- A nappaliban hagytam.
- Köszönöm – böktem ki néhány másodperc hallgatás után.
- Hogy a nappaliban hagytam Zayleet? – ráncolta a szemöldökét
Wyatt, mire nemes egyszerűséggel vállon csaptam, de semmit nem szóltam.
Csak haladtunk egymás mellett, Wyatt zsebredugott kezekkel, én
pedig lehajtott fejjel.
- Nem szerettem volna, ha esetleg kellemetlenül érzi magát, amiért
csak ő nem tudja – törte meg a csendet Wy.
- Tudom. Ezért vagyok hálás.
- Zay nagyon szeret téged. Nyugodtan elmondhatod neki, ha történik
veled valami – mosolygott le rám kedvesen.
- Ezért érzem magam rosszul – sóhajtottam.
- Pedig erre igazán nincs okod. Szeretted volna elmondani?
Megfordult a fejedben?
- Természetesen! Neked azonnal el akartam újságolni! – vágtam rá
hevesen, mire nevetve magához ölelt.
- Ez már önmagában nagy dolog – dicsért.
- Már, hogy lenne az? – ingattam a fejem csalódottan. – Hisz
mégsem mondtam semmit. Zaynek még a balesetről sem meséltem.
- Roycy, szerintem teljesen rendben van, amit csinálsz. Nem szeretnél
közel engedni magadhoz senkit, mert félsz, hogy elveszíted. De mióta itt vagy,
sokat fejlődtél – simogatta meg a hajamat.
- De…
- Semmi de. Zay, Keat meg én, mi mindannyian itt leszünk neked.
Nem megyünk sehova, kivárjuk, hogy megnyílj és meggyógyulj. Úgy vélem, mi is
hurcolunk egy csomó fájdalmat, megbánást és olyan terheket, amikkel nem
sikerült megbirkóznunk ezidáig.
- Nagyon jóban voltál Keat szüleivel?
- Ők voltak a keresztszüleim. Az
apáink közösen tanítottak minket labdát pattogtatni és kosárra dobni.
Wyatt lehajtotta a fejét.
- Keat keresztszülei pedig… - kezdtem, de befejezte helyettem a
mondatom.
- Az én szüleim.
- Apukád bizonyára képtelen megemészteni, ami történt.
- Így van. Képtelen rá – bólintott. – Testvéreként szerette Kevant.
Ekkor bekanyarodtunk a nappaliba, hol aranyos látvány tárult
elénk. Wyattre pillantottam, egy pillanattal ezelőtti kemény vonalai, komoly arckifejezése ellágyult.
- Hát nem ez a legédesebb, amit valaha láttál? – döntötte fejét az
ajtófélfának.
Zaylee összegömbölyödve aludt a kanapén.
- Ilyen kimerült? – biggyesztettem le az alsó ajkamat.
- Éjszaka sokáig tanult a dolgozatra – ismertette velem a
helyzetet Wyatt.
- Hát igen. Ő nem reménykedett benne, hogy elmossa
az eső – vigyorodtam el.
- Nem ez volt az A terve, az biztos – kacsintott rám Wyatt jókedvűen.
- Hé! Nekem se! Matekoztunk Keattel! – álltam ki magamért
felháborodottan.
- Ez mondjuk egy cseppet túlzás – ölelte át a derekamat hátulról
az említett személy.
- Csak nem adtam bele mindent, mert éreztem, hogy nem lesz ma suli
– húztam fel az orrom védekezően.
- Világos – bólintott huncut arckifejezéssel.
- Simán megcsináltam volna az utolsó példát – bizonygattam tovább.
- Hát hogyne.
- Nem hiszel bennem?
- A matektudásodban? – kérdezett vissza Keat.
- Bennem – ismételtem makacsul.
- Hazugság volna igazat adnom neked – sandított le rám.
- Egy sima „de” is megtette volna – kacsintott barátjára Wyatt, én
pedig megfordultam és belesimultam Keaton ölelésébe.
Előző rész:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése