Hunter
"Az igazság ritkán tiszta, és sohasem
egyszerű. " /Ismeretlen /
Egy egész hét telt el Avery Melone
váratlan visszatérése óta. Esküszöm, hogy megpróbáltam mindent, hogy ne ő járjon a fejemben, de képtelen
vagyok másra
gondolni. Minden srácból ki akartam verni az életet
is, aki csak ránézett, minden csajnak a képébe
ordítottam
volna, hogy hagyják békén, amikor rosszat mondtak róla.
Még
Chaset is utáltam, amiért annyit volt vele, amiért hozzáért, még ha pontosan
tudom, hogy Chase az égvilágon nem érez semmit semi iránta. Nem kerültem el Avet, de nem is kerestem a társaságát,
sose néztem
rá,
csak mikor biztos voltam benne, hogy nem láthatja, hogy figyelem.
- Hova mész? Már elmúlt kilenc.–
mordult rám Logan, mikor már az ajtónál álltam.
- Nincs konkrét célom – közöltem, mire
felszaladt a szemöldöke.
- Biztos a kis Avyhez indultál, igaz?
Szépen megnőtt.
A barátnőd? Vagy csak dugod? Megértelek… –
kérdezte gúnyosan vigyorogva, mire elé léptem és megragadtam a pólóját.
- Soha többé nem merd a kicseszett
szádra venni a nevét, sőt
még
ne is gondolj rá, bazdmeg! –
kiabáltam,
majd kirontottam a házból, mielőtt eldurvultak volna a dolgok.
Nem tudtam, hova mehetnék, tényleg nem
volt semmi célom, csak el akartam szabadulni otthonról, míg végül arra
eszméltem, hogy éppen becsöngetek Ave házába.
- Jaj, te jó ég! Hunter, de megnőttél! Szia! –
mosolygott rám Ave nagymamája, mikor kitárta előttem az ajtót.
Nyomtam egy puszit az arcára, majd én is
elmosolyodtam.
- Üdv, Mrs. Melone, maga viszont
egy évet sem öregedett! – bókoltam, mire még jobban kitárta az ajtót és
beterelt a házba. – Elnézést, hogy ilyen későn magukra törtem!
- Ugyan-ugyan, szóra sem érdemes –
indult a konyhába, én pedig csak követtem. Tekintetem a házat pásztázta, mert míg
kívülről semmit sem változott,
belülről annál inkább.
–
Adhatok valamit inni? Cola, narancslé?
- A narancslé jó lesz, köszönöm.
- Tényleg nem változtál – utalt a
gyerekkori nagy narancsléimádatomra, mire ismételten mosolyra húzódott a szám.
– Avehez jöttél, ugye?
- Igen – bólintottam, bár ez számomra is csak most vált nyilvánvalóvá.
- Nyugodtan menj fel hozzá, tudod, hol
van a szobája.
- Köszönöm, de előbb még köszönnék Mr. Melonenak is.
- Oh, hidd el, jobb, ha nem teszed.
Este van és te éppen az egyetlen kis unokánk szobájába tartasz. Joe erre a
párosításra érzékeny – nevetett fel, mire lemondóan eleget tettem a
tanácsának. Elosontam a nappali mellett, majd felsétáltam a lépcsőn és bekopogtam Ave szobájának ajtaján.
- Szabad! – hallottam a hangját a
túloldalról, mire benyitottam. Ave a szoba közepén állt egy nagyon rövid
gatyában és egy olyan melltartó szerű izében, amit sportolásnál
hordanak a lányok.
- Hunter! – szólalt meg döbbenten, mikor
meglátott, majd hirtelen elesett, illetve eldőlt.
- Mit csinálsz? – kérdeztem nevetve,
majd kezemet nyújtva felhúztam őt a földről, próbálva
nem bámulni lapos, barna hasát és hosszú, vékony lábait.
- Én éppen jógáztam – magyarázkodott
és nagy sajnálatomra magára kapott egy ujjatlan trikót. – Te mit csinálsz itt?
Mármint nem baj, csak azt hittem… szóval egész héten kerültél és én… - mentegetőzött elpirulva, arcát
látva
muszáj volt elmosolyodnom.
- Én kérek bocsánatot, hogy így rád
törtem – mondtam végül, bár egyáltalán nem
sajnáltam, hogy így alakult. Most, hogy itt voltam, éreztem teljesen
lenyugszom, és olyan volt, mintha minden egyensúlyba került volna bennem.
- Minden rendben? – fürkészte az
arcomat és letelepedett az ágyára, míg én a szőnyegére ültem, hátamat a
falnak támasztva.
- Volt egy kis nézeteltérésünk
Logannel, de most már minden okés – foglaltam össze röviden a történteket,
mivel eszem ágában sem volt megvitatni, hogy teljesen véletlenül miatta vertem
meg kis híján a nevelőapámat.
- Megint megütött? – emelte rám Ave
szomorú, zöld szemeit, mire megráztam a fejem. - A srácok tudnak erről? – tette fel az újabb
kérdést.
- Hát, Beaunak és Chasenek megmondtam, Jace
szimplán nem hülye, Blakeet meg Natet pedig már ők világosították
fel –
feleltem váll rándítva.
- Zavar?
- Nem igazán, így legalább nem kérdezősködnek. Rám hagyják.
- Ők a legjobb barátaid.
Valakinek meg kell nyílnod – közölte
szemrehányóan,
mire felszaladt a szemöldököm.
- Mi ez, valami vallatás? – kérdeztem,
mire elkapta a fejét és ismét elpirult.
- Nem, bocsi, csak most itt vagy és
beszélsz és olyan sok minden van, amit tudni szeretnék és…
- Megértelek – vágtam közbe. – De mára
elég lesz.
- Okés. Várj, még egy utolsót. Miért
nem az ablakon jöttél be? – mutatott az említett irányába. Meg akartam vonni a
vállam és azt mondani, hogy nem tudom, mindegy volt, de valamiért őszinte szerettem volna lenni vele.
- Gondoltam, mivel régen láttam a
nagyszüleidet, üdvözlöm őket
is –
válaszoltam
végül,
mire először angyalian elmosolyodott, majd
hirtelen elkerekedett a szeme.
- Akkor, ezek szerint papa tudja, hogy
itt vagy?
- Nem, a nagymamád azt mondta, jobb, ha
elkerülöm – nevettem fel, mire megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Szóval, Avy, mesélj, milyen Párizs.
Következő rész:
Előző rész:
Fajintasztikus!!!
VálaszTörlésKöszönöm!!!
TörlésFolytiiiit! Ügyes vagy!
VálaszTörlésKöszönöm!:)
Törlés