Szeretem az új kezdeteket, jó belevágni
valami teljesen ismeretlenbe, olyanba, amit még sosem tapasztaltam. Persze,
lehet, hogy ebben szerepet játszik az adrenalin függőségem
is, az állandó kalandvágyam és a kihívás.
Főleg a kihívás.
- Jó reggelt, Mary! – ültem le a
bárpulthoz és elkezdtem belapátolni a nutellás palacsintákat.
- Jó reggelt, Miss Brooklyn! Ej, miért
van megint feketében? – siklott végig a szeme a bőr
gatyámon és az ujjatlan blúzomon, megállapodva a tornacipőmön.
- Kiemeli a hajamat – kacsintottam, majd
a táskámba dobtam a szendvicsem. – Apa?
- Az édesapjának korán reggel ügyfele
akadt, úgy hogy már órákkal ezelőtt elment – informált a házvezetőnőnk, mire elhúztam
a számat.
- Értem. Akkor én is megyek, viszlát! –
indultam ki az ajtón.
- Legyen jó napja, Miss Brooklyn! –
köszönt Mary is, majd elhagytam a házat és a motoromhoz léptem, feltettem a
sisakot és felpattantam a járműre. Útközben próbáltam
előkeresni az emlékeimet a suli hol létéről, de nem mondhatni, hogy sikerrel jártam. Az egyik utcában
egy pokrócon ücsörgő látás sérült bácsira
akadtam, így hát lefékeztem előtte
és üdvözöltem.
- Jó reggelt, ifjú leány!
- Honnan tudja, hogy ifjú vagyok? –
kérdeztem érdeklődve és
a táskám
után nyúltam.
- 65 évnyi vakság után, maga is meg
mondaná – mosolyodott el, én pedig a kezébe raktam a szendvicseimet.
- Sajtos – szalámis. – avattam be a
bácsit, aki hálásan állt neki a reggelimnek. – Esetleg meg tudná mondani, merre
van a St. Lewis?
- Természetesen. Ha itt végig megy és
elkanyarodik jobbra, látni fogja a teret, ahol a gimnázium áll – tájékoztatott
és ezúttal rajtam volt a sor a hálálkodásban.
- Köszönöm szépen, viszlát! – köszöntem
el, az utasításait követve pedig eljutottam a kívánt helyszínre, jó 15 perc
késéssel. Leállítottam a motort, lelakatoltam és az iskola kapujához sétáltam,
ahol döbbenten konstatáltam, hogy be van zárva.
- A fenébe! – dünnyögtem, majd egy jól
irányzott mozdulattal átdobtam a táskám a túloldalra, utána felkapaszkodtam fémrácson,
a lábaimat átlendítve átmásztam.
- Hűha, csak állok és ámulok!
– hallottam egy hangot a kapu túloldaláról
és egy fiút láttam,
aki éppenséggel engem bámult. A kerítéshez
sétált,
laza mozdulattal feltolta magát,
majd egy pillanattal később landolt mellettem, kényes mozdulattal leporolva fekete
farmerját. – Errefelé nem mindennapi látványosság a késő, motoron érkező, kapun átmászó
lányok.
- Ami mindennapi, már nem is látványosság
– csúszott ki a számon, mire lassan elvigyorodott, szemei engem fürkésztek.
- És még kötekedsz is. Mondd, hol voltál
eddig? – sóhajtott drámaian, az égre pillantva.
- New Yorkban - vigyorodtam el.
- Akkor tehát, te lennél Brooklyn
Parrish, igazam van?
- Teljes mértékben – bólogattam, a
táskámat felkapva.
- Be kell vallanom, azt hittük egy
elkényeztetett modell leányzó gazdagítja majd iskolánkat – mondta őszintén,
mire felszaladt a szemöldököm.
- Szóval nem tűnök
modellnek? – játszottam a sértettet, mire hevesen megrázta a fejét, a mozdulat következtében sötétszőke haja kissé
összekócolódott.
- Hát, nem, de félre ne érts, gyönyörű vagy –
mentegetőzött gyorsan, mire elvigyorodtam.
- Most akkor mi is van? Mármint, a többi
kapun is be kell lógni?– érdeklődtem az előttünk elterülő épületet kémlelve.
- Nem – csóválta a fejét, majd rám
pillantott. – Milyen órával kezdesz?
- Rajz – vágtam rá, mire felvonta a
szemöldökét.
- Stréber lennél?
- Én? Dehogy. Melyik világban van a
strébereknek rajzuk.
- Nem erre céloztam. Ma van az első napod és
szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak az első
órádat
tudod fejből.
- Fotografikus memória – kocogtattam meg
a fejem, mire elismerően füttyentett.
- Szóval rajz. Nem sok mindenki veszi
fel.
- Miért?
- Időpocsékolásnak tartják –
vonta meg a vállát.
- És te?
- Én vagyok a jövőbeli padtársad.
Határozottan nincs ellenemre a rajz – vigyorodott el, megigazítva fején a baseball sapkát. –
Na, jó, egy
utolsó kérdés, mielőtt bemegyünk.
- Hallgatlak – álltam meg én is.
- Mi az első
számod a telódon?
- Theory of Deadman, Angel.
- Gyere hozzám! – tette a szívére a
kezét, mire felröhögtem.
- Szerintem ez túl korai lenne, de ha
ragaszkodsz hozzá, én nem mondok nemet.
- Megdumáltuk – tárta ki előttem az ajtót,
kezét a derekamra simítva tolt maga előtt a helyes irányba.
Következő rész:
Nagyon jó folytasd!!
VálaszTörlésEgyetértek, ez lehetne több részes! :) Imádom, ahogy írsz! <3
VálaszTörlésKöszönöm szépen <3 Hamarosan felkerül a következő rész:)
VálaszTörlésTheory of a Deadman!!! 4ever
VálaszTörlésAnd always!
TörlésFolytasd kérlek :)
VálaszTörlésA fele már megvan:33
Törlés