, mert szavai arra utalnak, tud arról, hogy nem csak én használom a
kocsiját és úgy fest, nem bánja.
- Az nem ugyanaz – tartja
fel a mutatóujját nagy bölcsen Felicity. Hiába olyan fiatal, rettentően okos. –
Ilyen esetben egy tárgy értéke nem ér fel az érzelmekkel.
Na, pontosan ez az, amit
Chester sosem fog megérteni. Óvatosan
rápillantok és az arckifejezése arról árulkodik, valóban nem érti meg, mi olyan
klassz egy szeretetteljes testvérben, ha van helyette szuper kocsid.
- Valamelyik nap megint
eljöhetnétek értem, hogy végre visszavághassak neki! – lelkesedik Feli, máris
kieszelve egy szerintem borzalmas tervet.
- Legyen! – egyezik bele
Chester gondolkodás nélkül. – Jól megmutatjuk annak a kis csit… - kezdi és bár
nem tudom, milyen jelzőt akar használni, hallom a hangján, hogy semmi
pozitívet, ezért gondolkodás nélkül a lábára taposok.
Döbbenten lepillant, hisz
fehér bőrcsizmája, amin otromba, elhasznált cipőmmel taposok, az életemnél is
többet ér. Ijedten elkapom a lábam, de nem bánom, amit tettem. Felicity
érdekében mindig képes vagyok akármire.
Chester megköszörüli a
torkát.
- Akarom mondani annak a
kiscsajnak – korrigálja szavait.
Felicity, aki semmit nem
észlelt a jelentből, boldogan összecsapja kezeit, majd jobb kisujját átnyújtja
előttem.
- Kisujj eskü? – pislog
boldogan Chesterre, aki kissé értetlenül mered a húgom kezére, majd tétován ő
is kinyújtja a kisujját. Megköttetik az eskü és végre valahára megérkezünk.
Feli elköszön Chestertől és boldogan a saját lakrészünk felé rohan.
Tanácstalanul nézek
utána, majd fordulok Chester felé. Meg kéne köszönnöm, hogy ilyen kegyesen és
kedvesen bánta húgommal, de valahogy nem jönnek a számra a szavak. Az a normális, ha valaki kedves, nem pedig
kiváltság vagy szívesség. Ettől még meg kell tennem, így szólásra nyitom a
szám, de Chester megelőz.
- Menjünk tanulni – indul
meg a főépület felé, egyértelművé téve számomra, hogy a mai nap megpróbáltatásai
még messze nem értek véget.
Nem sokkal később már a
szobájában vagyunk, én a szőnyegen térdelek, míg ő felszerelését pakolja ki az
asztalra.
- Szóval… mi az a kisujj
eskü? – ül le a kanapéra, de elveszettnek tűnik.
- Nem tudod, mi az a
kisujj eskü? – kérdezek vissza döbbenten, ami nagy hiba a részemről.
- Igen, képzeld, nem
tudom! Nyilván a szegények szánalmas vigaszdíja! – csattan fel mérgesen, majd
hátradől és mellkasa előtt karbafonja kezeit.
Figyelem, ahogy
kisgyermek módján duzzog és megértem, hogy ez a vagdalkozás kivételesen saját
rossz érzése elrejtése miatt van. Nem kellett volna visszakérdeznem, mert így
csak erősítettem benne a tudatlanságának meglétét.
- A kisujj eskü
lényegében csak annyi, hogy megpecsételitek a szóban forgó ígéretet – mondom
végül.
- És mi jár annak, aki
megszegi? – hajol előre, tekintete érdeklődő. – A másik azt tesz vele, amit
akar?
Jellemző, hogy máris
ilyeneken jár az agya.
- A kisujj eskü lényege,
hogy a résztvevők komolyan gondolják – magyarázom. – Felicity nem fog semmit
sem tenni, ha nem valósul meg a dolog.
Csak csalódott lesz.
- Persze, hogy nem fog,
mert tartom a szavaim és megteszem, amit ígértem. Nem fogom felrúgni az első
kisujj eskümet – közli elszántan és nem úgy fest, mint aki üres szavakkal
dobálózik.
- Rendben – nyugtázom a
hallottakat csendesen.
Ezután előveszi a rajzát
és megmutatja, mit haladt vele, majd útmutatást vár, hogyan folytassa a munkát.
Segítek neki és mikor egyedül dolgozik, megengedi, hogy a saját házijaimmal
foglalkozzak.
Nem tudom, hogyan és
mikor, de fejem az asztalon pihenő alkaromra hanyatlik és elszenderedem.
Chester halk szitkozódására ébredek. Megdörzsölöm a szemem és zavartan
kiegyenesedem. A hirtelen mozdulat következében lecsúszik rólam egy puha, fehér
pokróc, ami pont olyan, mint ami tegnap is rajtam volt.
- Bocs, felkeltettelek? –
pillant rám úgy, mintha ez egy teljesen természetes helyzet volna.
Megrázom a fejem, de nem
felelek.
- Hozattam meleg teát –
biccent az asztalon lévő porcelán készletre, miközben jobb kezének mutatóujját
nyomkodja.
- Megégetted a kezed? –
hajolok kicsit közelebb.
- Nem – rejti kezeit az
asztal alá.
Kinyitom a táskám és
kiveszem belőle a palackomat és egy zsebkendőt, majd megnedvesítem azt. Chester
felé nyújtom a kezem, aki némi habozást követően tenyerembe helyezi pirosló
mutatóujját. Óvatosan köré elkezdtem köré tekerni a zsebkendőt.
- Van ám itthon mindenféle
kötszer meg krém – jegyzi meg és bár nem hangzik gúnyolódásnak, mégis hülyén
érzem magam. Nekünk nem telik az effélékre, általában minden sérülést elintézek
azzal, hogy lemosom. Elkapom a kezem és az asztalra tapasztom a tekintetem.
- Ne haragudj.
- Nem azért mondtam!
Fejezd be! – parancsol rám, közelebb tolva az ujját és a félig rátekert vizes
zsepit. Nem merek ellenkezni, így ismét nekilátok és ezúttal be is fejezem az
ellátását.
- Tölts nekem teát! –
mondja, mikor végzünk a sérülésével. Engedelmesen teszem, amit mond és
döbbenten tapasztalom, hogy teáskanna füle nem is meleg. Vajon hogy égette meg
magát? Töltök neki egy csészével, majd arra utasít, hogy magamnak is töltsek. A
tea kellemesen forró, az íze pedig varázslatos.
- Hogy ízlik? –
érdeklődik Chester. – Igazi minőség. Londonból hozattam.
Félrenyelem a folyadékot
és köhögni kezdek, ezért gyorsan leteszem a csészét, mielőtt elejteném.
- Jól vagy? – nyújt egy
szalvétát, de mivel nem tudom abbahagyni a köhögést, közelebb hajol és
megpaskolja a hátamat. Az érintése csak ront a helyzeten. Felpattanok, magamhoz
veszem a táskámat, majd elviharzok.
Következő rész:
A szívtelen fiú, 27.rész
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése