- Jó ég, annyira
sajnálom! Jól van? – szalad mellém valaki, valószínűleg a kocsi vezetője és
segít feltápászkodnom a földről.
- Elnézést… - tapogatom
meg magamat és örömmel konstatálom, hogy egyben van mindenem. – Azt hiszem, ez
az én hibám volt – teszem végül hozzá.
- Jól van? – mered rám a
férfi, újból megismételve korábbi kérdését.
- Minden rendben –
biztosítom, miközben próbálok nem foglalkozni a jobb csuklómba nyilalló éles
fájdalommal. – Köszönöm, jól vagyok.
- Mi folyik itt? – hallom
meg egy gyötrelmesen ismerős hangot és Chestert pillantom meg kiszállni a balesetemet
okozó autó hátsó üléséről.
- Elnézést, fiatalúr –
szabadkozik a hibájáért a vezető, aki ezekszerint a Cutland család sofőrje.
Chester tekintete rám villan, konstatáltója, hogy én vagyok az, akit elütöttek,
majd ismét a sofőrjére néz.
- Remélem tudja, hogy
többek között az lenne a dolga, hogy ne üssön el senkit – jegyezi meg gúnyosan.
- Bocsásson meg, Mr.
Cutland! – Kábé most veszítette el az állását, ezért a megmentésére sietek.
- Az én hibám volt. Piros
volt a lámpa, csak nem figyeltem – vállalom magamra az egészet és szerintem nem
is hazudok.
- Hát persze, Fiddling! –
fonja karba kezeit Chester és közelebb sétál, én pedig a hátam mögé rejtem a
kezeimet. – Tőled nem is vártam volna mást.
- Be kell vinnünk a
kórházba! – szólal meg a sofőr, aki a jelek szerint, eléggé kétségbeesett lehet,
hogy elütött, mert szavai konkrétan úgy hangzanak, mintha csak ráparancsolt
volna a Cutland család örökösére.
Chester egy pillanatra
meghökkeni látszik, de persze nem siklik el a dolog felett, szeme megvillan, fejét
lassan a sofőrje irányába fordítja.
- Erre semmi szükség! –
vágom rá gyorsan, megelőzve gúnyos szavait. – Tökéletesen jól vagyok. Épp, hogy
csak meglökött az autó eleje, elveszítettem az egyensúlyom és ennyi.
Ez voltaképpen így is
történt, de az, hogy a csuklómra érkeztem, már egy egész más kérdésnek számít
jelen helyzetben.
- Belső vérzése lehet!
Beüthette a fejét és agyrázkódást is kaphatott! Ragaszkodom hozzá, hogy
bevigyük! – folytatja a sofőr, akit úgy tűnik, már nem izgatja az állása, csak
egy normális, kedves emberként az én testi épségem.
- Tényleg minden rendben!
Majd suli után bemegyek – próbálok szabadulni a szorongató helyzetből, mert
semmi pénzem a kórházi számlákra és főleg semmi kedvem ehhez a szituációhoz
Chesterrel, ám életem megkeserítőjének más tervei vannak.
- Ó, nem! – hangzik fel
gúnytól csöpögő fagyos hangja. – Ha a vezetni képtelen sofőröm ennyire
ragaszkodik hozzá, hadd legyen hát ez az utolsó útja.
Chester az évek alatt
szinte tökélyre fejlesztette, hogyan mondjon nagylelkűnek és kegyesnek tűnő, de amúgy
nagyon is szívtelen dolgokat.
- Ne rúgd ki! Az én hibám
volt! – fogom könyörgőre a dolgot és kezdem azt hinni, nem is vagyok magamnál,
amiért szembeszegülök vele.
- Hisz elütött téged –
mutat rá, de nem azért, mert annyira sajnálna, csupán tényeket közöl. – Muszáj kirúgnom – mondja úgy, mintha
tényleg ez lenne az egyetlen megoldás.
- Nem muszáj – sziszegem, mert fáradt vagyok,
rettentően fáj a csuklóm és emiatt egyre mérgesebbé és frusztáltabbá válok. –
Csak egyszerűen ki akarod rúgni!
- Tényleg ki akarom –
ereszti le kezeit egy halvány vigyor közepette és zsebeibe süllyeszti
kézfejeit, kihívóan mered rám. – A kérdés csak az, te mennyire szeretnéd, hogy
ne tegyem meg.
- Mégis mit akarsz még
tőlem? – sóhajtok lemondóan. – Már így is a kezedben van az egész életem.
- Van jogosítványod,
Fiddling?
- Van – felelem
vonakodva, mert nem tudom, mire megy ki ez az egész.
- Akkor kiszabom rád a
büntetésem: mától fogva te leszel a sofőröm.
A maradék vér is kiszalad
az arcomból, elsápadok, és kicsit reszketni kezdek. Ma még nem is ettem és alig
aludtam. Fáradtnak érzem magam és álmosnak, dühít, hogy Chester mindent
megenged magnak és, hogy a világ mindent megenged Chesternek. Ám mikor szólásra
nyitom a számat, hogy ezt a tudtára is adjam, elveszítem az egyensúlyom és vele
együtt az eszméletem is. Az utolsó, amit még érzékelek, hogy Chester karjaiba
hullok, akár egy rongybaba.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése