A jelenben, az osztálytalálkozón
- Casey! – vetette rám magát olyan erővel
Vanessa, hogy kis híján eldőltem.
- Sziasztok! – próbáltam üdvözölni a
jelenlévőket, miközben Vanessa majomként csüngött rajtam.
- El sem hiszem, hogy itt vagy! Sosem
jössz el! Még csak vissza se jeleztél!
- Gondoltam, ezúttal kivételt teszek –
magyaráztam, Vanessa pedig ismét szólásra nyitotta a száját, de akkor Luke, a
megmentőm megjelent.
- Hoztam neked inni, Cas – nyújtott át egy
poharat, amiben hideg víz volt néhány szelet citrommal. Mivel kocsival jöttem,
nem terveztem alkoholt inni, ezt gondolom Jus mondta el Luke-nak odalent.
- Örök hálám – vettem át, sikeresen kicsit
elhúzódva a lánytól. A hálát leginkébb a jól időzített közbelépésre értettem.
Nagyjából a fél osztály lehetett jelen,
így egy nagyobb asztal köré ültünk le. Egyik oldalamon természetesen Vanessa ült,
sokkal inkább az én székemben, mint a sajátjában, míg a másikra a kajánul
vigyorgó Justin került. Dunsztom sem volt, hogyan zajlanak ezek a találkozók,
így csendben ücsörögtem, a vizemet kortyolgatva és a citromjait rágcsálva.
Egy óra elteltével kicsit sok volt nekem
ez a rengeteg infó a többiekről, meg az indokolatlan jókedvük. Vanessa meg
valóságos sokk volt, úgyhogy felhörpintettem a sörösöm utolsó kortyait és a
poharam újratöltetésének indoka mögé rejtőzve elhagytam az asztalunkat.
Lelépcsőztem a földszintre és a bárpultra helyeztem a korsómat.
- Csak egy pohár citromos vizet kérek –
intettem a csaposnak, majd egyik karomat a pultra fektetve, másik a zsebembe
süllyesztve nézelődtem. Oldalra pillantva ismerős alakot láttam kibontakozni a
tömegben. Felém haladt, majd megállt mellettem és kért egy pohár narancslevet a
csapostól.
- Lakely? – hajoltam kicsit előrébb, hogy megteremtsen
a szemkontaktust. Lake felém fordult, majd arcára kiült a felismerés örömének
kifejezése.
- Cas! Ezer éve nem láttalak! –
mosolyodott el kedvesen, mire ellöktem magam támasztékomtól és megöleltük
egymást.
- Ami azt illeti, én jártam nálatok a
minap, de te nem voltál sehol – közöltem végül, mikor elengedtük egymást.
- Szóval az én hibám, mi? – meredt rám
kihívóan, mire behúztam a nyakam és elvigyorodtam.
- Vedd úgy, hogy nem szóltam semmit –
javítottam ki magam. – És merre jártál?
- A barátaimmal lógtam – vonta meg a
vállát lezserül.
- Most is velük lógsz? – pillantottam át a
válla fölött. – Egyáltalán szabad itt lenned?
- Csak három év van közöttünk, Cas –
forgatta a szemét.
- Igen és ez pont azt jelenti, hogy még nem
töltötted be a 21-et – bólintottam.
- Épp ezért iszom narancslevet – emelte meg
az időközben kézhez kapott poharát. Közelebb hajolva beleszagoltam narancssárga
löttybe, de nem éreztem benne semmi alkoholt.
- Jó kislány – hagytam végül jóvá elégedetten.
– Persze ettől még nem kéne itt lenned.
- Az elmúlt években, míg nem találkoztunk,
talán kiderítetted, hogy igazából te vagy az apám?
Szólásra nyitottam a számat, majd becsuktam
és ajkaimat összeszorítva bólintottam egyet.
- Úgy látszik, jobban öregszem, mint
hittem – feleltem végül, mire Lake jóízűen felnevetett.
- Ugyan, mindig ilyen voltál – legyintett.
– Luke nyomta a védelmező nagytesót, ezért te is.
- Igazából én azért nyomtam, mert
megfenyegetett, hogy ha laza leszek veletek, többé nem mehetek át –
pontosítottam faarccal.
Lake nem kérdezte, itt van-e a bátyja is,
felteszem magától is tudta a választ, csak nem nagyon izgatták az esetleges
következmények. Mikor utoljára találkoztunk, én voltam 19 ő meg 16. Akkoriban három
év nagy különbségnek látszott és jobban kiütközött, hiszen például mikor mi
végzősök voltunk, Lake még csak a tízediket taposta. Most pedig tini helyett
felnőtt nőnek látszott. Többnyire. Aranyos, kerekebb arca miatt simán
letagadhatott volna jó pár évet, de ahogy mozgott és beszélt, éreztem, hogy
sokat változott.
- Lake? – hallottam meg Luke hangját, mire
mindketten az újonnan érkezőre pillantottunk. – Mit keresel itt?
- A barátiammal vagyok – felelte Lake, én
pedig jobbnak láttam kimaradni a dolgokból és inkább kezembe fogtam az egyik
citromszeletet és elmélyülve eszegetni kezdtem.
- Mondtam már, hogy ne kocsmázni menjetek –
ingatta a fejét Luke, de nem tűnt mérgesnek. Nem ellenőrizte Lake poharát és
nem rángatta ki azonnal, amire arra engedett következtetni, hogy alapvetően
megvolt köztük a bizalom.
- De ez egy klassz hely. Mindig jó zene
szól és lehet biliárdozni – érvelt Lake.
Luke arcára egyértelműen kiült az „azt
otthon is lehet” kifejezés, de okos volt és ezt nem mondta ki hangosan.
- Meddig tervezel maradni? Menjünk együtt
haza – váltott végül stratégiát.
- Csak ezt akartam még meginni, aztán
menni – bökött a már felig üres poharára Lake. Lehúztam a poharam tartalmának maradékát,
majd nemes egyszerűséggel megittam Lake italát is. A Scott tesók értetlenül
meredtek rám.
- Okés – csaptam össze a kezem. – Mi lenne,
ha én hazavinném Lakely-t, te meg visszamennél a többiekhez? – ajánlottam Luke-nak.
Farkasszemet néztünk és tudtam, hogy olvas
a gondolataimban. Felfogta, hogy voltaképpen nem akarok itt maradni és ez egy
remek indok arra, hogy leléphessek, így hát beleegyezett. Lake sem ellenkezett,
csak elment, hogy elköszönjön a barátaitól, Luke pedig addig mellém szegődött,
hátát a pultnak döntve vizslatta az embereket.
- Nem jössz fel elköszönni, mi? –
pillantott rám. Nem feleltem, de nem is volt rá szükség. – Megmondom, hogy
sürgős dolgod akadt.
- Rendben – hagytam rá.
Lake eközben visszatért és egy öleléssel
elbúcsúzott a bátyjától is. Mi is kezet fogtunk Luke-kal, majd Lake-kel
elhagytuk a kocsmát.
- Néhány utcával arrébb parkolok –
mondtam, miközben megindultam a megfelelő irányba.
- Semmit nem változtál – jelentette ki.
Nem kérdeztem, hogy ezt most miért mondja és nem ellenkeztem, mert tényleg nem
változtam. Így hát csak egy egyetértő hümmögést hallattam, ő meg folytatta.
- Kocsival mész kocsmába… Ez annyira
tipikus. Valójában nem akarsz ott lenni, könnyen le tudsz lépni és jó okod van
arra, hogy ne igyál.
- Szeretek vezetni – süllyesztettem kezeimet
szürke farmerom zsebébe.
- Bámulatos vagy – füttyentett, de csak
félig hangzott elismerően. – A teljes őszinteséget használod fel arra, hogy
kikerüld a választ. Nagyon jó taktika.
- Köszönöm. – Lake mindig is átlátott az
embereken, ebből fakadóan rajtam is, úgyhogy egyáltalán nem lepett meg, amit
mondott. És mindaddig, míg igaza volt, nem is zavart, hogy a vesémbe látott.
- Bár egy valamit nem értek – gondolkodott
hangosan. –Világos, hogy nagyon aranyos vagy, mikor becsiccsentesz, és olyankor
nem tudsz trükközni az őszinte tématereléssel. De nem mintha olyan típus lennél,
aki nem képes nemet mondani másoknak. Miért kell a vezetés ürügye mögé rejtőznöd?
Tény, hogy nem vagyok egy nagy ivó. Nagyon
hamar be tudok rúgni, épp ezért eleve nem iszom gyakran és olyankor is
törekedem a mértékletességre.
- Á, beugrott! – előzött meg a válasszal
Lake. – Ez az egész arról szól, hogy van valaki, akinek nem tudsz nemet
mondani.
Lake nagyon gyors és csak azért tudok
lépést tartani a gondolataival, mert rólam van szó. Kényelmes, hogy semmit nem
kell bevallanom, mert valaki kimondja helyettem.
- Menten lehidalok. Ez nem is konkrétan az
ivásról szól, igazam van? Csak nem elkezdtél megtanulni nemet mondani
Sophie-nak? Ő annyira ártatlan és naiv, meg sem fordult a fejében sose, hogy
talán másképp érzel iránta. Nem akart kihasználni azzal, hogy mindenre rá tud
venni, mert észre se vette, hogy így megy ez.
Tényleg így ment.
- Ezek szerint meg akarsz tanulni nemet
mondani neki – értelmezte a helyzetet. – De másképp nem menne, ezért előre
felkészülsz egy mentséggel, amit bevethetsz.
Őszintén szólva én nem gondoltam végig
ilyen részleteibe ezt dolgot, de ettől még teljesen igaza volt.
- Jó, hogy összetalálkoztunk – feleltem végül,
kinyitva előtte az anyósülésre vezető ajtót.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése