- Szia, kölyök!
– köszönt be apa este, mikor hazaért a munkából. Ma valami vietnámi arccal volt
tárgyalása.
- Szia, apa! –
üdvözöltem felnézve a könyvből, amit eddig olvastam.
– Hogy ment?
- Kitűnően. Tudod, az ázsiaiak remek ügyfelek – kacsintott
rám, majd hozzátette. – Vacsoránál megbeszéljük, még van egy kis dolgom.
- Okés -
bólintottam gépiesen, majd elfordultam és hallottam, ahogyan bezárta az ajtót.
Kinéztem az
ablakon. A szemben lévő ház ablakából
semmi féle fény nem szűrődött ki, így tudtam, Keaton valószínűleg nem volt otthon.
Felmerült bennem a kérdés, vajon hol lehetett, de aztán gyorsan el is vetettem.
Nem érdekelt. Persze, hogy nem.
Eszembe jutott,
az első találkozásunk.
- Igazán? –
kérdezte Wyatt mit sem sejtve, az átlagosnál némileg flörtölősebb hangnemben.
- Ja. Tudod, ketteske lábai igen távol álltak egymástól, nyilvánvaló volt, hogy
balra csinál egy induló cselt, hisz a lábfeje ebbe az irányba állt. Későn mozdultál, természetesen bevetted a cselt és jól lekésted a
dobását. De nagyon. Ember, már elengedte a labdát, mikor ugrottál.
- Azt a ku… -
csodálkozott Wyatt, de Keaton közbevágott.
- Ez várható volt – jelentette be nagyképűen. – Mi az,
hogy ketteske?
- Ez lennél te – válaszoltam vigyorogva.
- Miért én vagyok a kettes? – érdeklődött, felteszem az a
meghatározhatatlan méretű egója nem volt
képes megérteni, hogy orozhatják el előle az egyes posztot.
- Mert ő az
egyes – mutattam Wyattre csak, hogy húzzam őket még egy kicsit.
- Jó, de miért?
- És egyáltalán, mi alapján? – szólt bele Wy.
- Az mindegy. Semmiben nem vagy előttem – legyintett
Keat lazán.
- Bizonyára azért, mert én vagyok a legjóképűbb, a legokosabb, a legszexibb… - sorolta Wyatt,
figyelmen kívül hagyva barátja beszólását.
- Vagy, mert téged láttalak meg először – vontam
vállat, Keaton pedig elégedett bólintással nyugtázza a félreértést.
Sétálni
indultam. Lábaim egyenesen a kosárpálya felé vittek, ahol először találkoztam a srácokkal. Akkor is csak úgy, véletlen tévedtem
arra. Ahogy közeledtem, meghallottam a labda pattogásának jellegzetes hangját.
Aztán
megpillantottam Keatont. Egy sötét melegítő nadrágot viselt,
hozza egy egyszerű kék pulcsit.
Egyedül dobálgatott a gyér lámpafényben.
Figyeltem,
ahogyan páratlanul gyönyörű technikáját alkalmazva
játszott, arcára volt írva, mennyire élvezte is, amit csinált.
Bámulatos volt. Tehát ilyen fejet is tud vágni.
Hirtelen
észrevett.
- Hercegnő! Micsoda váratlan meglepetés - üdvözölt gúnyosan.
- Szia, Keat!
- köszöntem fáradtan, majd tovább indultam. Most nem volt arra szükségem, hogy
bántson, nem volt kedvem vitatkozni vele.
- Hé, hé! -
állított meg Keaton hangja, majd megjelent mellettem.
Ez eléggé
váratlanul ért, tekintve, hogy ő minden, csak nem
az a fajta, aki csak úgy utána lohol az embernek.
- Most minek
mész el? - kérdezte. Te jó ég! Keaton Enoch burkoltan marasztalni próbált?
- Mert unom a
beszólásaidat - feleltem lazán, mert hát, ha ő nem beszélt őszintén, én pláne
nem fogok.
- Aha. Gyere,
játszunk - intett fejével a pálya felé, mire megállt bennem az ütő.
- Nem, kösz -
nyögtem ki nagy nehezen, minden igyekezetemre sem tudtam elrejteni, mennyire
remegett a hangom.
- Nyugi,
hercegnő! Semmi kényszer, csak
dobálunk. - Hangja olyan nyugtatóan hatott, hogy úgy éreztem, valóban nincs
miért aggódnom.
- Okés - nyeltem
egyet, majd követettem a palánk felé.
Keat játéka
egyszerűen elvarázsolt, az a
teljes nyugodtság és lazaság, ami belőle áradt.
Technikája hibátlannak bizonyult, az eredmény pedig természetesen majdnem
minden esetben csontnélküli. Még a sarka sem emelkedett el a földtől.
- Te jössz! –
passzolt nekem, mire ismételten képtelen voltam a reagálásra, csak annyi erőm maradt, hogy elkaptam a felém repülő labdát, mielőtt orrba nyomott volna.
- Gyerünk,
hercegnő! Most is legyen nagy
a szád - sétált mellém Keaton.
- Jaj, de
kedves vagy! - fintorogtam elégedetlenül, mire felszaladt a szemöldöke.
- Már miért is
kéne annak lennem? - értetlenkedett.
- Te akartad,
hogy barátok legyünk - szájaltam vissza mérgesen.
- Mert te
aztán annyira ellenkeztél - emlékeztetett és magamban beláttam, hogy igaza is
volt.
- Nem akartam
összetörni a szívedet. – Hát, csak nem bírtam visszafogni magam.
- Én nem
akartam összetörni a te szívedet - vágott vissza mérgesen.
- Oh, persze.
Fogd csak rám - hadonásztam fél kézzel.
- Dobd már el
azt a rohadt labdát! - kiabált rám.
- Jó! -
csattantam fel idegesen, és tettem, amit mond. Tökéletes kosarat dobtam,
akárcsak Keat az előbb. Döbbenten bámultam
magam elé, alig bírtam felfogni, valóban megtettem.
- Na - bólintott
Keaton viszonylag elégedetten, majd megindult a labdája után.
Tudta. Már
nagyon régóta tudhatta és szinte biztos vagyok benne, hogy azért hergelt, hogy
elterelje a figyelmem, és le tudjam győzni ezt az egészet.
Képtelen
voltam megköszönni neki, de volt egy olyan érzésem, hogy a legkevésbé sem
vágyott rá.
- Miért vagy
itt ilyen későn? - tereltem a témát,
mire amolyan „most komolyan?” fejet vágott.
- Te miért
vagy itt?
- Jogos.
- Gyere,
hercegnő! Menjünk haza -
invitált, mire belegyezően bólintottam és
utána indultam.
Hűha......SZERELMES VAGYOK!!! <3 Nagyon jóóó, imádom! Gyorsan kövit! :)
VálaszTörlésJaj, te eltűntél egy időre:o Köszönöm:) Hamarosan érkezik:3
TörlésMiért csak olyan emberekbe szeretek bele, akik nem léteznek??? :D
VálaszTörlésNem tudhatod ;)
TörlésMiért csak olyan emberekbe szeretek bele, akik nem léteznek??? :D
VálaszTörlésImádooooom!!
VálaszTörlésKöszi!!:))
Törlés