Csak a
fájdalomra emlékszem. Illetve nem, ez így nem teljesen igaz. Versenyem volt,
ráadásul igen fontos.
Mint mindig, most is ugyanúgy keltem. Nyugodt
voltam, magabiztos, elszánt és győzelemre kész. Ez már
önmagában
elég lett volna ahhoz, hogy valóban
nyerjen, hiszen csúcs formában éreztem
magam.
Aztán futottam. Már az elején konstatáltam,
hogy valami nincs rendben, mert szúró fájdalmat észleltem a jobb térdemben.
Természetesen nem foglalkoztam vele, csak haladtam tovább az élen. Mondanom sem
kell, mi történt ezután. Egyszer csak kibicsaklott a térdem. Annyira fájt, hogy
azonnal elestem, de akkora sebességben futottam, hogy borzalmasan nagyot
tanyáltam. A lábam egyre jobban fájt, plusz a kemény aszfalt még rendesen le is
szedte a bőrt csupasz lábaimról.
Mozdulni sem bírtam. Csak feküdtem ott, a fájdalomtól
kábultan,
félig
eszméletlenül. Az emberek körém
gyűltek.
Hirtelen az edzőm, Will, jelent meg, letérdelt
mellém, és aggódó
tekintettel figyelte elkínzott arcomat.
- Tudom, hogy
nem akarsz mentővel menni - beszélt
hozzám, hangja lágyan, megnyugtatóan
csengett. - Gyere, majd én beviszlek a kórházba!
Will felkapott, egész pontosan felkarolt a
földről, de persze nem vett a
karjaiba. Csupán felsegített, így
a saját lábamon, vagy inkább
az egyik lábamon kelhettem útra.
Will jól ismert, pontosan tisztában volt
azzal, hogy nem szeretnék gyengének mutatkozni itt, mindenki előtt. Tudta, hogy úgy
kell tennünk, mintha egy apró ficam, és
néhány
horzsolás lenne az egész. Az sem kerülte
el a figyelmét, hogy pár perc, és
megérkezik a sajtó, a sok kamera, és
elárasztanak a kérdéseikkel.
Így kerültem hát a sürgősségi
sebészet osztályára. Will leültetett egy padra, majd idegbeteg állapotban
elrohant az orvosokért.
- Bocsi,
leülhetek? - szólított meg egy srác.
- Persze -
szenvedtem magam arrébb, hogy elférhessen. Tele volt a váró. Remek, egy ideig
biztosan nem jutok be.
- Veled aztán
csúnyán elbántak - jegyezte meg a fiú, mire óvatosan rápillantottam. Éppen a
lábaimat vizslatta, nyilván a rászáradt vér látványa mondatta ezt vele.
- Mondja az
idegen, akinek a könyökéből kiáll
egy csavar - húztam össze a szemem. Az ő sérülése
sem volt szép látvány.
- Ott a pont.
Mi lett veled? - érdeklődött,
mire vállat vontam.
- Elestem.
- Azt én is
látom - vigyorodott el.
- Veled mi
történt? - tereltem a témát.
- Nemrég
kaptam a szegeket, de úgy tűnik nem a legjobb műtét volt. Most nézd
meg, egy rossz mozdulat, és máris átszúrták a bőröm - mesélte.
Uhh! Azért ez nem semmi. Legalább a jó
kedve megmaradt.
- Értem.
- Halljam, mi a te sztorid!
- Hé, Nino!
Beszéltem a nővérekkel,
bejelentkeztem, ahogy mondták. Most várakozni
fogunk, mert súlyosság szerint szólítják a
betegeket. Jól vagy? - került elő valahonnan Will, majd élem
guggolt.
- Aha -
bólintottam, majd félve a mellettem ülő srácra néztem.
- Nino? -
látszott rajta, hogy összeállt neki a kép. - Az a Nino?
- Ismersz
többet is? - sóhajtottam lemondóan.
- Ez meg ki?
- bámult rám értetlenül Will.
- Én sem
tudom - tártam szét tehetetlenül a karom.
- Ki vagy te?
- fordult ezúttal a sráchoz az edzőm.
- Tim Laidler
vagyok - mutatkozott be a fiú kissé ijedten.
- Nino!
Továbbra sem tudom ki ez az arc - folytatta a problémázást Will.
- Mondom,
hogy én se.
- Csak most
találkoztunk - szúrta közbe Tim, Will pedig amolyan "így mindjárt
más" fejet vágott. - Tényleg te vagy Jordan Cabot - mustrált Tim.
- Én -
biccentettem.
- Jöhetnek -
nyílt ki a rendelő ajtaja, és
a kedves ápolónő nekünk
intett.
- Köszönjük -
hálálkodott Will, majd felsegített, és bebicegtem.
- Mi a
prob... Megvan - vett észre az orvos, majd mellém sietett, hogy a másik
oldalról támogasson.
- Igazán nem
szükséges, köszönöm! - hárítottam, de hajthatatlannak tűnt.
- Ugyan,
Jordan! Most megsérültél, fogadd el a segítségem - felelte az orvos, majd az
ágyra ültettek. Utáltam ezt az "s" betűs szót. Mindkettőt, ha már
itt tartunk.
- Jim
Ericksen vagyok - nyújtotta a kezét, majd kezet fogott Willel, aztán velem is.
- Először
is, ki kell tisztítani a sebeidet.
Az orvos és az ápoló együttes erővel ugrottak neki a lábaimbak,
majd közösen, sok vattával,
sok vízzel és fertőtlenítővel letisztították
mindkét lábamat. Aztán a kezem
után nyúltak.
- Ott nincs
is... - kezdtem volna, aztán észrevettem a sebeket az alkaromon és könyökömön.
Hoppá! Mikor végeztek, akkor jött még csak a java. A jobb térdem borzalmas
méretűre dagadt, sárgás-lilás-zöldes
színt öltve.
- Semmi baj!
- nyugtatgatott Mr. Eriksen, gondolom riadt tekintetem láttán.
- Akkor miért
van ilyen színe? - akadt ki Will, aki velem ellentétben képtelen volt
palástolni az érzelmeit.
- Egy sima
húzódásnak is lehetnek ilyen nyomai, nem feltétlen jelent ez szakadást -
magyarázta a doktor úr.
Ó, igen! A szalagszakadás. Ez volt az, amit a
leginkább szerettünk volna elkerülni. Egy ilyen szintű sérülésből felépülni
jóval
nehezebb, mint egy húzódásból
vagy rándulásból.
Márpedig
nekem minél hamarabb újból
rajtvonalhoz kell állnom. Mindeddig nem is gondoltam a sérülésem
következményeire, a Tim gyerek annyira elvonta a figyelmemet.
- Nem lesz az
égvilágon semmi baj! - jelentette ki Mr. Ericksen, és én annyira, de annyira
szerettem volna hinni neki.
- Hello, Tim!
Miben segíthetek? - hallottam a szomszédos rendelőből kihallatszódó hangokat. Mivel a két
szoba gyakorlatilag össze van nyitva, csupán
egy zöld függöny
választja
el őket egymástól,
pontosan tudtam ki van odaát.
- Jordan,
annyi a dolgod, hogy elmenj röntgenre. Aztán ha az megvolt, ide gyertek vissza
- adta ki az utasításokat a doktor úr.
- Rendben,
köszönjük - segített fel Will, majd nekiindultunk.
- Nino, ne
aggódj, minden rendben lesz - sandított rám Will a röntgen felé menet.
Nem szóltam semmit, inkább nem reagáltam, hisz
láttam az arcán, hogy maga sem biztos a szavaiban.
Hattttaaalmas grat!! Szuper jól írsz ❤❤❤❤
VálaszTörlésKöszönöm szépen!! <3
Törlés<3 <3 <3 i love your story
VálaszTörlésmiért nem folytatod???
VálaszTörlésVárható valamiféle folytatás?
VálaszTörlés