- Mi van? - röhögött fel Sam ma már
milliomodszorra azon, hogy mennyire bénán löktem fel Mr. Deimbergert a
folyósón. Éppen hazafelé sétáltunk, ez volt hétfő
óta az ötödik
nap, hogy minden különösebb
ok nélkül hazakísért.
A különösebb okon például
olyasmit értek, hogy eddig utált és csak akkor szólt hozzám, ha tényleg nem
volt más választása, most meg hát... hát, ja, ez van.
- Jól van, na, elég lesz - húztam el a
számat dacosan, mire még utoljára elvigyorodott.
- Oké, oké - védekezően feltartotta a kezeit, jelezve, hogy nem ő tehet arról,
mennyire vicces is a sztorim.
- Milyen napod volt? Mármint ezt
leszámítva - kérdezte próbálván elfojtani a vigyorát.
- Hát, kizártuk Mrs. Haident a teremből, így
volt egy lyukas órám - kezdtem mesélni, mikor közbevágott.
- Kizártátok? - röhögött fel és meg kell
mondanom, nagyon tetszett a nevetése. Felszabadító volt. Határtalan.
- Aham - bólogattam hevesen, majd
fürkésző tekintetét látva
hozzátettem.
- Egy szekrénnyel.
- Nick volt a fő felbujtó,
igaz? - mosolygott rám
huncutul, jól
ismerve az osztálytársaimat.
- És persze Macon - tettem hozzá, majd
ahogy kimondtam már tudtam, hogy ez volt a lehető
legrosszabb, amit válaszolhattam.
Sose emlegesd a volt barátodat,
mikor a legjobb barátja éppen hazakísér...
- Nyugi, Belly, teljesen lesápadtál -
bámult rám komoly arccal, de hangjából éreztem, hogy magában jól szórakozik. Ez
már önmagában megnyugtatott.
- Tudod, - folytatta - komolyan gondoltam
azt a bizarr monológot a mosolygásodról és a nevetésedről. Nagyon hiányzik
- mondta halkan, csak nem suttogva, mire elakadtam a lélegzetem.
Később
- Nem hiszem el, hogy téged ez komolyan
érdekel - hallottam egy gúnyos hangot jobb felől, majd Samet láttam,
amint helyet foglalt mellettem. Az aulában ültünk, ahol éppen egy matematika előadásban
lehetett részünk.
- Ezt én is elmondhatnám rólad - vágtam
vissza vigyorogva, mire értetlen fejjel előhúzott
a zsebéből egy vastag, fekete keretes szemüveget és a szeme elé tette.
- Hát nem nézek ki neked elég értelmesen?
- kérdezte valamiféle brit akcentus félével, mire hangosan felröhögtem, majd
hevesen bólogatni kezdtem.
- Azért, na - nyugtázta elégedetten, én
pedig továbbra is a külsején vigyorogtam. Hirtelen besötétítették az aulát és
megjelent a kivetítőn valami matekos film. Sam szerencsétlen fejjel nyögdécselt
mellettem a Pitagorasz-tétel
harmadik típusú elemzésén,
mire a füléhez hajoltam.
- Minek jöttél le, ha ennyire faj? -
kérdeztem suttogva, ő meg halványan elmosolyodott.
- Neked talán nem fáj?
- De.
- Akkor?
- Mi akkor?
- Miért vagy itt?
- Én kérdeztem előbb - vágtam
rá kissé gyerekesen, de Sam sem hazudtolta meg
magát a válaszával.
- Én meg másodszorra.
- Ühüm.
- Szóval?
- Semmi.
- Ez nem válasz a kérdésre. Legalábbis
erre nem - tűnődött
el.
- Csend már! - fordult hátra egy hosszú,
barna hajú lány és szemei szikrákat szórtak. Ránk.
- Ne már, Annie, téged ez leköt? -
értetlenkedett Sam a számára ismerős arcot látván.
- Igen, úgyhogy fogd be a szád!
- Fogd be te! - vágott vissza módfelett
zseniálisan Sam, mire muszáj volt elvigyorodnom.
- Csak, csöndet - jelentette végül ki a
lány, majd előrefordult, tekintetét a kivetítőre szegezve.
- Tehát? - fordult újra felém Sam,
teljesen figyelmen kívül hagyva a lány kérését vagy inkábbutasítását.
- Mi tehát? - értetlenkedtem, mire dögös
fél vigyorra húzta a száját.
- Mit keresel itt?
- Ja, már mondtam. Semmit.
- Akkor?
- Csak Juliette akart lejönni.
- Mi? July itt van?
- Hát, nyilván…
- Jó, na. És hol?
- Nem tudom, tekintve, hogy én itt
vagyok.
- Hát, igen azt látom.
- Nem akarunk lelépni? - szólalt meg újra
egy kis idő elteltével, amit végig látványos
szenvedéssel töltött
el.
- De.
- Oksa - bólintott, majd teljes
nyugodtsággal átgyalogolt a sorokon, maga után húzva engem is. Feltrappolt két
emeletet, majd a termünk előtti folyósón
leült. Hátát
a szekrényünknek vetette, egyik térdét
felhúzta és megtámasztotta rajta a karját. Törökülésben helyet foglaltam mellette és várakozva
pillantottam rá.
- Milyen órád lesz? - kérdezte, mire
elhúztam a számat.
- Töri.
- Az szar - nyugtázta rettentően együttérzően, mire felnevettem.
- Mi van? - kérdezte értetlenül, mire
csak legyintettem.
- Semmi. Neked milyen órád lesz?
- Azt hiszem, talán magyar -
gondolkozott, mire felszaladt a szemöldököm.
- Nem is értem, miért lep meg, hogy nem
tudod.
- Hát ezt én sem.
- Hülye.
- Na, elég legyen.
- Nem.
- De.
- Sötét van.
- Azt mondtad, hogy sötét vagyok?
- Inkább süket - vágtam rá fapofával. -
Azt mondtam, hogy sötét van.
- Ja, mert lekapcsolták a villanyokat.
- Na, ne, komolyan?
- Aha.
- Ha nem mondod, nem is tudom mi lett
volna velem.
- Na, szuper, megmentettelek.
- Ugyan mégis mitől?
- A tudatlanságtól.
- Micsoda hőstett.
- Jutalmat nekem.
- Persze, várd csak - legyintettem
megint, mire szúrósan rám nézett.
- Alig látlak. Látod, hogy csúnyán nézek?
- Látom - röhögtem fel.
- Unatkozom – vágott ismét szerencsétlen
fejet Sam.
- Na, kösz.
- Most mi van?
- Unalmas vagyok?
- Nem.
- De unatkozol.
- Az nem ugyanaz.
Előző rész:
Nagyon jó!!! Folyti :)
VálaszTörlésKöszi!!:))
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a blog adminisztrátora.
VálaszTörlésKöszönöm!!:)) iratkozz fel vagy szavazz bátran:))
TörlésFolytasd :D imádom :D
VálaszTörlésrendben, köszi!:)
TörlésEnnek lesz folytatása?
VálaszTörlésLegyen folyti!❤
VálaszTörlés